Egy éve már, hogy a csávaműhelyben dolgozott. Mindig úgy érezte, egy helyen nem bírja ki sokáig, tovább kell mennie. A második munkakönyve is majdnem megtelt már. Egyszer elhatározta, összeszámolja, hány helyen dolgozott, de képtelen volt rá. Többször végiggondolta, de úgysem lenne annak semmi jelentősége.
Ezen az egy éven csodálkozott. Nem tudta megmagyarázni, mi tartotta itt. Igaz, a pénze mindig megvolt. A meló nehéz, csak erős férfiaknak való. Hajtani kellett reggeltől. – A bőrgyári csávaműhely nem üdülő! – mondták egymás között a régiek. A vizes bőrök nehezek voltak, mint az ólom. Naponta öt-hat „haspli”-ból kellett kidobni, a vízzel, korpával telített, nyolcvan-száz kilós juh bőröket. Műszak végére minden ereje elfogyott.
Ma reggel azonban, erősnek érezte magát, olyan erősnek, mint egy évvel ezelőtt. Akkor ugyan ráfizetett a nagy erejére.
– Neve? – kérdezte Varga Sanyibá a művezető, amikor belépett a gyárba.
– Oláh Ferenc.
– Szép név, de a meló még szebb! – mondta erőltetett humorral, jópofáskodva és körbe mutatott a műhelyben. – Ezekből a teknőkből kell a bőröket kidobni. Fejenként ezerkétszázat.
– Nem vészes! – válaszolta akkor.
– Majd meglátjuk, na kezdjen hozzá – mondta az öreg és otthagyta. Furák Pista megmutatta, mit kell csinálni, ő pedig nekikezdett.
Az akarat és a lendület óriási volt. Először minden könnyen ment. A kétszázadik bőr kidobása után már érezte, hogy nincs erő a karjában. Pedig ez még csak az első „haspli” volt. Hol van még a hatodik, meg az ezerkétszázadik bőr?
Körülnézett. A többiek egyenletesen dolgoztak, volt, aki már a harmadiknál tartott. Összeszorította a fogát. – Megmutatom nekik! – mondta biztatva önmagát. Még egyszer körülnézett. Látta, hogy nézik. Az öreg Varga ott állt a szárítóknál, úgy tett mintha dolgozna, közben rá figyelt. Összeszedte minden erejét, újból belelendült a szedésbe. Behajolt a kádba, megfogta a bőrt, kihúzta a szélére. Hagyta, hogy a víz csurogjon belőle, aztán kidobta a kocsira. Újabb bőrért hajolt a kádba. Azt is kidobta, aztán jött a következő. Eleinte számolta, de a negyvenedik után abbahagyta. Most már csak egyre gondolt állandóan, kibírni a műszak végégig. Érezte, bőrönként fogy az ereje, a szedés egyre nehezebb. A mozdulatai lelassulnak, a dobások között nagyobbak a szünetek. Aztán már nem emlékezett semmire, csak arra, hogy egy meleg teremben fekszik egy padon. Az öreg Varga bámul rá, meg egy furcsa arcú nő. Lassan nyerte vissza emlékezetét. Később mesélték a többiek, hogy úgy ledőlt az állványról, mint egy zsák. Nem ő volt ebben a melóban az első, aki így járt. – Szokni kell ezt! – mondták a többiek. Zavarban volt, mert eddig úgy tudta önmagáról, hogy erős ember. Szégyellte, főleg a furcsa arcú nő előtt, akit Uzsák Margitnak hívtak.
Ez az egy nő dolgozott a műhelyben a tíz férfi között. Itt lakott a gyárral szemben.
Furcsa arca volt, egyáltalán nem szép. Könnyű gyapjú pulóvert viselt, mellei keményen rengtek, minden lépésnél. Legszívesebben a lábát nézte, kerek formás combjait, amelyet szűk, rövid szoknyája inkább csak sejtetett.
A férfiak előbb, vagy utóbb feljutottak a lakására. Egyedül élt. Volt, aki szeretett volna ott maradni, de rendszerint másnap, de legkésőbb a hétvégén, egyszerűen elzavarta. Szabad akart maradni. A férfiak azonban, ennek ellenére, kedvébe jártak.
Azért szerette, ha tették a szépet neki. Minden új férfi úgy érezte, most ő majd megszerzi magának. Akkor csodálkoztak csak el, amikor az utcán találták magukat.
Oláh Feri, lassan összeszedte magát. Visszanyerte régi erejét, a melóba is belejött. Megtanult minden fogást. – Mert mindennek van fortélya – mondta az öreg Varga. – Még a lángos evésnek is!
Reggelente, a többiekkel nagyot evett a műhely közepére húzott lapos kocsikon. Rendszerint szalonnát hagymával, meg egy liter tejet. Kellett az erő. Műszak után, pedig söröztek. Aztán sétálgatott, néha megnézett egy-egy filmet. A mozit szerette, titkon vágyott is arra, hogy egyszer ő is csinálhasson filmet. Rendezni akart, de ez a bőrös-büdös gyári világ után, csak egy tompa, álom nélküli alvásba merült ki, minden vágya.
Más szórakozása nem volt, de nem is akart többet. Néha elgondolkodott, hogy még mindig itt dolgozik. Vajon mi kötheti ide? Dolgozik, mint egy állat, szeretne más lenni, pénzt azt kap bőven, mert ezt az embertelen melót megfizetik. Mégis köti ide valami. Nehezen merte bevallani:
– Uzák Margit! Őmiatta!
