Kovács Alexa | Interjú Eszes Ritával a Rókatündér című regénye kapcsán

Kultúra, művészet

Interjú Eszes Ritával a Rókatündér című regénye kapcsán

 

Eszes Rita

Kovács Alexa: Mivel korábban még nem készítettem veled interjút, így arra kérnélek, néhány mondatban foglald össze, ki is Eszes Rita (azok számára, akik esetleg még nem ismernek).
Eszes Rita: 37 éves, idéntől kezdve hirtelen felindulásból Budapest helyett már tatai lakos vagyok. Külkereskedelmet és kommunikációt tanultam. Évekig csak cégeknek írtam nyilvánosan – mindent, ami a marketingbe belefér –, a saját fikcióimat pedig szigorúan titkosan kezeltem.

Sokat és hangosan beszélek, a dolgokat gyakorlatiasan közelítem meg, de imádok álmodozni, és szimpla hétköznapokon is vicces helyzetekbe sodrom magam. Őrült romantikus vagyok, ezen kívül kávé- és állatbolond, valamint lelkes környezetvédő. És roppant szerencsés is, egy kicsi, de támogató családdal, akiknek köszönhetően végül összeszedtem a bátorságomat, és a szakmai írások helyett az időmet és a szívemet is a fantáziának adtam.

2017-ben jelent meg az első regényem, ami a Könyvmolyképző Kiadó V. Aranymosás Irodalmi Válogatóján Public Star díjat kapott, egy novellámat pedig beválogatták a kiadó „Érints meg!” antológiájába. Idén a Rókatündér című regényt, és egy másik, Japánban játszódó novellát olvashattok tőlem a „Meghitt pillanatok” című karácsonyi kötetben.

K. A.: Mikor kezdtél igazán az írással foglalkozni? Lapulnak kiadatlan szárnypróbálgatások az íróasztalfiókodban?

E. R.: Azt hiszem, igazán az Illangók megírásával kezdtem el írással foglalkozni. Előtte is szívesen írtam, de csak magamnak. Vagy megrendelésre. Rengeteg naplóm van, sőt, rendes, papír alapú levelezéseim, rövidebb történetek, regénykezdemények. Utóbbiakat általában azért nem fejeztem be, mert minden mással háttérbe szorítottam őket. De valahogy a környezetem mindig is tisztában volt vele, hogy az írás olyan dolog, amit én féltitokban művelek, műveltem. Egyszer a sógornőm megkért, hogy írjak neki egy krimi novellát, mert a félévi jegye múlik rajta a főiskolán. Akkor már elég régóta nem írtam, de ez rádöbbentett, hogy mennyire hiányzott a dolog. Teljesen felszabadultam közben, ráadásul ötöst kapott rá, ami fel is bátorított. Akkor a fejembe vettem, hogy írni fogok egy regényt. Végül erre akkor került sor, amikor megszületett a kisbabám és otthon voltam vele. Innentől számítom a „komolyan vett” írást: amikor az ember minden nap nekiül, akkor is, ha csak egy fél szabad órája van. Amikor elvégzi a kutatómunkát és újra és újra átolvassa és javítja a történetet. Ami persze még így sem volt tökéletes, az Aranymosás után a szerkesztés is egy nagyon komoly tanulási folyamat volt. És persze akkor már kreatív írástanfolyamokra is elkezdtem járni, mert már nemcsak magamnak írtam, hanem a lehető legjobbat szerettem volna nyújtani az olvasóknak.

K. A.: Szükséged van „ideális körülményekre” az íráshoz, vagy bárhol és bármikor képes vagy írni?

E. R.: Amikor épp lendületben vagyok, akkor gyakorlatilag bárhol neki tudok állni. Ilyenkor inkább az a baj, hogy kizárom a külvilágot, előfordul, hogy elfelejtek vagy elengedek a fülem mellett egyébként fontos dolgokat. Igazi szórakozott professzornak tűnhetek néha. Aztán vannak olyan időszakok is, amikor épp megakadok valahol, és az íráshoz kapcsolódó kiegészítő tevékenységek mögé bújok. Például órákig tudok Pinteresten szöszölni, az éppen aktuális történetemhez inspirációt gyűjtögetve. Vagy a saját Facebook posztjaimhoz képeket nézegetve. Ilyenkor szigorúan kell fellépnem saját magammal szemben, hogy igenis térjek vissza az adott problémához és rázzam gatyába a karaktereimet – akikkel gyorsan elkövettetek valami visszafordíthatatlan rútságot, és megint mozgásba hozom őket, magammal együtt.

K. A.: Ösztöndíjjal egy évet töltöttél Osakában. Mesélnél erről az időszakról bővebben? Mennyire volt kihívás megszokni a keleti és nyugati kultúra közti különbségeket? Mi a legkedvesebb/legemlékezetesebb/legviccesebb emléked az ott töltött időről?

E. R.:Azt az évet a mai napig életem legizgalmasabb éveként tartom számon. Azt hiszem, ha lehetőség lenne rá, a felnőtt kor határán mindenkinek el kéne töltenie egy évet külföldön, egy másik kultúrában. Nemcsak saját magával kerül egészen más viszonyba az ember, de megtanul sokkal elfogadóbbnak és megértőbbnek is lenni másokkal szemben.
Én egyfelől nagyon alkalmazkodó vagyok, ezért hamar beilleszkedtem Japánban. Nem jelentett gondot felvenni az ottani életritmust, imádtam az új ízeket, a szokatlan helyeket. Ugyanakkor a saját életemről van egy határozott elképzelésem is, és szeretem keresztülvinni, amit akarok. Inkább azt volt művészet megtanulni, hogyan tegyem ezt úgy, hogy közben se szabályokat, se embereket ne sértsek.
Nagyon nehéz kiragadni egy-egy kedvenc dolgot egy ilyen szenzációs időszakból. A leghálásabb azért vagyok, hogy a legközelebbi barátaimat is ott ismertem meg, sőt, az egyik család, akinél laktam, az igazi családom lett. A mai napig anyunak és apunak hívom őket és náluk szállok meg többedmagammal, akkor is, ha hónapokra megyek. Tulajdonképpen hazajárok hozzájuk. Az anyukám mindig, mindenhol a lányaként mutat be, aztán megkérdezi, hogy ugye, mennyire hasonlítok rá, és várja az emberek reakcióját. Ezen mindig jót nevetünk.
Nagyon emlékezetesek voltak a kirándulások, amiket országszerte tettünk. Láttam Hirosimát, megmásztam a Fudzsi szant, és feküdtem Okinava fehér homokos tengerpartján. Öltöttem gésa ruhát Kiotóban, sinkanszennel utaztam Tokióba és még rengeteg-rengeteg dolgot sorolhatnék. És igen, kétség kívül az is iszonyatosan melengeti az ember lelkét, hogy a japánok hajlamosak sztárolni a külföldieket. Nyilván főleg a fiatalok, így ez sajnos múlik azzal, ahogy öregszem, de amikor tizenéves voltam, gyakran odajöttek hozzám ismeretlenek is, hogy megérinthetik-e a hajamat vagy csinálhatunk-e egy közös fotót.
A legviccesebb emlékek pedig kétség kívül azok, amikor a legnagyobb igyekezetem ellenére mégis bénázós külföldi voltam. Például Japánban a legtöbb nyilvános mosdóban be lehet kapcsolni egy zenét vagy vízöblítést imitáló hangot, hogy a wc-zés zajai ne hallatszódjanak ki a fülkéből. Én meg az állomáson a wc-ben láttam egy kis trombitajelet a falon, és megnyomtam, hogy udvarias legyek, mire berontott egy fél rohamosztag, hogy kiszabadítson. Egyszer meg egy múzeumban láttunk egy pasit, akinek ötujjas zoknija volt (a cipőt nyilván le kellett venni), és megkérdeztük a barátnőmmel, hol vette, mert olyan jópofa (ez még az előtt az időszak előtt volt, hogy Európába is betörtek volna a lábtyűk). Kiderült, hogy ott ezt lábgomba miatt hordják és a pasi irtó kellemetlenül érezte magát a kérdéstől. De én is majdnem elsüllyedtem szégyenemben.
Sok étteremben is le kell venni a cipőt amúgy. Innen jött az a divat, amikor a sportcipőknek csak ilyen pici hátulja van, mintha papucs lenne. Ez itthon csak divathullám volt, mert értelmetlennek tűnik, de Japánban csomó fiatal csak úgy bújik bele a cipőjébe, hogy letapossa a hátulját, hiszen állandóan ki kell belőle bújni. A múzeumok sokszor régi kastélyokban vannak berendezve, ahol a padló is több száz éves fa. Egyrészt tisztelet, másrészt kímélet miatt kell levenni a cipőt, hogy ne sérüljön annyira.

