A nap melegen tűzött. Érezte bőrén a forróságot. Már több mint fél órája feküdt így mozdulatlanul egy szürke, kockás pléden, melyet a fűre terített le. A strand lármája nem ért el a tudatáig. A lányt figyelte. Hosszú, barna haja volt. Olvasott, de nem volt kitartó. – Úgy látszik, nem köti le figyelmét! – gondolta Sásdi Géza, ez a harmincéves, szőke srác, akinek autófényező volt a szakmája és egyedül élő, özvegy anyjával lakott együtt egy szoba-konyhás lakásban Kőbányán. A lány lapozgatott a könyvben, majd letette. Egy kis idő múlva újból belekezdett. Nézelődött. Nem vette észre Sásdi Géza fürkésző tekintetét. A lány elment a zuhanyhoz. Lezuhanyozott, sokáig állt a lezúgó vízsugár alatt. Lassan visszajött, vizes, piros, kétrészes bikinije feszült a testén. Így jól kiadta formás, üde alakját. Sásdi Géza éhesen méregette formás combját és kicsi mellét. – Fiatal még, nem több tizenhatnál! – gondolta így elsőre. A lány újból olvasni kezdett. Sásdi úgy érezte, felforr a vére a napon. – Irány a zuhany! – adta ki a vezényszót önmagának. Könnyedén engedelmeskedett. A lány mellett ment el. Észrevette, a könyvjelző a földön hever. Felvette és odanyújtotta a lánynak. – Ez nem a magáé? – kérdezte természetes hangon és hangsúllyal. A lány ijedten kapta fel a fejét. Tétován nézett körül. – Igen! Köszönöm! – mondta meglepetten, és kedves mosollyal nézte Sásdi Gézát. – Szóra sem érdemes! – válaszolta a fiú és a könyvre tekintett. Ez adta a következő kérdés apropóját. – Mit olvas? – kérdezte kíváncsian.
A lány egy sárga kötésű, vastag könyvet nyújtott a fiú felé. Kibetűzte a címét. – „Egy tiszta nő”! Milyen? – kérdezte a lánytól folytatásként.
– Nagyon jó! Olvasta? – kérdezett vissza a lány. – Igen! Csak nem értem, hogy miért kezdett annyiszor bele. Én nem tudtam letenni! – szögezte le magabiztosan Sásdi. Figyelte a lányt. Megállapította most már súlyozottabban, nem lehet több tizennyolc évesnél, vagy talán még annyi sincs. Mégis mennyire fejlett, kész nő már. Hiába, a lányok hamarabb érnek, mint a fiúk! – összegezte egyszerűen.
– Sokat olvasok, és sokszor fáraszt az olvasás – mondta egyszerűen.
– Szeret olvasni?
– Nagyon, egyetlen szórakozásom.
– Csak az olvasás?
– Igen.
– Más nem?
– Na, igen, esetleg egy mozi.
– Milyen filmeket szeret a legjobban?
– Szerelmes, romantikus filmeket – mondta a lány és egy kicsit elpirult az arca.
– Gondoltam! – tette hozzá a fiú és fürkészően, majdnem szemtelen nyíltsággal végig mérte a lányt. Észrevette a fiú tekintetét, szerette volna eltakarni testét, de most ez lehetetlen volt, a fürdőruha, pedig szemtelenül pici olt. Úgy érezte, a fiú gondolatban talán már le is vetkőztette.
– Nem gondolja, hogy talán szemtelenség… – hirtelen elhallgatott és zavartan nézett a fiúra, majd elkapta tekintetét, és a könyvet forgatta a kezében.
– Ne haragudjon, hisz tudja nem azért… – Sásdi kínosan érezte magát. – Jöjjön, menjünk fürödni! – indítványozta a lánynak olyan természetességgel, mintha hónapok óta ismerte volna. A lány nem ellenkezett.
– Jó, de a nagymedencébe ne menjünk! – kérte a fiútól.
– Fél a víztől?
