Az ősz légszomjas zongorista,
mellkast szorító harmóniát játszik tölgyek billentyűin
és mikor az ázott könyvek gyökerére lép,
dobogások közötti szünetben kicsit nyújtózkodik.
Két hétig vártam a következő versszakra,
hogy folytathassam és még mindig itt tartózkodik,
úgyhogy ha megint várok ennyit,
talán elfogadja, hogy véletlenül sikerült ilyen jól,
szűrt és helyenként még reálisnak is tűnő
dalom (itt döcög). Ahogy a kávé kihűl a gép mellett,
mire ez a szöveg róla lassan végéhez közeleg,
nem hagy üzenet nélkül mégsem.
Súg, ahogy a csészén lefolyó szájnyom,
hogy hidd el, egy darabig a költő is kereste,
vajon mire gondolhatna tulajdonképpen?
Mert ha túl mélyen van a lényeg,
akkor ez a strófa is csak egy ásónyom itt,
és meztelen talpakkal hiába lóg a hold felettünk.
Mi felforgatott hantjain giliszták lennénk,
pedig az elején még egy tölgyről beszélt.
Sorolva egy levélhullató infarktus tüneteit.
Zongorára hulló könyveken, szapora pulzusú levelek.
Földre fekvő avaron neonzöld mellény
(közmunkás fütyül) lombseprű a szél.
Hozzászólások