K. A.: Mennyire vannak tekintettel a fogyatékkal élőkre? Megoldott az akadálymentesítés? Ha kerekesszékesként egyszer kijutnék, nagyon kilógnék a sorból?

E. R.: A japánok iszonyat segítőkészek és figyelmesek egyrészt, másrészt az idegeneken sokszor átnéznek (például a tömegközlekedési eszközökön nem divat átadni a helyet egy idősebbnek). Ennek nem az az oka, hogy bunkók, hanem nagyon sokan vannak összezsúfolva sok helyen, egyszerűen nem tud mindenki mindenkire odafigyelni, ráadásul vannak, akik mondjuk napi négy órát töltenek ingázással. De szerintem, ha megszólítasz mondjuk egy alkalmazottat a pályaudvaron, onnantól kezdve ő már ismerős és felelős érted, és mindent megtesz a kényelmedért. Japánban nincs külön iskolája sem az autistáknak, sem a Down-kórosoknak, sem a siketeknek, sem a nemlátóknak, sem a mozgássérülteknek. Az egész város, a járdák mindenhol, de tényleg mindenhol, a peronok be vannak hálózva olyan járólapokkal, hogy a nemlátók be tudják dugni a botjuk végét egy ilyen kis lyukba és az végigvezeti őket az úton, bárhová akarnak menni. Szinte mindenhol vannak liftek vagy a lépcsők mellett kerekesszékeknek felvonó berendezések. A buszsofőr biztos leszáll és intézi a feljutásod anélkül, hogy kérnéd. Szóval szerintem jobban odafigyelnének rád és több törődést kapnál, mintha sétálva érkeznél. Érdemes amúgy szálláson előre jelezni a dolgot, és akkor biztos, hogy extrán felkészülnek. Ha pedig még japánul is tudsz pár szót, akkor egyenesen imádni fognak! Azt akartam ezzel az egész hosszú szöveggel csak leírni, hogy semmilyen fogyatékkal élőt nem tekintenek betegnek, ezért nem is tartózkodóak velük és segítenek mindenben, ha kéred.

K. A.: Ha nem vagyok indiszkrét, megkérdezem: anyagilag mennyire megterhelő egy ilyen japán út? Mit fedezett az ösztöndíjad?

E. R.: Sajnos a távolság miatt már a repülőjegynek is elég húzós ára van, és nem titok, Japánt a világ egyik legdrágább országaként tartják számon. Az én ösztöndíjam elvileg mindent fedezett, a családomnak csak a repülőjegyet kellett fizetnie. Tényleg nagyon sok mindent kaptam, hiszen a lakhatásom mellett az étkezésemre sem kellett költeni, sőt, az országon belüli szervezett utazásainkat is fizette a Rotary Klub, ahogy a felmerülő iskolai költségeket is. Ezen kívül havi tízezer jen zsebpénzt is kaptam, ami nagyjából húszezer forintnak felel meg. Ez akkor, itthonról elképesztő soknak tűnt, aztán ott helyben kiderült, hogy a városon belüli tömegközlekedés is nagyon drága, meg az is, ha valaki be szeretne ülni valahová a barátaival vagy csak venni egy új cipőt. A tízezer jennek nagyon sokszorosát költöttem el minden hónapban még úgy is, hogy szinte minden szükségletemet fedezték. Ezt a családom nem tudta volna kifizetni, ezért viszonylag hamar elkezdtem dolgozni. Voltam adatrögzítő, kutyasétáltató (mint Akira) és végül angoltanár.

K. A.: Van kedvenc tradicionális japán ételed, édességed?

E. R.: Ó, igen, hát szusi minden mennyiségben (főleg tintahal, angolna és lazac). Továbbá takojaki (polippal töltött tésztagolyó) és okonomijaki (zöldséggel összesütött, palacsintaszerű lepény), amik oszakai nevezetességek – egyébként Oszakát a nemzet konyhájának is hívják, olyan jók és sokfélék ott a kaják. Édességből pedig az édesbabbal töltött mocsi. És van kedvenc üdítőm is: a calpis, ami baromi rosszul hangzik, ha az ember elolvassa, hogy tejsavóból készül, de egyébként nagyon finom!

K. A.: A japán mondavilágban sok történet foglalja magába. Miért döntöttél úgy, hogy a kicune lényére építed fel a Rókatündér című regényed?

E. R.: Tizennyolc évesen kerültem Japánba, és otthon hagytam az összes szabályt – a családomat, a régi iskolámat, mindent, ami kötelezettséget jelentett addig. Azzal együtt, hogy igyekeztem beilleszkedni, ez olyan fokú hirtelen szabadságot jelentett, amit ennyi idősen azért nagyon kevesen nem használnának ki. Tizenketten voltunk cserediákok a világ minden pontjáról, külön családoknál laktunk, akik csak japánul beszéltek, külön iskolákba jártunk heti hat napot – de amikor együtt voltunk, nagyon is fel akartuk fedezni Japánnak nemcsak az ajánlott részét és kipróbálni mindent, amit lehet. Tulajdonképpen kettős életet éltünk, és közben rájöttünk, hogy nagyon sokan teszik ezt a helyiek közül is. Ez nem azt jelenti, hogy mindenkinek titkai vannak, de az iskolában, a munkahelyen, sokszor családon belül is van egy erős megfelelési és teljesítménykényszer. És amikor ezeken a kötelező helyeken kívül vannak az emberek, akkor sokszor egészen felszabadulnak és kiengednek. A kicune kétarcú formája nekem ezt szimbolizálja. Hogy mindenkinek van egy öntörvényű, szabadságra vágyakozó belső énje, amit a társadalmi elvárások háttérbe szorítanak és elnyomnak. És azt próbáltam körbejárni, hogy mennyi bátorság kellhet ezt az ént felvállalni, és milyen következményekkel járhat, ha kieresztjük az igaz valónkat.

K. A.: Sok kutatómunka van a könyv megírásában? Volt az írás folyamán olyan rész/jelenet, ami kifejezetten kihívást jelentett számodra?

E. R.: Sok dolgot kellett felelevenítenem fényképek, naplóbejegyzések alapján, illetve annak is utánanéztem, hogy egyes helyek miben változtak esetleg azóta, hogy utoljára ott jártam. Ami külön nyomozást igényelt, mert sehol nem találtam a választ:  hogy lehetséges-e, hogy valaki az általános iskolát is magántanulóként járja Japánban. A válasz egyébként nem, és ennek a volt barátom járt utána a kérésemre, akit az alkotmányjogász ismerőse egy hatoldalas levélben tájékoztatott kimerítően erről a bizonyos „nem”-ről, de hát a japánok már csak ilyen alaposak.
A legnagyobb kihívást a rókás szemszögben írt jelenetek jelentették egyébként, ehhez videókat néztem és sokat utána olvastam. Én vizuális típus vagyok, a képek sokkal erősebben befolyásolnak és rögzülnek bennem, mint mondjuk a hangok vagy a szagok, ezért komoly összpontosítást igényelt, hogy rókaként ezeket az utóbbi érzékeket erőteljesebben használjam.

K. A.: A karakterek teljesen a képzeleted szüleményei, vagy a környezetedben élők személyiségjegyei felfedezhetőek bennük?

E. R.: Sok valóságos élethelyzet, körülmény, esemény van a regényben, de igyekeztem ezeket jól összekeverni, az esetlegesen adott válaszreakciókat megváltoztatni. Fukuda szenszei például két, számomra kedves emberből készült, az egyikükről mintáztam a lelkész vonalat, a másikukról a nyugatias, családcentrikus férfit, és megkapta egy kedves tanárom nevét. Aztán fiatalítottam rajta és ki is egészítettem apróságokkal, így született a karakter. Tristant és Reit is a két legjobb barátomról mintáztam, de mindkettejüknek megváltoztattam a nemzetiségét, ami pedig kettejük között történt, az valójában egy harmadik személlyel esett meg.

