Krén fél kilenckor indult hévvel Szentendréről. Kényelmesen kisétált az állomásra, volt ideje. Ma szünetelt a vállalatnál a munka, tegnap délután bedöglött a kompresszor. A szerelőké a terület, csak holnapra ígérték, hogy megjavítják.
Az állomáson vett egy újságot, megváltotta a jegyét és várt. A mai napra állásidőt fizetnek, mondták neki, menjen haza. Régóta várt már egy ilyen napra, képzeletében előre felépítette. Úgy gondolta, korán fog felkelni, bemegy a városba és végignézi az ébredő utcákat. Majd valahol megreggelizik, utána sétál a Körúton, egész a belvárosig. Beül egy presszóba, mondjuk az Astoriába. Az ablakon át nézi majd az utcát, figyeli a nőket.
Arra is gondolt, jó lenne valakivel megismerkedni, csak úgy. Beszélgetni, nevetgélni. Érezni az életet, a szabadságot, egy igazi szabadnapot akart.
Elképzeléséhez híven korán felkelni nem volt ereje. Az ágy melegségét, a lustálkodás varázsát nem tudta legyőzni.
Már csak a fél kilences hév-et érte el.
A budai hídfeljárótól futva tette meg az utat a hatos busz megállójáig.
– Irány a belváros!
Buszjegyeket keresett elő zsebéből, hátra ment, ott kezelte a készülékkel. Az első pesti megállóban egy szőke hajú lány szállt fel.
Krén hirtelen azt hitte, hogy Anna, még meg is lepődött. A lány nagyon hasonlított rá, de állán erősen kiütközött egy rövid forradás. Sokáig nézte, szinte megfeledkezve magáról. A lány észrevette Krén tekintetét, tágra nyitott szemekkel nézett rá, aztán mégis ő került zavarba. Elfordította az arcát és kinézett az ablakon.
– Ennyire hasonlítana rá? – kérdezte Krén önmagától, és most valóban Annára gondolt. Mi történhetett azzal a lánnyal, már olyan régen látta. Az üzemben két évig együtt dolgoztak. Krén szeretett volna mindig közelebb kerülni a lányhoz, de az valahogy nagyon tartózkodóan viselkedett vele. Hívta sokszor, hogy találkozzanak, de Anna ügyesen kitért a kérdések elől.
– Valami szerkesztőségbe került! – mondta magának. – Szerzett egy pacákot, az vitte be, nem ízlett neki a meló. – Ennek hány éve? – gondolkodott. – Talán három, vagy négy? – mindegy volt most, csak annak örült, hogy ez a másik lány őrá emlékeztette.
Ujjával ábrákat rajzolt a párás ablaküvegre. Eszébe jutott a szerkesztőség címe.
– Felhívom! Biztos meglepődik!
A Madách téren leszállt az autóbuszról, keresett egy dohányboltot, vett tantuszt és tárcsázott.
Még kiment a búgás, hirtelen izgalom fogta el. – Marhára meglepődik majd! – gondolta.
Rövid kattanás és egy női hang:
– Tessék, szerkesztőségi iroda!
– Szalai Annával szeretnék beszélni – mondta száraz torokkal, és úgy érezte, gombóc nőtt a szájába.
– Tessék, én vagyok! – válaszolta vissza a hang.
Krén hosszú másodpercekig nem tudott szóhoz jutni. Erre nem számított.
– Halló, tessék! – sürgette a lány hangja.
– Szia… Krén vagyok, megismersz? – kérdezte és már meg is bánta, hogy belement ebbe az őrültségbe. Legszívesebben letette volna a kagylót, de már nem tudta, mert a lány hangja magával ragadta.
– Szia, mi van veled? Jaj, de jó, hogy felhívtál. Képzeld, sokszor gondoltam már arra, mi lenne, ha egy szép napon csak úgy, beszólnál telefonon: – Krén vagyok, eljöttem érted! Mit csinálsz, hol vagy? – kacagott a lány a készülékbe.
– Szabadnap, itt vagyok a dohányboltban. Le tudsz most jönni?
– Akarod? – kérdezte a lány.
– Már négy éve! – mondta Krén és megkönnyebbült. Ezt is elmondta, lesz, ami lesz.