Hónapokig nem történt semmi. Pedig a többiek megengedték, most már ő a soros, hogy elmenjen a szemközti házba. Vágyott is rá, meg félt is tőle. Aztán összefutott a nővel. Érezte, hogy rosszul volt időzítve ez a találkozás.
Előtte, már egy hete hajtottak a melóban, mert valami exportrendelést kellett megcsinálni. Szakadt róla a víz napközben, estére már hulla fáradt volt. Este találkozott Margittal a közértben. Mind a ketten vacsorát vásároltak.
– Megéhezett? – kérdezte Margit.
– Csak a szemem kívánja – mondta és arra gondolt, hogy csak az erejét akarja pótolni, azért eszik és nem az éhség miatt, mert étvágya az nincs.
– Szereti a májat?
– Hagymával, meg pirospaprikával – válaszolta Oláh a kérdésre.
– Úgy készítem én is!
– Finom lehet – csettintett a nyelvével, mintha már is ízlelné.
– Csak a hagyma csípi a szemem. Megtisztíthatná.
Keskeny lépcsőházból nyílt a lakás ajtaja. Kicsi konyha, az ablak az udvarra nézett, meg egy nagyszoba. Világos színű bútorral, az ajtóval szemben egy behemót rekamié, szétnyitva. Nem illett a többi bútorhoz.
Míg Margit főzött, addig ő leszaladt a sarokra és a kocsmából hozott két liter bort. A vacsora nagyon finom volt, a bor is elfogyott.
Aztán szótlanul ültek a rekamié szélén. Nem merte megölelni, végül Margit tette a férfi kezét a combjára. Vadul ölelkeztek, harapták egymást. A mellét akarta, de a kapocs a melltartón, sehogy sem engedett, letépte. Teljesen megizzadt, ájultan feküdtek egymás mellett az ágyban.
Másnap, pedig úgy viselkedett Margit, mintha nem történt volna semmi. Ez fájt neki. Tudott róla mindent, nem érdekelte, de ez a megaláztatás mégis sok volt.
Fájdalma gyűlöleté alakult, amikor egy hét múlva akaratlanul kihallgatott egy beszélgetést.
– Ferit is felcipelt – mondta egy érdes hang.
– Májat adott neki, mint nekem.
– Úgy látszik, csak a máj után megy neki – tette hozzá egy vékonyabb hang. Ezen nevettek.
– De sok volt a savanyúság! – jegyezte meg egy újabb hang.
– Miért?
– Mert a Feri nem tudott tenni semmit!
– Úgy kellett neki megmutatni, mi hol van – mondta az első hang.
– Honnan tudod? – kérdezte az egyik.
– Margit mesélte.
Gyűlölet fogta el, szeretett volna odamenni és szétlapítani ennek a strici bandának a pofáját. – Mit érnék el vele? Ilyenek maradnak ezek akkor is!
Margit miatt maradt itt a gyárban és most minden felborult. Napokon keresztül nem szólt senkihez, némán dolgozott.
– Ez hülye, ez meghibbant – mondták a többiek.
Aztán a következő fizetési napon bement a kocsmába egy sörre. Sokan voltak, hangosak. Kikérte a korsó sört, lassan itta. Jól esett, kért még egyet. Félre állt a kocsmaablakhoz, így látta, hogy az egész műhely, ide tart. Margit nem volt köztük, csak a férfiak. Hangos dörömböléssel léptek be, amint észrevették Oláh Ferit, mindnyájan odamentek. Kerítettek egy üres asztalt, meg három széket. Akinek nem jutott ülőhely, az a falnak támaszkodott.
Jókedvűen beszélgettek.
A söröskorsók sora megszámlálhatatlan volt. Oláh Feri sem emlékezett arra, hogy mennyit ihatott. Csak azt tudta, hogy a sörtől feloldódott. Könnyebbnek érezte magát, meg már kétszer volt vizelni a vécén, két óra óta.
Erősen szürkült, amikor azt mondta valaki neki:
– Így már mindjárt emberi képed van!
– Nem kell azért búskomornak lenni.
– Mindenkit elzavart az a kurva! – mondta valaki a társaságból.
– Nem te vagy az első – tette hozzá egy fiatal fiú.
Hirtelen elfutotta a méreg.
– Pofa be! – kiáltotta a méregtől és az indulattól, érezte, fejébe tódul a vér.
– Ne védd azt a ribancot! – kockáztatta meg valaki.
Felkapott egy teli korsót és hirtelen a földhöz vágta. Éles csörömpöléssel tört széjjel és a szilánkok koccanva gurultak a kövezeten.
– Aki, még egy szót szól róla, annak szétverem a fejét! – mondta kiabálva és tekintetét körüljáratva, szemébe nézett a társaságnak.
Csend állt be a füstös levegőbe. Csak a pénztárgép kattogása hallatszott, majd egy rekedtes férfihang szólalt meg:
– Kurva az a javából!
Oláh Feri csak állt. – Honnan jött ez a fickó? – futott át a gondolat. – Aki csak úgy belepofázik az ő dolgába?
– Vigyázz, ez volt Margit első szerelme – intette halkan a fiatal fiú.
Lassan körülnézett. Minden szem őt figyelte.
– Ha valami bajod van a Margittal, gyere ki! Nyugodtan megbeszélhetjük! – mondta a rekedtes hangú férfinek és indult az ajtó felé. A többiek arcán látta, így kellett cselekednie, neki kell megvédeni a nőt.
Másnap mesélték, hogy Oláh Ferit alaposan összeverte a rekedtes hangú pasas, és később tudták meg, hogy a véresre vert Oláh Ferit, este kilenc után, Margit találta meg a „muki” mellékvágányai között. Haza támogatta, azóta ott lakik nála.
Hozzászólások