K. A.: Ha egyszer csak életre kelnének a Rókatündérkarakterei, kivel találkoznál szívesen?

E. R.: Midorival, és akárcsak Rei, megkérném, hogy változzon rókává a szemem láttára.

K. A.: Midori mennyire hasonlít rád? Ha megkapnád a lehetőséget, lennél kicune, vagy más yokai egy rövid időre?

E. R.: Amikor írtam a regényt, nagyon tiltakoztam az ellen, hogy Midori én volnék. Még a nevét is megváltoztattam, eredetileg Rika volt, ami egy félig japán ismerősömtől lopott név – innen is jött az ötlet, hogy Midori a szokatlan külseje miatt félvérnek hazudja magát. Szóval nem akartam, hogy a névhasonlóság miatt valaki önéletrajzi regénynek vélje a történetet. De aztán idővel felismertem, hogy Midori mégis sok szempontból azt az utat járja, amit én is jártam, olyan konfliktusokba sodródik, amikbe én is keveredtem, szóval egy kicsit biztosan benne van az a lány, aki én voltam ennyi idős koromban. Talán kicsit többet hezitál, de büszke vagyok rá, mert sokszor jobb válaszokat ad a helyzetekre, mint én tettem. És természetesen lennék kicune! Bármilyen természetfeletti képességet kipróbálnék, ahogy mondtad, egy rövid időre. Hosszú idő alatt nem biztos, hogy szívesen vállalnám a vele járó áldozatokat, mert biztosan mindegyik jár valamilyen nem várt meglepetéssel.

K. A.:Midori gyerekkorától kezdve birtokolja a kicune képességét, vagy ez később, a kor előrehaladtával alakul(t) ki?

E. R.:Igen, Midori képes volt az átváltozásra már kicsinek is, de amíg éltek a szülei, ezt ők nagy kontroll alatt tartották a rejtőzködés jegyében. Szóval gyerekként nem járt ki a lakásból rókaként, csak miután nagyanyóhoz került.

K. A.: Bevallom, én néha nagyon örültem volna, ha beleláthatok Akira fejébe. Felmerült benned, mikor elkezdted írni, hogy váltott szemszögű lesz a könyv, így megismerve az ő gondolatait is? (Lehet ezt csak én szeretném nagyon :))

E. R.: Igen, fel, de igazából nem azért, mert jobban be akartam mutatni a karaktert, hanem azért, hogy ne veszítsük szem elől arra az időre, amikor búcsút mond Midorinak a sziklákon, odáig, hogy újra találkoznak Oszakában. Így azonban egy nagyon fontos belső konfliktus súlytalanná vált volna, hiszen ha ismerjük Akira gondolatait, számunkra nem lett volna kérdés, miért bukkant fel Oszakában, befolyásolta-e Midori a döntéseit, és ha igen, ez mennyire vette el tőle a saját, szabad akaratát. Úgy éreztem, fontosabb, hogy ezt Midorival együtt próbáljuk meg kideríteni és átérezzük a fiúval kapcsolatos tépelődését.

K. A.: Mik a terveid a jövőre nézve? Fogsz még írni Japánban játszódó regényt? Dolgozol jelenleg valamin?

E. R.: Jelenleg az Illangók folytatásán dolgozom, amit trilógiának szánok. Mivel a Rókatündér így is beelőzte a második kötetet, most nagyon fontosnak tartom az olvasók miatt, hogy ezzel elkészüljek. Emiatt egyelőre elnyomom, de azért már picit játszottam a gondolattal, hogy még visszatérjek Japánba egy regény erejéig. A Rókatündérből kivettünk egy történetszálat, mert elvonta a figyelmet a fő irányról, ez pedig az volt, hogy Midori eredetileg beiratkozott az iskola pomponcsapatába. Lehet, hogy itt még elég sok mesélni való akad, szívesen megpróbálkoznék egyszer egy reál történettel is.

 

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Interjú Eszes Ritával a Rókatündér című regénye kapcsán”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés