Smelka Sándor | Lobogó a város felett

Szépirodalom - próza

Lobogó a város felett

 

A romkocsma falán egy régi fénykép lógott: a pécsi tévétoronyról készült. Pécsi Jonatán miután felnézett a képre, belekortyolt a sörébe és mesélni kezdett:

– A kilencvenes évek közepén – mondta – karbantartóként dolgoztam ott fent. Éppen végeztem a sulival, már volt egy szakmám: vasútvillamosság szerelő. Akkoriban már nem volt villamosítás a pécsi vontatási körzetben, a karbantartási munkákat pedig az akkori személyzet is bőven el tudta látni. Esélyem se volt, hogy a vasút felvegyen bárhová is. Igaz, nem is nagyon akartam ott elhelyezkedni.

Egy ismerősöm protezsált be a toronyba. Ott viszont volt munka bőven, már javában készültek a torony felújítására. Nem volt vesztenivalóm: sose szédültem, oszlopokat is másztam már a tanműhelyben, sőt néha kint a pályán is „élesben” egy-egy nyári gyakorlat alkalmából. Nem volt nehéz meló: havonta kétszer-háromszor felmentünk az antennákhoz a karbantartás miatt. A magasságot hamar megszoktam, egy idő után már a torony félméteres kilengése se zavart.

Akkoriban valaki kitalálta, hogy március 15-e alkalmából tűzzünk ki egy hatalmas magyar lobogót a tévétorony csúcsára. Jó ötletnek tűnt, de később kiderült, nem sok értelme volt az egésznek. A lobogó annyira eltörpült a torony méretéhez képest, hogy még a belvárosban sem látszott jól. Arról nem is beszélve, hogy már az első napokban elvitte a szél a fenébe.

Abban az évben volt a harmadik alkalom, hogy kitűztük a lobogót, ezért az öreg antennamesterek úgy gondolták, hogy én menjek fel vele az idén, különben sem nehéz meló, egy relatíve újonc is meg tudja csinálni.

Reggel nyolckor szálltam ki a teherliftből a gépházszinten. Ez a kilátó feletti rész, a torony „válla”. Itt megálltam egy pillanatra. A város márciusi fényben fürdőzött. Felhallatszott hozzám a madárcsicsergés, sőt az állatkert lármája is. Húszéves voltam, életem első munkahelyén dolgoztam már majd egy éve és úgy éreztem, távlatok vannak előttem – minden értelemben. Azt hiszem, akkor voltam életem csúcsán – szó szerint. Mindenesetre ilyen szép, tiszta pillanatokat ritkán él át az ember, mint én, azon a virágzó tavaszi reggelen.

Aztán vettem egy nagy levegőt, és bebújtam a betoncsőbe, hogy felmásszak a csúcsantennáig. Húsz perc múlva – nyolcvan méterrel magasabban – kikászálódtam egy keskeny nyíláson. Ott álltam tehát huszonkét méterre a torony tetejétől, közvetlen a csúcsantenna lábánál. Világosan emlékszem: egy busz állt be a Misina tetői megállóba – 172 méterrel alattam.

Nem fogjátok elhinni, mi történt ekkor! Már éppen kezdtem felmászni az acéllétrán, amikor azt hittem, nem jól látok: fent, az antenna csúcsán, a helyzetjelző lámpa mellett ott ücsörgött egy ember. Először azt gondoltam, hogy valaki mégiscsak feljött segíteni, de rájöttem, hogy előzőleg a teherlifttől kezdve a legkisebb ajtókig mindent én nyitottam ki. A kulcsok ott lapultak a zsebemben. Talán egy fotós?! Ez a magyarázat se állta meg a helyét, mert egyedül ő sem jöhetett fel ide. Abban az évben már különben sem tudósított az újság a lobogókitűzésről. Első két évben még feljött velünk egy újságíró, fotó is készült, de idén már senkit nem érdekelt ez a téma.

Ennek az embernek a józan ész szerint egyszerűen nem kellett volna ott lennie. De mégiscsak ott lógázta a lábát fölöttem. Gondolhatjátok, olyan gyorsan másztam meg az antennát, mint soha.

– Hé, maga! – kiabáltam. – Mit csinál itt fent?!