– Várjál, megyek! Félóra múlva a Duna Korzóban találkozunk, jó? – mondta a lány és izgalom érződött hangjából.
Krén az utcán teli tüdővel szívta magába a levegőt, súlytalannak érezte magát, valósággal röpdösött.
– Milyen marha az ember, ha szerelmes! – de ezen a mondáson megdöbbent. – Ilyen volna egy szerelem, vagy csak különös vonzalom?
A sarkon összeütközött egy emberrel.
– Bocsánat, elnézést! – mondta és futásnak eredt. Ahogy végigszaladt a Deák Ferenc utcán, meg a Vörösmarty téren, többen utánafordultak.
Leült a presszóban az ajtóval szemközti asztalhoz. Látni akarta a lányt, még messziről, mielőtt belépne a helyiségbe. Kávét rendelt és egy kólát.
A futástól egy kicsit kimelegedett.
Zihálva szívta magába a levegőt. Lassan megpihent.
Anna feltűnt az utcán, mindjárt megismerte. Szőke haja érdekes kis lófarokban volt megkötve. Könnyű pulóvert és vászon szoknyát viselt, meg magas sarkú nyári szandált. Olyan volt, mint Picasso Sylvette arcképe. Ahogy a lány közeledett, úgy fogta el az izgalom Krént. Haragudott is magára. Bátortalan lett hirtelen, de aztán összeszedte magát.
A lány vidám volt, és nagyon szép.
– Szevasz! – kiáltotta és a fiú nyakába ugrott.
– Szia! – mondta Krén és megcsókolta a lányt.
Másodpercekig nézték egymást.
– Itt vagyok! – mondta a lány.
– Tudom – felelte a fiú, még most is zavartan.
Rendelt a lánynak egy kávét. Anna lassan kevergette benne a cukrot és nézte a fiút. A szemében vidám nevetés bujkált. Krén érezte, mondani kellene valamit, de most nem jutott eszébe semmi.
– Hol dolgozol? – kérdezte sután.
– A szerkesztőségben, hiszen tudod?
– Igen, ne haragudj.
– Újból! – mondta a lány.
– Ezt nem értem… – nézett rá csodálkozva Krén.
– Közben, ahogy eljöttem tőletek, sok minden történt velem.
– Máshol is melóztál?
– Két évig. Vidéken.
– Vidéken? Hogy kerültél te oda?
– Egyszerűen, férjhez mentem!
– Ez komoly?
– Volt! – mondta a lány és újból vidám csillogás bujkált szemében és nyílt várakozással nézett, Krén arcába.
Krén látta a lány örömét, csak nem tudta, kinek szól.
– A férjed?
– Ott maradt Somogyban.
– Te, pedig itt?
– Igen itt, most veled.
– Végleg?
– Nem megyek én vissza. Még két tárgyalás és mindennek vége. Ennyi volt az egész. Egyszerű, nem?
– Igen, az életben egyszerű, csak nézőpont kérdése az egész – mondta Krén, és arra gondolt, hogy ezt a lányt, akihez annak idején még szólni is csak félve tudott, úgy, futólag, egy kicsit megtörte az élet. Most egészen más lett. Talán még jót is tett neki ez a pár év.
– Válsz a férjedtől?
– Most volt két békítő. Nem akarok békülni!
– Ennyire haragszol rá?
– Te is haragudnál.
– Csinált valamit?
– Másnak gyereket, meg ivott. Este későn járt haza. Én otthon voltam, egyedül és vártam. Tudod te, milyen rossz várni valakit?
– Tudom – mondta csendesen Krén és nézte a lányt.
– Később dolgoztam, egy téeszben, de nem tetszett a meló. Azt is otthagytam – egy kicsit elborult az arca, mintha gondolkozna. Krén félt, hogy eltűnik a lány jókedve, hirtelen változtatott a beszélgetésen.
– Reggel még nem is gondoltam, hogy ma beszélek veled.
– Én sem. Néha eszembe jutottál – mondta a lány. – Vártam is, hogy majd találkozunk, de valahogy sohasem sikerült.
– Akarni kell! – mondta Krén.
– Te nagyon akartad?
Krén hallgatott, nem tudta, mit mondjon a lánynak. Azt talán el sem hinné, hogy másvalaki, egy Annára hasonló lány emlékeztette. Talán, ha nem szalad a busz után reggel, akkor nem utazik azzal a lánnyal, aki, őt juttatta eszébe.
– Máskor, most nem – válaszolta Krén, látta, hogy a lány nem elégedett a válasszal. – Valakiről jutottál az eszembe, aztán már minden olyan egyszerű volt.
– És veled mi van? – kérdezte Anna.
– Semmi, semmi különös. Dolgozom, élek.
– Csak így egyszerűen?
– Így – mondta Krén.
– Nős vagy? – kérdezte hirtelen a lány.
– Nem, egyelőre nem.
– Nem is akarod?
– Talán, majd egyszer.
– Most mit csinálsz?
– Szabadnapos vagyok.
– Azt tudom.
– Honnan? – kérdezte Krén.
– Mondtad a telefonba.
– És te? Vissza kell menned?
– Még nem tudom.
– Rajtad múlik?
– Inkább rajtad! – mondta a lány újból, és ott bujkált a szemében a kedves, huncut mosoly.
– Velem maradsz? – kérdezte Krén és úgy érezte, hogy ha ez sikerül, akkor nem is tudja talán, mit mondjon a lánynak.
– Akarod?
– Igen – mondta Krén és megfogta a lány kezét. Valami különös érzés futott keresztül rajta.
– Menjünk – indítványozta Anna. Látta Krén arcán a csodálkozást. – Most minden úgy lesz, ahogy én akarom – folytatta a lány. – Kivettem egy szabadnapot én is, a kedvedért és most eljössz hozzám. Meglepődsz?
Krén újból zavarban volt. Úgy érezte ezen a napon többször, talán mint a lány. De most már nem futamodhatott meg. Akarta is Annát, már régen, nagyon régen. És most végre… el kell menni, oda, ahová hívja.
Kitette a pénzt az asztalra, aztán már kint is voltak az utcán. A Vörösmarty téren felszálltak egy kilences buszra.
– Hol laksz?
– Egy kicsit messze – mondta Anna. – Rákoscsabán.
– Szép kis séta.
– Busszal egy óra, de leszállhatsz.
– Úgy ismersz? – kérdezte Krén. – Elfelejtetted, hogy régen mindig hívtalak, de sohasem értél rá?
– Emlékszem – mondta halkan a lány. – Persze, hogy emlékszem. Ott álltál és olyan voltál, mint egy árva kisegér. Olyan, aki talán háromig sem tud elszámolni. Akkor én másra vágytam, szerettem a nagystílű férfiakat.
Álltak a busz peronján, kapaszkodtak egymás mellett, és szótlanul néztek ki az ablakon.
A Pataki téren bementek egy boltba.
– Mit szeretsz? – kérdezte a lány és a bevásárló kosarat Krén kezébe, nyomta.
– Téged – mondta Krén.
– Azért enni is kell, meg inni is – válaszolta a lány és virslit, meg tormát rakott a kosárba.
A csomagot, benne az üveg bort, Krén vitte. A hatvankettes autóbusz késve indult. Szótlanul ültek egymással szemben.
– Szüleid Szentendrén laknak? – törte meg a motorzúgásos csendet Krén.
– Nem, itt Pesten.
– Rákoscsabán?
– Zuglóban.
– És te?
– Albérlet! – mondta határozottan a lány.
– Ezt nem értem.
– Te semmit sem értesz. Ott nincs hely. Élj kislányom, ahogy tudsz! Egyszerű, nem?
– Igen, annak látszik – mondta Krén csodálkozó arccal.
– Így kerül ki az ember a családi fészekből.
– Felnőtt lesz! – mondta Krén. – Aztán már azt csinálhat, amit akar.
– Amit tud, amit mások megengednek neki, mert akkor már nem olyan egyszerű minden, mint azt gyerekfejjel gondolta az ember – mondta a lány.
Az autóbuszon egyre kevesebb volt az utas. Felszálló már alig akadt, ahogy haladtak kifelé a városból.
– Hány megálló? – kérdezte Krén és egy kis nyugtalanság volt a hangjában.
– Már nem sok, csak három.
– Készülődjünk.
– Gyere!
A csomagokkal még gyalogolni kellett, túl a Rákos patakon, meg a hatvani vasútvonalon. Anna egy kertes ház manzárd szobájában lakott. Az előszobából nyílt a keskeny, egyfordulós falépcső sor. Krén lába alatt sírt az öreg feljáró és tompán döngött.
Félve ment fel, nem találkozott senkivel.
Anna lent a konyhában megfőzte a virslit. Krén addig fent ült. Tetszett az egyszerű kis szoba. A bútorok, a szék, az asztal, az ágy, még a függönyök is a lány illatát árasztották.
Végignézett mindent, valósággal feltérképezte a lány holmiját, volt ideje rá.
Fél óra múlva ott ettek, fent. Az ablak nyitva volt. Beáradt a fák, meg a kert szaga. Csend volt, csend úgy általában, legalábbis Krén felfigyelt rá. Általában, mert a száguldó villanyvonatok időnként átrobogtak ezen a csenden.
Szótlanul ettek.
– Kedves kis szoba – mondta Krén.
– Én meszeltem! – válaszolta a lány.
– Nem hideg?
– Nyáron nem, a telet, pedig még nem ismerem.
Aztán minden úgy történt, mint azt elképzelte. Ott feküdtek az ágyban. Anna később már megmondta Krénnek, hogy ő már mindezt akkor tudta, amikor elindult a szerkesztőségből.
Sötétedés után nem gyújtottak villanyt. Látták a villanymozdonyok futását, amint csillagszóróként pattogott áramszedőjükről a kék szikra.
Összeölelkeztek, újból, még egyszer.
Már éjfél lehetett, de a vonatok még mindig futottak, távoli céljukig.
Anna szólalt meg:
– Alszol?
– Nem.
– Én sem.
– Mire gondolsz?
– Rád.
– Mit gondolsz rólam?
– Nem tudom.
– Ha rám gondolsz, akkor kell is valamit gondolnod – mondta a fiú.
– Szeretsz? – kérdezte Anna.
– Szeretlek!
– Mennyire?
– Nagyon.
– El tudnál most hagyni?
– Nem! – mondta Krén.
Szótlanok maradtak, ott feküdtek egymás ölelésében.
Krén érzékenyen figyelt. Érezte, amint a lány karjának szorítása egyre gyengébb lesz. Légzése is szabályos időközökben ismétlődik. Tudta, a lány elaludt.
Óvatosan kelt fel, felöltözött.
A szeme teljesen megszokta a félhomályt. Emlékezett, hogy a sarokban látott egy sportszatyrot. Először azt vette magához, aztán a szekrényből kivette a lány pulóvereit, a karóráját, az asztalról a rádiót.
Látott még két könyvet délután a polcon, azt is levette.
A lány tovább aludt, szőke haja szétbomlott a párnán. Krén figyelte egy darabig, aztán döntött: – Indulni kell! Emlékezett, hogy a lépcső mennyire recsegett. – Arra nem lehet menni! – Az ablakon! – jutott eszébe hirtelen.
Könnyen átlépte az ablak párkányát, lassan elhelyezte lábát a veranda tetejére. Gyors, de óvatos mozdulatokkal lemászott. Átosont a kerten, a kerítésnél kinézett az utcára, nem látott senkit. Kiugrott a járdára és megindult visszafelé az úton, amelyen tegnap idejött.
A táskát könnyedén vitte a kezében.
– Öt pulóver, óra, rádió, több mint kétezer – számolta Krén. Aztán hirtelen megállt.
– Őrült! Ez a lány ismer engem, végem van! – mondta és az ijedségtől még a lélegzete is elállt. Dermedt merevséget érzett a gyomrában. Félt, most először.
Hallotta a gyorsvonat rohanását, a mozdony hosszú, elnyújtott füttyét.
– Visszaviszem! – döntött. – Talán még nem késő… – és megindult visszafelé.
– Pedig minden olyan simán ment – mondta kesernyés ízzel. – Ez volt a kilencedik szabadnapom.
Hozzászólások