– Nem, csak az olyan hideg! – szögezte le és a gondolattól a meleg ellenére megrázkódott.
– Akkor a gyerekek közé megyünk! – mondta a fiú.
– Azt azért mégsem – mosolyodott el a lány és a szemében, ahogy a fiúra nézett, valami megnyugtató kedvesség bujkált.
A közép medencében a víz kellemes volt. A lány gyorsan úszott, erős karcsapásokkal. Sásdi Géza lassan tempózott utána.
– Ha így úszik, hamar kifáraszt engem! – mondta a lánynak, amikor az szembe fordult vele.
– Pedig azt hittem, maga jobb úszó, mint én.
– Nem fulladnék bele a vízbe, és ez elég! – nyugtázta a fiú őszinte nyugalommal.
– Maga mindennel így van? – kérdezte a lány és felkapaszkodott a medence szélére.
– Nagyjából! – mondta egy kis szünet után Sásdi.
– Akkor maga nem kitartó ember! – állapította meg a lány. Sásdi Gézának ez rosszul esett, de túltette magát rajta. Azzal egészítette ki: – Ezt azért nem mondanám!
– Meg azt hiszem, kicsit kényelmes is! – folytatta a lány.
– Miből gondolja?
– Fogadni mernék, nem tud fejest ugrani a vízbe! – komolykodott a lány.
– Baj az?
– Nem, de megtanulhatja. Ha akarja én meg is tanítom! – jelentette ki.
– Köszönöm, fejesek nélkül is elég kényelmesen élem az életemet, legalábbis nincs ilyen irányú hiányérzetem – mondta nevetve a fiú és a lány barna szemébe nézett.
– Az újtól is fél?
– Miből gondolja? – a lány egy kis szünetet tartott. Talán úgy döntött, nem bántja tovább ezt a fiút, majd bizonytalanul annyit mondott: – Csak úgy!
– Néha elfog egy kis bizonytalanság, de azt hiszem minden ember így van ezzel. Vagy nem? – kérdezett vissza Sásdi.
– Még nem gondolkodtam rajta, biztosan magának van igaza! – mondta a lány és lesimította haját. A teste megrázkódott, ahogy így kapaszkodott a medence szélén.
– Fázik?
– Egy kicsit.
– Menjünk a napra! – indítványozta a fiú és megfogta a lány kezét, hogy kapaszkodóként, biztonságot nyújtson. Keze selymes és lágy volt, érintése kellemes érzést váltott ki a fiúból. Nem a fűre, hanem a medencét körülvevő, széles, a naptól felhevült járdára feküdtek. Forró volt a beton, a testüknek kellemes. Egymás mellett hasaltak. Sásdi Géza nézte a lány lúdbőrös karját. Ahogy így hason feküdtek, összeért a lábuk. A lány nem vette el. A fiú érezte a lány testének közelségét. Az érintkezési pontok gyérek voltak, de a levegőn átsugárzott valami kellemes bizsergés. Sásdi úgy érezte, mintha a lányt már évek óta ismerné. Bizalmasabb hangnemre váltott.
– Sokat szoktál ide járni? – kérdezte Sásdi.
– Nem, csak most olyan jó idő van. Ki kell használni.
– Mivel foglalkozol? – érdeklődött természetes egyszerűséggel.
– Nincs foglalkozásom!
– Azért valamit mégis csak teszel?
– Igen, tanulok! – szögezte le a lány egyszerű tömörséggel.
– Gimibe jársz?
– Harmadik cé osztály! – jelentette ki büszkén.
– Most érettségizel? – faggatta tovább.
– Jövőre! – intett figyelmeztetőleg, felemelt ujjal.
– Félsz tőle? – folytatódott a faggatás.
– Nem! Miért féljek? Annyit azért mindig tudok, hogy átmenjek. Te féltél? – kérdezett vissza és innen kezdve természetes volt a tegeződés.
– Egy kicsit, de mikor vége volt, kinevettem magamat – mondta Sásdi és az jutott az eszébe, mennyire majrézott a vizsgák előtt, aztán amikor kihúzta a tételeket, megnyugodott. Felelet után pedig egyszerűen megkönnyebbült.
– Igen, azt mondják csak a nagy izgalom, és a végén semmi! – összegezte a lány, mintha már tapasztalta volna a dolgokat. Sásdi mindjárt nem reagált az elhangzottakra, egy kicsit gondolkozott, csapongó ötleteit kívánta összerendezni, majd csendesen mondta: – Mindig így szokott lenni. Az ember izgul, szurkol valamiért és a végén egyszerűen minden úgy végződik, ahogyan kell!
– Igen! – válaszolta a lány és érződött, hogy ő is rendezi az elhangzottakat.
– Mire gondolsz? – kérdezte Sásdi.
– Semmire – mondta a lány és ingatta a fejét.
– Nem hinném, valamire biztosan gondoltál.
– Csak arra, hogy egy órával ezelőtt még nem tudtam, hogy veled fogok itt beszélgetni, mint egy régi ismerőssel.
– Kellemetlen ez?
– Nem, mondhatnám jó is.
– Miért jó?
– Tudod, mikor az ember napok óta egyedül van, jó valakivel beszélgetni.
– Teljesen egyedül? – kérdezte egy kicsit hitetlenül és amint így hasalva oldalra pillantott, és végig nézte a lány formás alakját, ebben nem volt biztos.
– Azért mégsem – egészítette ki a lány. – Anyámmal élek. A sok egyedül és együtt töltött nap szótlanná tesz bennünket, vagy csak nagyon keveset beszélgetünk.
– A faterod? – szólt a kérdés egyszerűen.
– Meghalt! – mondta a lány, de hangjában nem érződött szomorúság. – Már vagy tíz éve, beteg volt – tette még hozzá. Sásdi próbálta magát ebben a pozícióba helyezni, érezte, hogy a lány már megbékélt az élet adta helyzettel. Tovább lépett.
– Sokszor érzed a magányosságot?
– Már megszoktam.
– Nincs barátnőd?
– Minek?
– Beszélgetni, elmenni együtt szórakozni.
– Az anyám úgysem engedne. Szigorúan nevelt. Ilyen korban az osztálytársaim már szabadon élik az életüket, olyanok, mintha felnőttek lennének. A szülők, elvannak felejtve! – itt egy nagy sóhaj hagyta el az ajkát. – Beszélni a könyveimmel szoktam.
Elhallgattak. Mindketten valamilyen távoli, elérhetetlenre gondoltak. A hallgatásuk hosszú percekig tartott. Sásdi Géza törte meg a csendet.
– Menjünk fürödni, megint olyan meleg van! – indítványozta.
– Gyerünk! – ugrott fel a lány. A zuhany alá szaladtak, lelocsolta a lányt.
– Na, ne! – tiltakozott Anna. – Olyan hideg! – borzongott.
– Legalább nem lesz meleged! – összegezte Sásdi és megfogta a lány kezét. Belevetették magukat a medencébe.
– Ne menj olyan messzire! – kiáltott a lány után Sásdi. – Kérdezni akarok valamit!
– Kérdezzél! – válaszolt vissza lány és úszott tovább.
– Így nem lehet! Jöjj közelebb! Még be sem mutatkoztam, ne haragudj ezért!
– Nem haragszom! A név nem sokat mond, mindig a szándék számít! – mondta és lassan úszott a fiúhoz.
– De azért jó, ha tudjuk egymás nevét! – mondta kicsit bölcselkedve Sásdi és nyújtotta a kezét.
– Anna vagyok! – mondta a lány.
– Géza! Sásdi Géza! Kezet fogtak ott a medence szélén. Sásdi érzett ebben a kézfogásban valami különös vibrálást, de egyelőre nem tudta eldönteni, mi ez. Vonzalom, kívánás vagy csak kíváncsiság a lány iránt?
– Jobb most? – kérdezte a lány.
– Azt hiszem! – válaszolta bizonytalanul.
Anna elrúgta magát a medence falától. Háton úszott, lassan, tempósan.
– Nem vagy éhes? – kérdezte a lánytól, ahogy a parton állt és figyelte Anna úszását. Méregette fiatal alakját. A combjainak formái ingerelték, ahogy a vízben tempózott. Most már egyértelműen megfogalmazódott benne, kívánja a lányt.
– Jó, hogy eszembe juttattad, mint a farkas! – kiáltott vissza és futottak a medencétől. A lány vajas kenyeret evett, zöldpaprikával.
– Kérsz? – kérdezte.
– Kösz, hoztam én is! – egymás mellé telepedtek. Bámészkodtak, egymásra néztek, mosolyogtak. Mind a ketten könnyűnek érezték magukat.
– Hány óra lehet? – kérdezte Anna hirtelen.
– Fél három! – válaszolta Sásdi Géza.
– Lassan megyek haza! Hatra ígértem! Te nem jössz? – kezdett pakolászni a lány.
– De igen!
– Akkor menjünk!
Hazakísérte Annát. Óbudán lakott.
– Nincs kedved egy kicsit sétálni? – kérdezte Anna.
– De… – tétovázott. A lány észrevette.
– Ha nehezedre esik, akkor nem! – Sásdi erre nem válaszolt, átfogta a lány vékony derekát. Elindultak. Beszélgettek, már fent jártak a hegyen, amikor visszafordultak.
– Nézd milyen szép a kilátás innen!
– Olyan kicsik a házak, mintha nem is volnának igaziak – jegyezte meg Anna. Elmélyedtek a panorámában. A fiú a lányra nézett, de ő nem vette észre fürkésző tekintetét.
– Milyen szép piros a szád! – mondta a fiú és maga felé fordította Annát és megcsókolta. A lány nem ellenkezett, karját Sásdi nyakára fonta.
– Jó veled! – mondta a fiú. Anna szorosan hozzá simult.
– Tied akarok lenni! – válaszolta a lány. – Azt akarom, te vedd el a szüzességemet!
Sásdi Gézát megütötte a nyílt kihívás. Úgy gondolta, csak tréfálnak vele. Nagyon meglepődött.
– Nem gondoltad komolyan? – kérdezett vissza.
– Miért? Én kérem! Vagy furcsa?
– Nagyon!
– Nem most, most nem lehet! – kibontakozott a fiú karjából. – Majd a jövő héten! Anyám elutazik vidékre, pár napra!
Ebben maradtak. Aztán eljött az a nap. Sásdi Géza félve csengetett hármat, ez volt a jel, ezt mondta Anna a telefonba. Kinyílt a kapu, a lány a szobába invitálta, leültette. Két kis poharat vett elő, konyakot töltött. – Nem szoktam inni! – mondta. – Kell egy kis bátorító! – koccintottak, de nem várta meg a fiút, felhajtotta az italt, majd krákogva megborzongott. Levette a blúzát, szoknyáját a közeli fotel karfájára dobta. Ott állt a fiú előtt, félig levetkőzve. – Gyere! – invitálta. Sásdi Géza közelebb lépett, átfogta a lány vállát, csókolózni kezdtek, de ezek a csókok olyan szenvedélyesekre sikerültek, hogy innen csak apró képi és hangi foszlányok maradtak meg benne. Emlékezett a lány halk, majd erősebb sikolyaira, meg arra, hogy az óvszer, melyet beledobott a vécébe, háromszori lehúzás után sem vitte le a víz. – Mit szól ehhez a muter, ha meglátja? – jutott eszébe. Tehetetlenül állt felette, nem tudta mitévő legyen. Majd egy hirtelen mozdulattal kivette és zsebkendőjébe bugyolálta. Amikor távozáskor kilépett az utcára azt a helyet kereste, ahová ezt a furcsa csomagot elrejtheti, diszkréten. Egy zöld kuka vált erre a legalkalmasabbnak, ott az utca végén.
Hozzászólások