Az illető eddig a panorámába volt belefeledkezve, most azonban lenézett rám. A mosolygó kék szemei olyanok voltak, mintha az égbolt darabjai lettek volna. Lobogó aranyhaja úgy festett, mintha napsugarak ragadtak volna a fejére.

– Téged vártalak, Jonatán! – mondta egyszerűen.

Meglepetésemben majdnem leestem.

– Ki maga?

Erre nagyot nevetett, és azt mondta, hogy teljesen mindegy, ki ő.

– Béla engedte fel?

– Nekem nincs szűkségem Bélára, hogy feljussak ide.

Hirtelen arra kezdtem gyanakodni, hogy az illető őrült. Mi mást gondolhattam volna?! De ha őrült is, hogy jutott fel?

Mikor ezt megkérdeztem, azt válaszolta, hogy felrepült. Tényleg bolond! De mi a teendő ilyenkor? Azt megmondták a kollégáim, hogy milyen irányba feszítsem fel a lobogót a széljárás miatt (dél-kelet), megmondták, hány centinként fűzzem be a pántokat a létrafokokba, de arra nem készítettek fel, mit csináljak akkor, ha egy bolonddal futok össze idefent.

– Nem vagyok bolond – mondta ekkor az idegen. Mintha olvasta volna a gondolataimat.

– Hanem? Ki maga? Angyal?

Ismét nevetésben tört ki. De milyen nevetés volt ez?! Ilyet ti még nem hallottatok. Az embernek az volt az érzése, hogy az egész város hallja ezt a kacagást, mintha az egész horizontot betöltötte volna a Zengőtől a Jakab hegyig.

– Angyal?! Ugyan már, Jonatán, ez nem a Pécs felett az ég című film. Egyébként is, nem mindegy, ki vagyok? Angyal, jövőből jött ember vagy holdlakó?! Inkább add ide!

– Mit?! – kérdeztem.

Rámutatott a lobogóra, mire feleszméltem. Egyszerűen elfelejtettem, miért vagyok ott fent. Az idegen készségesen segített a zászló felerősítésében. Fél óra múlva már ott lobogott, hullámzott körülöttünk a csattogó ejtőernyőselyem. Volt ebben a pillanatban valami szédítően szép. Ilyen szilaj, mámoros pillanatokban ritkán volt részem az életemben.

– Egyébként csak azért jöttem – mondta az idegen – hogy elmondjam, figyeld az 587-es számot. Ez lesz az igazi… Ne feledd: 587!

Mikor ezt mondta, a lobogó teljesen kitakarta őt a szemem elől, és mire a szél másik irányba fújta a selymet, a fickó már nem volt az antennán. Mint egy bűvészmutatvány: előbb még láttam, aztán már nem. Megrémültem. Hirtelen azt gondoltam, lezuhant, pedig csak egyszerűen eltűnt.

Amikor lejöttem a toronyból, nem szóltam senkinek semmit. A lobogó egyébként már délután rácsavarodott a csúcsantennára és néhány nap múlva kettő embernek sikerült csak leszerelnie onnan. Többé nem is tűztünk ki semmit a tévétoronyra.

Ezután még három évig dolgoztam ott, aztán elmentem tovább. Soha többé nem történt velem ilyesmi odafent. A többiek se számoltak be hasonló jelenségről. Ami az üzenetet illeti: az első években többször is megtettem a három szám különböző variánsait a lottón: 57-est, 87-est, 58-ast. Sose nyertem semmit.

Jonatán kiitta a sörét, ránk nézett, majd azt mondta:

– Lehet, hogy csak képzeltem az egészet. Valaki még egy kört?

Vigyorogva a fejünket ráztuk, közben azt gondoltuk, hogy Jonatán nagy mesélő, ha iszik. Ő pedig elindult a pult felé. Ott odalépett hozzá egy nő és tüzet kért tőle.

– Nem dohányzok – mondta Jonatán, majd a csapos felé fordult, és rendelt még egy sört.

A nő továbbindult, és ahogy elhaladt mellettünk, akkor láttuk csak meg a pólója hátulján a feliratot: 587

 

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Lobogó a város felett”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés