(Elmélkedés egy percben)
Hallottam régen egy kutatásról. Idős embereket kértek meg arra, hogy mindenre kiterjedően a lehető legrészletesebben meséljék el az életüket. A kutatás eredménye az lett, hogy az idős emberek negyedóra után ismételni kezdték önmagukat. Az alapvető szociális adataikat mondták el, a születésük dátumát, a házasságuk időpontját, a gyermekeik számát, a munkahelyük nevét és az ott eltöltött évek mennyiségét, esetleg minőségét. Nem időztek el egy-egy emléken, nem mondták el, milyen következtetéseket vontak le a megéltekből, vagy mire ösztönözte őket
egy-egy esemény. Az életüket számokban mérték. Ezek az emberek nem voltak jelen a saját életükben. Hetven évet be tudtak sűríteni tíz percbe.
Úgy kellene élnünk, hogy ne csak túléljük, hanem meg is éljük azt. A keleti filozófia szerint a minket körülvevő világ csak káprázat. A világ e tünékeny, anyagi részét maya-nak hívják, melyet annyira komolyan veszünk, annyira belekövülünk és beleragadunk, hogy elfelejtünk élni, mert megrettent minket a változás.
Füst Milán azt írja: „Hiába vesződsz. Mert képzelj el egy egész életet ekképpen: pástétomot akarnál, de csokoládét kaptál – igaz nem rossz a csokoládé sem, csak vedd a többit is ugyanígy: a vidám Julcsa helyett a tűnődő Katalint, szívderítő nyugalom helyett nyugtalanító tüzeket, szenzációkat vagy zenebonát, síp helyett dobot, francia rózsa helyett olasz bazsalikomot.”
A félelem és a kényelem bénító ereje megakadályoz bennünket abban, hogy a hetvenedik évünk közeledtével, számot adjunk a saját lelki evolúciós folyamatunkról, melyet a lehetőségeink figyelembevételével teljességgel megélhettünk volna. A fejlődésünk kulcsa a megélt élményeink függvénye, ha a hiányainkat nem csillapítjuk, akkor azok fogva tartanak minket és nem tudunk továbblépni.
Nekem vajon hány percem lesz a hetvenedik évem végén? Képes vagyok a felém áramló színekből megfesteni a saját, egyedi, engem szolgáló életemet?
Hozzászólások