Az 1930-as évek közepén egy, addig ismeretlen bűnöző került Budapest székesfőváros hírlapjainak címlapjára. A Magyar Királyi Államrendőrség hosszú ideig tehetetlennek bizonyult a Pepitaként elhíresült mackós kézrekerítésében. Végül 1938-ban, a korszak egyik legnagyobb iparmágnása, Széplaki Dezső villájának kirablása közben érték tetten. Az évek során elrabolt ékszerek nagy része és a több millió pengő értékű készpénz sohasem került elő.
Vitéz Legendváry Péter pezsgőt töltött három kristálypohárba, miközben a szeme sarkából az elragadó Széplaki lányt figyelte. A fiatal nő fekete selyemruhában, nyakában ragyogóan fehér igazgyöngy nyakékkel fesztelenül beszélgetett testvérével, Széplaki Andrással. A társaság férfi tagjai láthatóan alig várták, hogy a házigazda bemutassa az ifjú hölgyet. Vitéz Legendváry a poharakat tálcára tette és az újonnan érkezettekhez lépett.
– Köszönöm, kedvesem, hogy mégis eljöttek. Parancsoljanak egy pohár pezsgőt! Koccintsunk, aztán szeretném önöket bemutatni a barátaimnak!
Vitéz Legendváry természetesen sohasem volt a vitézi rend tagja. Nem, hogy nem tüntette ki magát a haza szolgálatában, de még katona sem volt. Persze ezt a barátai nem firtatták, mindig gáláns, nagyvonalú úriembernek tartották. Előkelő, nagy belvárosi lakásában sokszor adott fogadásokat, melyekre leginkább a pesti, fiatal, feltörekvő újgazdagok jártak, akik munka nélkül, a szüleiktől kapott apanázsból és kisebb-nagyobb, jórészt tisztességtelen üzletelésből tartották fenn magukat. A negyvenes évei közepén járó férfit ugródeszkának tekintették a társasági élet magasabb körei felé és példaképet láttak benne, hogyan kell kevés munkával gondtalan anyagi jólétet teremteni. A sohasem létezett Legendváry család sarja ezt nagyon jól tudta, mint ahogy azt is, hogy a kiváltságos réteg, a politika és a pénzvilág nem éppen az erény megtestesítője. A kérdezősködés itt nem volt divat.
A meztelen igazságot rajta kívül csak két ember ismerte. Az inasa és az egyébként főzni is tudó szakácsa. Ők végezték a piszkos munkát, tisztes javadalmazásért cserébe. Ugyanis vitéz Legendváry Péter hivatásos szélhámos volt. Azok közül is a legprofibb. Semmitől sem riadt vissza, de két dolog érdekelte igazán. Az idősebb, gazdag özvegyasszonyok és a szivarfüstös dolgozószobák falaiban, a festmények mögött rejtőző széfek. Az özvegyasszonyok behálózását maga végezte, rendszeresen utazott külföldi, előkelő szállodákba, leginkább a francia Riviérára. A széfeket, olykor páncélszekrényeket az inas és a szakács segítségével ra-bolta ki, az újgazdag barátai által véletlenül elejtett információk felhasználásával. Az üzlet évek óta remekül működött, vitéz Legendváry Péter személyére a gyanú árnyéka sem vetült.
*
A nizzai Hotel Europa halljában egy elegáns, feketébe öltözött fiatal nő lapozgatta az Esti Kurir legfrissebb számát. Az arcát félig takaró fekete fátylat felemelte, hogy jobban lássa az újságot. A szemben lévő asztalnál kávéját kavargató férfi egyre sűrűbben pillantgatott felé, majd, mikor a nő végre ránézett, köszönösképp biccentett a fejével. A nő lesütötte a szemét, a férfi felállt, megigazította pepita nyakkendőjét és odalépett az asztalához.
– Ne haragudjon kisasszony, hogy így, ismeretlenül zavarom, de látom, hogy az Esti Kurirt olvassa. Engedje meg, hogy bemutatkozzam! Vitéz Legendváry Péter – mondta a férfi, majd mélyen meghajolt.
Máris érezte, hogy a pillanat hevében hibát követett el. Ezt a nevet sohasem használta nőügyekben. Bár, talán nem is olyan nagy baj. Gondolta.
– És mit óhajt tőlem, uram? – kérdezte a nő anélkül, hogy felnézett volna az újságból.
– Ne vegye tolakodásnak! Nem szokásom ismeretlen hölgyeket megszólítani, csak épp a magyar újság. Nem sok magyar jár erre manapság. Azonkívül nagyon emlékeztet valakire.
– Ezt a szöveget már ismerem. Kérem, hagyjon magamra!
A férfi újra meghajolt és szótlanul megfordult, ám vele szemben egy, a lányra kísértetiesen hasonlító fiatalember állt.
– Zaklat ez az úr, Annamari?
– Az úr távozni készül – mondta a lány még mindig az újságjába mélyedve.
– Elnézésüket kérem. Nem zavarom önöket. Vitéz Legendváry Péter – mondta a férfi és kezet nyújtott a fiatalembernek. – Távozom.
– Széplaki András. Köszönöm a megértését.
Vitéz Legendváry visszaült az asztalához. A fiatal pár halk beszélgetésbe kezdett. Valószínűleg ikrek, gondolta a férfi, valakire annyira hasonlítanak. Főleg a lány. Lenyűgözte a fiatal nő ragyogó szépsége. Valami megfoghatatlan emlék tolult fel benne, de nem tudott vele mit kezdeni. Kínosan érezte magát, nem bírta levenni szemét a lányról. Elővette a zsebéből a jegyzetfüzetét és beletemetkezett, mint aki már nem törődik a korábbi színjátékkal. A gondolatait azonban nem tudta kordában tartani, mindig visszatértek a lányhoz. Csak nem lettem szerelmes első szempillantásra? Az én koromban? Töprengett.
Nem. Az én szakmámban nincs helye érzelmeknek. Soha nem is volt, soha nem is lesz. Mit mondott a fiatalember? Széplaki? Csak nem az öreg acélgyárosról van szó, aki néhány hete halt meg? Az egész sajtó ettől volt hangos Pesten. A pénzszag megcsapta vitéz Legendváry orrát és újra felállt. Úgy érezte, egy próbát megér.
– Elnézést kérek, hogy ismét zavarok! Csak szeretném kifejezni együttérzésemet a nagyapjuk halála miatt – blöffölt, és várta a hatást.
– Ez kedves öntől – mondta a fiatalember néhány másodpernyi hallgatás után és az egyik székre mutatott. – Kérem, foglaljon helyet! Ön ismerte nagyapát? De udvariatlan vagyok. Engedje meg, hogy bemutassam a testvéremet! Széplaki Annamária.
– Örülök kisasszony. – Vitéz Legendváry helyet foglalt. – Nem személyesen. A nagyapjuk üzleti körökben nagy megbecsülésnek örvendett, mint a Széplaki Acélművek megalapítója. Tudom, hogy hatalmas birodalmát a semmiből hozta létre és ez tiszteletreméltó. Magam is üzletember vagyok.
*
– Megjelent az Esti Kurir! Szenzációs hírekkel az Esti Kurir! Tetten érték Pepitát! Lakat alatt a kasszafúró! Itt az Esti Kurir!
– Nesze, fiú! Tíz fillér.
Kalló Antal, a Budapest Székesfővárosi Magyar Királyi Államrendőrség főkapitánya, hóna alá csapta az újságot, majd elindult az utca másik oldalán lévő főkapitányság épülete felé. A délutáni forgalom zaja, az autók dudálása, az emberek áradata, mint mindig, megviselték az idegeit. Hosszasan várakozott, mire biztonságosan átjutott a túloldalra. Ezzel a káosszal is kellene kezdeni valamit. Gondolta. De végre, egy gonddal kevesebb. Legalább ezt a mackóst elkaptuk. A belügyminiszter elégedett lesz.
Az irodája előtt egy szürke öltönyös férfi ücsörgött keresztbe tett lábbal, belemélyedve az Esti Kurirba. Mikor meglátta a főkapitányt, felpattant a székről és vigyázállásba vágta magát. A főkapitány szótlanul intett neki, hogy bejöhet. A férfi megállt néhány lépésre az íróasztaltól és összecsapta a sarkát. Kalló főkapitány töltött magának egy pohárka konyakot, felhajtotta, majd az asztala előtt lévő székre mutatott.
– Pihenj, Suhajda! Beszéljen! Hol tartunk?
– Szerintem nem ő az – mondta a férfi, majd zavartan megdörzsölte az orrát és várakozóan a főkapitányra nézett.
– Mi az, hogy nem ő az? Megtaláltuk a széfjében Pepita pecsétjét és tíz, már előre kinyomtatott kártyát. Pont olyanokat, mint amiket a széfekben hagyott. Egy csomó ékszert, és ezeket a feljelentések alapján azonosítani tudjuk. Tetten értük Széplaki Dezső villájában. A bűntársait is elfogtuk. Mit akar még?
– Uram! Pepita nem foglalkozott kasszafúrással. A megtalált ékszerek jelentős része olyan emberek tulajdonában volt, akiknek a széfjét megfúrták. Pepita nem dolgozott ilyen módszerrel. Egyszerűen kinyitotta a zárat. Sztetoszkópot használt.
– De találtunk ékszereket olyan károsultaktól is, akiknek az otthagyott kártya alapján biztosan Pepita nyitotta ki a széfjét. Nyilván nem lehet minden zárat csak úgy kinyitni. Fúrni is kell néha.
– Uram! Épp ez a furcsa. Pepita három év alatt tizenöt betörést hajtott végre. A károsultak és a biztosító által leadott lista szerint mind a tizenöt helyről volt ékszer vitéz Legendváry széfjében. Csakhogy minden helyről mindössze egy. Hol a többi? Miért csak egy?
– Nosztalgiából megtartott egyet, a többit eladta az orgazdáknak. Egyszerű. Ez az ember profi bűnöző. Lop, aztán elad és a pénznek már nincs szaga.
– Igen, de más akciókból nemcsak egy tárgyat találtunk. Ráadásul nem volt készpénz. Sem részvények, sem kötvények. Legendváry azt vallotta, hogy pénzügyi manipulációkból is gyarapította a vagyonát. A bankjában vannak erre utaló dokumentumok, de ez kevés. Az életvitelével semmiképp sem egyeztethető össze. Hol a pénz? Hol vannak az értékpapírok? Mert a bankban nincsenek.
– Hazudott. Mi a gondja ezzel?
– Szerintem nem ő Pepita. Engedje meg uram, hogy tovább dolgozzam az ügyön!
Kalló főkapitány felállt a hatalmas bőrfotelből és a bárszekrényhez ment. Újra töltött magának egy pohárkával, majd az ablakhoz lépett. Hosszasan nézte a pesti forgalmat.
– Elmehet, Suhajda!
*
– Megjelent az Esti Kurir! Szenzációs hírekkel az Esti Kurir! Gyorsított eljárásban elítélték Pepitát! Tizenkét évet kapott! Fellebbezésnek nincs helye! Itt az Esti Kurir!
– Kérek egyet! Tíz fillér? – A fiatal nő hosszasan kotorászott a táskájában.
Kálmán, a Gerbeaud Cukrászda főpincére újra odalépett a magányosan üldögélő fiatalember asztalához. Meghajolt, de mielőtt szóra nyithatta volna a száját, a fiatalember felállt. Egy ifjú hölgy jött be az ajtón és egyenesen a férfihoz ment. Összeölelkeztek. Láthatóan szerelmesek. Gondolta Kálmán, és Margó jutott eszébe. De szép volt! Tapintatosan a szemben lévő asztalhoz indult.
– Elkéstél, mint mindig. Húsz perce várok rád. Nem sok időm van. Azt mondtad a telefonban, hogy most elmondod, miért kellett nekem ezt a kutyakomédiát játszani vitéz Legendváryval.
A fiatal nő nem szólt semmit. Letette az újságot az asztalra. Rúzst és púdert vett elő a táskájából, megigazította a sminkjét, majd az ikertestvérére nézett. Benyúlt a táskájába és kivett egy fehér igazgyöngy nyakéket.
– Tudod, mi ez?
– Persze. Anyánk nyakéke. Már ezerszer láttam rajtad.
– Igaz. Bár ezt még sohasem láttad rajtam.
– Nem értelek. Különben is, mi köze van ennek Legendváryhoz?
A férfi kényelmetlenül feszengett a székén és az órájára sandított. A nő odaintette a pincért, magának rendelt egy feketét, a férfinek egy dupla konyakot.
– Nyugodj már meg végre! Elmesélek egy történetet, amihez neked is közöd van. Azonkívül egy jövedelmező üzletet is ajánlok, mellyel talán egész életedre megoldhatod az örökös anyagi gondjaidat. Hallgass végig! Megéri rám szánni ezt a kis időt.
– Te meg az üzlet. Képzelem.
Kálmán megérkezett a feketekávéval és a konyakkal, letette az asztalra, majd meghajolt és távozott. A nő közelebb húzta székét az asztalhoz és alaposan körbenézett a teremben. Majdnem teljesen kihalt volt, a közelükben nem ült senki.
– Mikor anyánk meghalt, tizenkilenc évesek voltunk. Te Bécsben tanultál, csak a temetésre értél haza, viszont én vele voltam az utolsó néhány napon. Talán könnyíteni akart a lelkén, nem tudom, de a halálos ágyán bevallotta nekem, hogy ő megcsalta apánkat.
– Ugyan már! Te mondtad, hogy már nem volt beszámítható.
– Valóban, de mikor ezt elmesélte, valahogyan teljesen kitisztult a feje. Talán fontosnak érezte, hogy elmondja. Két évvel a halála előtt Fiumében járt, biztos emlékszel rá. Akkor ment férjhez a Bodrogközy lány és az esküvői ruhát anyánk készítette. A vőlegény egy olasz herceg volt, vagy micsoda, már ő sem tudta, akinek Fiumében volt egy hatalmas palotája. Ott tartották az esküvőt. Az a menyasszonyi ruha nagyon bonyolult volt, anyánk néhány régi fénykép alapján varrta. Egy csomó kiegészítő volt hozzá, minden egyes darabot úgy kellett feltűzögetni, ezért Bodrogközyék úgy döntöttek, hogy anyánk is legyen ott az esküvő előtt. Persze azt nem akarták, hogy a palotában lakjon, ezért foglaltak neki egy szobát a Grand Hotelben. Anyánk előző nap vonattal leutazott, a szállodában töltött egy éjszakát, másnap felöltöztette a lányt. Az esküvőre meghívták, ezért magával vitte ezt a nyakláncot is. Természetesen a szertartás utáni vacsorára már nem volt hivatalos, az esti gyorssal utazott vissza Pestre. Csakhogy akkor ez az igazgyöngy nyakék, egyébként az egyetlen értékes ékszere, amit apánktól kapott, már nem volt nála.
A fiatal nő forgatta a gyöngysort az ujjai között egy darabig, mint aki azon gondolkozik, hogyan is folytassa, majd eltette az ékszert a táskájába. A férfi cigarettára gyújtott, mutatóujjával az előtte álló üres pohárra bökött és felvont szemöldökkel a húgára nézett. A lány bólintott. A férfi intett a pincérnek és rendelt még két dupla konyakot. Szótlanul ültek, amíg Kálmán megérkezett az italokkal. A nő ivott egy kortyot, majd folytatta.
– Anyánk késő délután érkezett meg a szállodába. Már vacsoraidő volt, szmokingos férfiak és puccos dámák álldogáltak az előtérben. Várták, hogy kinyissák az étterem ajtaját. Anyánk szégyellte magát az egyszerű utazóruhájában, érezte, hogy furcsa pillantásokat vetnek rá, miközben a kulcsra várakozott. Mikor megkapta a kulcsát, felment a szobájába és a vacsorához átöltözött. Sokáig nézegette magát a tükörben, de nem volt elégedett, ezért úgy döntött, hogy a nyakéket is felveszi. Először nem akarta, nagyon féltette ezt az ékszert. Tudta, hogy értékes. Sohasem viselte. Úgy gondolta, hogy egyszer szükség lehet rá. Bármikor el lehet adni, ha valami baj történik. Ráadásul apánkra emlékeztette.
– Győzőtt a női hiúság, igaz? – A férfi megemelte a poharát.
– Pontosan – mondta a nő, majd megfogta a bátyja kezét. – Ne légy már folyton ilyen goromba pokróc! Lazíts egy kicsit! Tehát. Felvette a nyakéket és lement vacsorázni. Leült egy asztalhoz, távol a zajos társaságtól. A pincér sokáig nem jött. Rosszul érezte magát, ő volt az egyetlen magányos nő az étteremben. Aztán belépett a terembe egy férfi, körbenézett, majd egyenesen anyánk asztalához indult. Udvariasan bemutatkozott és megkérdezte, hogy csatlakozhat-e. Ugyan volt még jó néhány szabad asztal, de anyánk úgy gondolta, hogy talán egy beszélgetőpartner oldhatná a benne lévő feszültséget. A férfi minimum tíz évvel fiatalabb volt nála, anya nem gondolt semmi rosszra. Együtt megvacsoráztak és kellemesen elbeszélgettek. Vacsora után anyánk visszavonult a szobájába, a férfi udvariasan elköszönt tőle. Itt vége is lenne a történetnek, ha a női kíváncsiság, esetleg megint a hiúság nem szól közbe. Ne mondj semmit! A férfi vacsora közben felajánlotta, hogy szívesen megmutatja a kikötőt. Gyönyörű így este. A kivilágított jachtok, az apró bárok a tengerparton, ahonnan mindig kellemes zene szűrődik ki. A kiülőteraszok, a sült gesztenye illata és így tovább. Anyánk még soha nem látta a tengert, így aztán este kilenckor lement a szálloda halljába. Úgy gondolta, hogy biztonságban lesz ezzel a megnyerő modorú, szerény fiatalemberrel. A férfi már ott várta. Nem akarom hosszúra nyújtani, a vége az lett, hogy együtt töltötték az éjszakát anyánk szobájában.
– Ez lenne a megcsalás? Apa már három éve halott volt.
– Igen. Ő legalábbis így érezte és nagyon szégyellte magát.
– Aztán gondolom a férfi reggelre lelépett a nyakékkel a zsebében. Ha nem így volt, mondd tovább! Tetszik, ahogy meséled. Anyánk biztos nem mondta ezt el neked ilyen életszerűen. Egész kíváncsivá tettél. Most már nem sietek.
– Tévedsz. Anyánk pontosan így mesélte el. Az volt az érzésem miközben hallgattam, mintha azt az embert mélységesen gyűlölné, ugyanakkor halálosan szerelmes is lenne belé. Furcsa. Egyébként nem lépett le reggelre a férfi. Hajnalban visszament a saját szobájába. Kilenc órakor újra találkoztak, együtt megreggeliztek, majd anyánk elindult felöltöztetni a Bodrogközy lányt a délelőtti fényképezéshez. A férfi udvariasan elköszönt tőle, azt mondta, hogy a tizenegyórás gyorssal elutazik. Nem beszéltek meg semmit. Azt hiszem, ezt hívják egyéjszakás kalandnak.
– Tudod te pontosan, mi az az egyéjszakás kaland – mondta a férfi és fejét csóválva a húga szemébe nézett. – Te ne tudnád? – tette hozzá mosolyogva.
– Nos. Anyánk visszament a szállodába miután végzett, hogy átöltözzön az esküvőre. Megdöbbenve látta, hogy a szobája ajtaján lévő zárat valaki feltörte, és a nyakéket, meg a háromszáz pengő készpénzt, amit Bodrogközyéktől kapott a költségeire, a szállodai szoba szekrényében lévő széfből ellopta. A széf ajtaja tárva-nyitva állt. Rohant a portára, hívták a rendőrséget. A férfit, akivel anyánk az estét töltötte, a szálloda nyilvántartása szerint Gellért Oszkárnak hívták és Bécsben lakott. Egyébként neki is így mutatkozott be. Később azonban kiderült, hogy ilyen ember nem létezik. Anyánk nem tudott használható személyleírást adni és a szálloda dolgozói sem. Jóképű, szerény, udvarias fiatalember. Semmi feltűnő. Hacsak egy dolog nem, mondta anyánk a halálos ágyán, de ez akkor nem jutott eszébe. A férfival háromszor találkozott és az mindig más ruhát viselt. Elegánsat, ugyanakkor sportosat. Viszont egy dolog nem stimmelt, és ez anyánknak, mint varrónőnek feltűnt. Mindig ugyanazt a pepita nyakkendőt hordta, ami egyik ruhájához sem illett. Akkor nem gondoltam, hogy ennek bármi jelentősége is lehet, de csak ezen a szálon tudtam elindulni. Ugyanis megígértem anyánknak, hogy a nyakéket visszaszerzem.
– Vitéz Legendváry Péter a pepita nyakkendőjével. Mindkétszer az volt rajta, amikor én láttam. Ő lopta el a nyakéket? De hogy került hozzád?
– Nem lehetett tudni biztosan, hogy ő lopta el. Bárki láthatta azt az ékszert a szállodában és kifigyelhette, melyik szobában lakott anya. De anyánk meg volt győződve róla, hogy az az ember volt, aki elcsábította. Az a szélhámos. Így mondta. Én nem tudtam, mit gondoljak, de megfogadtam, hogy utánajárok a dolognak. Szerintem anya szerelmes volt abba az emberbe, aki rútul becsapta és két éven át szenvedést okozott neki. Meg akartam leckéztetni, bár nem tudtam, hogyan fogjak hozzá. Aztán anya meghalt.
– Folytasd! Iszunk még egy konyakot?
– Nem kérek, de te igyál. Én fizetek. Egyébként sokat iszol, ez is az oka, hogy nem jutsz előbbre.
– Na-na, kis nagyság! Te hova jutottál? – A férfi újra cigarettára gyújtott.
– Hallottál már a Csipkés Főkötő Szobalány Közvetítő Irodáról?
– Persze. A legnagyobb Pesten. Mit akarsz vele?
– Az egyik tulajdonosa én vagyok. Egy barátnőmmel alapítottuk anya halála után. Az örökségből rám eső részt befektettem, míg te a pénzt elköltötted. Mára, öt év után, évi százezer pengő feletti nyereséget hoz.
A férfi elképedve nézett a húgára, majd odaintette Kálmánt. Mikor megérkezett a konyak és a pincér távozott, a nő folytatta.
– A vállalkozás a terv része volt. Valahogyan úgy éreztem, hogy az az ember itt lakik, Pesten. Annyi szélhámos, mint itt, a világon sehol sincs. Persze nem is volt más választásom, bukni meg nem lehetett rajta. Az nem tűnt korszakalkotó gondolatnak, hogy egész nap járjam az utcákat azt lesve, kinek van pepita nyakkendője. Azt is gondoltam, hogy az az ember vagyonos. Szállodában lakni, gazdag asszonyok kegyeibe férkőzni nem olcsó mulatság. Bár anya nem volt gazdag, de stílusa, az volt. Nekem elhiheted és nyugodtan hívhatod ezt is női hiúságnak. – A nő újra megfogta testvére kezét. – Mit gondolsz, hogyan lehet a magunkfajtáknak információt szerezni a gazdagokról?
– Pletykás és irígy cselédlányok. Gondolom, erre célzol.
– Pontosan, de ez így még kevés. Az iroda azért megy ilyen jól, mert más szolgáltatást nyújtunk, mint az összes többi. Mi először egy kéthetes oktatást tartunk a jelentkező lányoknak. Mikor ennek vége, nem ők rohangálnak munka után, nem ők tárgyalnak a munkaadóikkal, hanem mi. Azt hiszed, hogy az elit szeret a cselédlányok szeszélyeivel foglalkozni? Az egyik terhes lesz, a másik már terhes és szülni fog, a harmadik beleszeret valakibe, fogja magát és lelép. Ha valaki ezt el tudja kormányozni, azt busásan megfizetik. De nem ez a legfontosabb. Mi fizetjük a bérüket is. Hetente egyszer a lány bejön az irodába és megkapja a fizetését. Fél órát, húsz percet beszélgetünk vele. Hogy érzi magát, milyenek a gazdái, akarja-e, hogy valamiben segítsünk? Ilyesmi. El nem tudod képzelni, miket mondanak el. Persze nem én beszélek mindegyikkel, már majdnem harminc munkatársnőnk van, akiknek a vállalkozás működtetése a feladata. Csakhogy a beszélgetésekről mindig feljegyzés készül. Ebben szigorú vagyok. Így működik. Szerinted melyik méltóság fog a jövő héten Ibizára utazni? Tippelj!
– Honnan tudjam?
– Tőlem. Gróf Zebegényi Arisztid és családja. Ez a kedvenc téma a lányoknál. Ha a macska nincs otthon, cincognak az egerek.
– Jó-jó. De mi van vitéz Legendváryval?
– Várj egy kicsit! Folytatom. Tehát első lépés volt az információk megszerzése. Ez szép lassan a cselédlányokon keresztül beindult. Aztán csináltattam egy másolatot anyánk gyöngysoráról. Az volt az elképzelésem, hogy ha a tolvaj később eladta az ékszert, akkor valaki ráismerhet. Valahol annak a gyöngysornak lennie kellett, hátha valakinek szemet szúr. Hordtam mindig, amikor csak alkalom adódott. Nem működött a dolog, senkit sem érdekelt. Egyébként értéktelen másolat, de ez csak közelről látszik. Végül volt még egy dolog, ami nem hagyott nyugodni. Hogyan nyitotta ki az az ember a széfet? Anyánk elmondása szerint a szobaajtót feltörték, ez látszott, de a széfen semmilyen sérülés nem volt. Egyszerűen kinyitották. Hogyan lehetséges ez? Nem azért széf, hogy ne lehessen csak úgy kinyitni? Emlékszel az öreg Kárász bácsira, aki a földszinten lakott? Anyánk időnként leküldött neki egy kis süteményt, ezt-azt, cserébe, amiért segített, ha gond volt a varrógépekkel. Az öreg kész ezermester volt, már ő is meghalt. Egyszer bekopogtam hozzá egy palack jófajta vörösborral. Leültetett, elkezdte iszogatni a bort és megeredt a nyelve. Elmondtam neki, hogy mi történt anyánkkal. Kiderült, hogy az öreg sokkal többet tud a páncélszekrényekről, széfekről, mint azt remélni mertem. Egészen addig, amíg bírta a nehéz fizikai munkát, a Weissmannál, Pest legnagyobb páncélszekrény forgalmazójánál dolgozott. Ezt tudtam. Igaz, hogy csak segéd volt, a dögnehéz páncélszekrények szállítása volt a feladata, de gondoltam, hátha látott ezt-azt. Elmondta, hogy a kulcsos szekrényeket nem lehet roncsolásmentesen kinyitni, csak az eredeti vagy másolt kulccsal. De a kulcsos szekrény ma már nem divat, nem szeretnek az emberek a kulccsal, kulcsokkal bajlódni. Azt is biztonságosan el kell helyezni valahol, amire legjobb egy másik széf lenne. Aztán még egy és így tovább. Ezért ma már a számkombinációs zárak vannak divatban. A régebbi típusú vagy egyszerűbb kivitelű szekrényeket, amilyenek a szállodai széfek is, ki lehet nyitni sztetoszkóppal. Ugyanis, mikor az első kétjegyű számot kiforgatja az ember balra, egy apró kattanás hallatszik, ahogy a nyitóhoronyba csúszik a csap. Aztán forgat az ember jobbra, megint kattan, forgat újra balra, kattan és a szekrény kinyílt.
– Te, mit akarsz ezzel? Nem mindegy, hogyan nyitották ki azt a szekrényt?
– Egyáltalán nem mindegy. Én is meg akartam tanulni.
– De hát minek?
– Volt egy tervem, meg akartam leckéztetni azt az embert.
– És megtanultad?
– Nem. Nem volt rá szükség, ugyanis az öreg elmondta, hogy ez az újabb szekrényeknél már nem működik, máshogyan vannak megoldva, mert ebből problémák adódtak. Viszont adott egy másik tippet. Azt mondta, hogy erről senki sem tud, csak a gyártók és a helyi forgalmazók. Ugyanis a szekrényeket gyári kombinációval szállítják, ez gyártótól függően változik. Például 50-25-50, vagy 10-20-10. Ezeket a számsorokat még fejből tudta, azokra a típusokra, amikkel dolgozott. Leszállítják a széfet, a szállítómunkás a gyári kombinációval kinyitja az ajtót. Aztán, már egyedül, a tulajdonos beállítja a saját számait egy gyakorlati útmutató alapján. Ez később is bármikor módosítható, de csak akkor, ha az ajtó nyitva van. A gond akkor jön, mikor az illető elfelejti a kódot és nem tudja kinyitni az ajtót. Történt egyszer a Weissmannál, hogy az öreg Kárász épp bent volt az irodában megbeszélni az aznapi szállításokat, mikor csörgött a telefon. Nem hallotta, ki beszél, de a választ igen. Természetesen, kegyelmes uram, ki tudjuk nyitni, azonnal indulok. Weissman felállt, kinyitotta az irodában lévő páncélszekrényt, a hóna alá csapott két dossziét, az öreget kitessékelte és elviharzott. Tudod, mi az érdekes ebben?
– Ne idegesíts már! Én semmi érdekeset nem találok benne.
– Az, hogy az irodai páncélszekrény egy Arnheim volt és az öreg látta, hogy Weissman a gyári kóddal nyitotta. Egyszerűen lusta volt átállítani, de az is lehet, hogy attól félt, elfelejti az új kódot. Képzeld, mekkora blama lett volna, ha kasszafúrót kell kerítenie, mert nem tudja kinyitni a saját szekrényét. Kárász bácsi, már elég borgőzös hangulatban kijelentette, hogy ha később lett volna mersze megnézni, mi van a páncélban, már milliomos lenne. Vagy börtönben ülne. Tette hozzá. Hát nekem volt merszem megnézni.
– A Weissman páncélszekrényét? Még az ajtón sem tudnál bejutni.
– Láttál már ilyet? – A nő egy kis bőrtokot vett elő a táskájából, amiben különböző alakú fém pálcák voltak. – Ezt is az öregtől kunyeráltam el, megmutatta, hogy működik. Majdnem bármilyen ajtózárat kinyitok ezekkel egy percen belül. Nos, a Weissman irodájában már nem egy Arnheim volt. Egy másik típus, de az öreg révén annak is ismertem a gyári kombinációját. A szekrény kinyílt. Két listát találtam benne, legalábbis engem ez érdekelt. Kiderült, hogy minden szekrénynek van egy huszonötjegyű gyártási száma. Ez a szám rajta van az adásvételi szerződésen. Tehát tudható, melyik számú szekrényt ki vette meg. A másik listán viszont a gyártási számhoz egy biztonsági, tizenkétjegyű kód van rendelve, vésznyitás esetére. Ezeket én lemásoltam és ez azt jelenti, hogy bárkinek, aki addig az időpontig Weissmannál vásárolt, ki tudom nyitni a szekrényét.
– Én ezt nem tudom követni. Eddig úgy gondoltam, hogy semmi gyakorlati érzéked nincs. Még egy konzervdobozt sem tudsz kinyitni, nemhogy egy széfet. Most meg csak kapkodom a fejemet. Remélem, hogy nem csináltál valami hülyeséget!
– Hallottál már Pepitáról?
– Ki ne hallott volna. Nem túl rég elfogták.
– Sőt már el is ítélték. Nézd! – A nő elővette az Esti Kurir legfrissebb számát és a férfi orra alá tolta. – Csakhogy az újságok nem írnak meg mindent. Tudod, hogyan fogták el Pepitát? Megmondom. A Széplaki villa kifosztásakor érték tetten. És tudod, kit fogtak el? Vitéz Legendváry Pétert. Kezd érdekes lenni, nem igaz?
– Akkor ezért kellettek a Széplaki ikrek. Te buktattad le. De hát hogyan?
– Mindjárt elmondom. Nagyjából egy fél éve tudom, hogy ki volt az a férfi, aki ellopta a nyakéket. Egy nap sírva jött be az egyik lány az irodába és elmondta, hogy a gazdája rajtakapta a szakáccsal és ezek után kirúgta. Nem én beszéltem vele, de elolvastam a feljegyzést és behívtam a lányt egy következő munkára. Beszélgettünk. Furcsa dolgokról számolt be, amiket a szeretőjétől tudott meg. Következetesen, többször használt egy kifejezést. Az a rémes alak, a pepitanyakkendős. Azt is elmonda, hogy a férfi cselédek minden este, mikor a gazda nincs otthon, kocsmába járnak. A picike is. Ez volt a szakács. Csak éjfél után érnek haza. A gazda meg holnapután Antibes-be utazik. Éreztem, hogy sínen vagyok. Két nap múlva, este fél tizenegykor kinyitottam vitéz Legendváry széfjét és ott volt anyánk gyöngysora. Nem bíztam benne, hogy ott lesz, eredetileg mást kerestem. Bizonyítékokat, hogy mivel foglalkozik ez az ember. Hogy bizonyosságot szerezzek, de az ékszer is ott volt. Nem adta el. Talán nem kellett az orgazdának, mert bele van gravírozva anyánk neve. Megmutassam? Aztán az is eszembe jutott, hogy esetleg vitéz Legendváry is beleszeretett anyánkba és emlékül megtartotta a gyöngysort. Ne felejtsük el, hogy anya rendkívül szép nő volt.
– Pont, mint te. Akkor mégiscsak láttam már azt a gyöngysort. Ezt viselted Legendváry fogadásán is. Provokálni akartad, vagy mi?
– Mondtam már, hogy nem láttad. Az ékszert ott hagytam, visszacsuktam a széfet és hazamentem.
– Megint elvesztettem a fonalat. Semmit sem értek.
– Meg akartam leckéztetni azt az embert. Akkor még nem hozhattam el. Vártam egy alkalmas pillanatra. Ez el is jött, mikor az öreg Széplaki meghalt. A lányok révén sokat tudok Széplakiékről. Az egyik leggazdagabb család Pesten. Az elhunyt öreg fia, Széplaki Dezső, mogorva, magának való ember. Nem él társasági életet, nem barátkozik senkivel. De ami a legfontosabb, iker gyerekei vannak, egy fiú és egy lány. Itt jössz te a képbe. Nem akartalak belekeverni, de nem volt más választásom. Az ikrek két évvel idősebbek nálunk, de ez a mi korunkban nem számít. Tizenkét éves koruk óta külföldön tanultak, zárt, vallási intézetben. Ez is jellemző Széplaki Dezsőre. Jelenleg mindketten Londonban élnek. Nagyon kevesen ismerik őket Pesten, alig járnak haza, nincsenek jóban az apjukkal. Tudtam, hogy Legendváry bekapja a horgot. Ennyi pénznek nem tud ellenállni. Mikor az új szobalánya elkotyogta, hogy Nizzába utazik, eljött az én időm. Egy külföldi szállodában egy szép nő, magyar újsággal a kezében. Működött a dolog. Mikor először megpillantott, az volt az érzésem, mintha anyánkra ismert volna. Valami zavart láttam rajta, meg is lepődtem, hogy a saját nevén mutatkozott be. A többit már tudod, remekül játszottad a szerepedet.
A fiatal nő hirtelen elhallgatott és az ajtóra pillantott. Egy férfi lépett be a cukrászdába és egyenesen feléjük tartott. Leült a mellettük lévő asztalhoz és rendelt egy feketét. A nő nem tudta levenni róla a szemét néhány másodpercig.
– A közvetítő irodából volt pénzed az utazásra – szólalt meg a testvére. – Furcsállottam, hogy honnan van ennyi pénzed, de azt még jobban, hogy ha már ennyit utaztunk, miért nem töltöttünk ott legalább egy éjszakát.
– Mert nem akartam bejelentkezni a szállodába. Ennyire egyszerű – válaszolta a nő és közelebb húzódott a testvéréhez. – Elég volt, hogy Legendváry meghívott minket arra a fogadásra Pesten. Örömmel elfogadtam, mert tudtam, hogy azok a körök, akikkel ő érintkezik, egész más kaliber, mint Széplakiék. Senki sem ismerheti a Széplaki ikreket. Persze, nem mondtam határozottan, hogy elmegyünk, de a tervem már kész volt. A hamis gyöngysort valóban azért vettem föl, hogy provokáljam. Nem kérdezett rá, de láttam rajta, hogy furcsán vizsgálgatja. Nem lehetett biztos benne, hogy ugyanolyan, mint anyámé, de biztosan arra emlékeztette. A fogadáson azt is elmondtam neki, hogy szombaton vidékre utazunk apánkkal vadászatra, vasárnap este érkezünk haza, hétfőn indulunk vissza Londonba. Széplaki Dezsőnek a vadászat az egyetlen szenvedélye, a lányok mindig megemlítik, ha nagy ritkán kiteszi a lábát hazulról. Már hetekkel előtte tudtam, hogy el fog utazni. Minden stimmelt. Szombat este Legendváry lakása előtt várakoztam. Éjfél után megjelent a két emberével és beszálltak az autóba. Biztos voltam benne, hogy bekapta a csalit. Fél óra múlva hívtam a rendőrséget és azt mondtam, hogy három gyanús alakot láttam bemászni Széplakiék kerítésén. A három férfi egy fekete Fiat Balillából szállt ki, aminek a rendszáma AL-936. Aztán felmentem a lakásába, kivettem anyánk gyöngysorát, a készpénzt és a látra szóló kötvényeket. A Pepita betörésekből származó ékszereket, Pepita pecsétjét és tíz kártyát betettem a széfbe, aztán hazamentem. A másnapi Esti Kurir már meg is írta, hogy a rendőrség elkapta Pepitát. Legalábbis a rendőrök így hiszik.
– Te vagy Pepita – mondta a testvére elhűlt tekintettel.
A szomszédos asztalnál ülő férfi kiitta a kávéját, felállt és az asztalukhoz lépett.
– Kovács Mária kisasszony? – kérdezte és elővett egy igazolványt. – Suhajda nyomozó vagyok. Letartóztatom a Pepita betörések elkövetéséért. Kérem, feltűnés nélkül induljon el a kijárat felé! Ön is, uram! Önt is kihallgatjuk.
A nő szó nélkül felállt, kitett egy pengő ötvenet az asztalra, majd belékarolt a még mindig értetlen arccal bámuló testvére karjába és elindultak az ajtó felé. A nyomozó két lépés távolságról követte őket.
*
Suhajda nyomozó atlétatrikóra vetkőzve ült a konyhaasztal mellett és izzadt homlokát törölgette. A felesége letette az asztalra a még gőzölgő lencselevest, szedett mindkettőjüknek, majd a konyhaszekrényből elővette a kenyeret és ő is leült.
– Olyan szótlan vagy mostanában, Béla. Harapófogóval kell mindent kihúzni belőled. Egy kedves szavad sincs hozzám hetek óta. Biztos, most is azon a Pepita-ügyön rágódsz.
– Már nem rágódom. Tegnap újra beszéltem Kalló főkapitánnyal. Elmondtam, hogy nekem továbbra sem tetszik ez az egész. Hogy szerintem nem az a vitéz Valaki a Pepita.
– Miért mondod folyton, hogy vitéz Valaki? Áruld már el, hogy ki az!
– Nem árulom, mert elpletykálod. Ismerlek már jól. Amíg el nem ítélik, nem publikus a neve. Úgy láttam, hogy a kapitány már eldöntötte, hogy elindítja a vádemelést. Meg sem hallgatott rendesen. Aztán ma történt valami és ezzel vége az ügynek.
– Te mondtad, hogy a kapitány tettest akar és ez az ember bűnöző. Hogy már mindenki a rendőrségen röhög, mert ez a Pepita úgy járkál ki-be az úri villákba, mintha csak haza menne.
– Hogy fognak még röhögni, ha néhány hónap múlva Pepita újra akcióba lép. Akkor mit fog tekintetes Kalló főkapitány mondani? Engem fognak seggbe rúgni. Csak nem gondolod, hogy majd beismeri, hogy tévedett? Azok a használhatatlan, kétbalkezes idióták körülöttem. Mindig ezt mondja, még a sajtóban is ezt nyilatkozza.
– De te megmondtad.
– Meg. A jelentést is megírtam, aztán holnap írhatom át. Vitéz Valaki ma beismerő vallomást tett. Már semmit sem értek. Lehet, hogy megkopott a szimatom?
– Egyél már! Kihűl a leves. Ügy lezárva, kész.
– De én továbbra sem hiszem, hogy ő az. Egy ismeretlen betelefonált a rendőrségre, hogy ilyen és ilyen rendszámú kocsit látott egy villa előtt. Három férfi szállt ki az autóból és bemászott a villa kerítésén. Ott vártunk az autónál, mert tényleg ott volt. Aztán megjelent a három férfi egy pénzzel és ékszerekkel megrakott zsákkal. De a tulajdonos széfjében nem volt ott Pepita üdvözlőkártyája, ráadásul a széfet megfúrták. Pepita mindenhol egy kártyát hagyott a széfben, melyen csak ennyi állt. “Legyen szép napja! Pepita.” Ezt a vitéz Valakit azonnal a lakására vittük, további bizonyítékokat keresve. Forró nyom, tudod? A másik kettőt a rendőrök bevitték az örsre. Látnod kellett volna azt az embert. Teljesen nyugodtan viselkedett. Udvariasan beszélt velünk, készséggel válaszolt minden kérdésünkre. Úgy látszott, hogy elfogadja a sorsát. Furcsa volt. A bűnözők mindig ellenállnak, menekülni próbálnak, vagy hazudoznak össze-vissza. Ez az ember nem tette. Mikor kértem, hogy nyissa ki a széfjét, habozás nélkül kinyitotta, félreállt és azt mondta. Parancsoljon! Cigarettára gyújtott és az ablakhoz ment. Mindent kipakoltam az asztalra és kérdeztem, hogy milyen magyarázatot tud erre adni. Egy halom ékszer volt a széfben, meg Pepita pecsétje és tíz kártya. Azt mondta, hogy elismeri, hogy ő lopta el az ékszereket. Meg sem fordult. Aztán mikor végigszívta a cigarettát, odajött az asztalhoz. Ránézett az ékszerekre, aztán benézett az üres széfbe. Ekkor teljesen megváltozott. Mint egy bolond, elkezdte az ékszereket szétválogatni. Azokat, amik, mint később kiderült, a Pepita ügyekből származnak, egyszerűen félrerakta. Azt mondta, hogy azokat sosem látta. A pecsétet és a kártyát sem. Azt állította, hogy készpénz és kötvények is voltak a széfben. Újra az ékszereket vizsgálta, majd azt mondta, hogy egy igazgyöngy nyakék eltűnt.
– Mi a gondod? Te mondtad, hogy a bűnözők hazudoznak össze-vissza.
– De nem ez az ember. Hirtelen elhallgatott, leült a székre és néhány percig szótlanul nézett maga elé. Aztán felállt és azt mondta, hogy őt kirabolták, csőbe húzták. Beszélt valami ikerpárról, a gyöngysorról, ami eltűnt, Nizzáról. Nem sokat értettem. Azt mondta, hogy az egyéb bűncselekményeket elismeri, de nem ő a Pepita és ezt be fogja bizonyítani. A következő napokban többször kihallgattam. Mindig ugyanazt a mesét adta elő, de bizonyítani semmit sem tudott. Pedig megpróbáltam utánajárni az állításainak. A társaságot, akikre hivatkozott, hogy látták az ikreket, kihallgattam. Tudod, mit mondtak? Hogy valóban látták és a kirabolt villa tulajdonosának az ikergyerekei voltak. A tulajdonos, egyébként egy hallatlan goromba ember, egyszerűen elzavart, mikor beszélni akartam vele. Nehogy azt hidd, hogy megköszönte, hogy előkerítettük a tolvajt. Felhívtam a nizzai szállodát. Abban az időpontban egyetlen magyar vendégük volt, Ligeti Károly. Semmi ikerpár. Megtudtam, hogy a kirabolt villa tulajdonosának valóban ikergyerekei vannak, de azok külföldön élnek. Mikor Kalló kapitányt kértem, hogy beszélhessek az Interpollal szigorúan megtiltotta. Azt mondta, hogy marha vagyok. Pont így.
– Akkor nem tudsz semmi biztosat. Együnk már!
– Várj még! Mindent megmozgattam, aztán ma reggel vitéz Valaki hívatott, hogy új vallomást kíván tenni. Azt vallotta, hogy ő a Pepita. Tudni akartam, hogy miért gondolta meg magát. Megkérdezte, voltam-e már szerelmes. Ő csak egyszer az életében, de azt a nőt is becsapta. Megérdemli a sorsát. Ennyit mondott. Hát értesz te ebből valamit?
*
A fiatal nő nyugodt léptekkel kisétált a cukrászdából. Az ikertestvére, akit átkarolt, szótlanul követte. A nyomozó hanyagul, sétapálcáját lóbálva, fütyürészve ment utánuk, mint aki épp kellemes, délutáni sétáját végzi. Már az Erzsébet térnél jártak, mikor a nő hirtelen megállt és hátrafordult. Elengedte fivére karját és Suhajda nyomozó nyakába ugrott.
– Nem így volt megbeszélve, te szélhámos!
– Te! Tudtad, hogy a Pepita-ügyön dolgozó nyomozót tényleg Suhajdának hívják?
– Ezt valóban nem tudtam, de nem is hiszem el neked – mondta a nő, majd a fivéréhez fordult. – Engedd meg, hogy bemutassam a vőlegényemet! Ő a Pepita. Egyébként Tímár András és építész.
A férfiak kezet fogtak, majd mindhárman leültek egy padra. Sokáig senki sem szólt semmit, a nő elkezdte a galambokat etetni. Arra várt, hogy a testvére kezdje, de az konokul hallgatott, ezért ő szólalt meg először.
– Akkor most már tudod, hogy ki a Pepita. Nem én vagyok, bár Weissmannál és kétszer vitéz Legendvárynál én jártam. A többit András intézte. Mikor bementem Weissmanhoz, annyira féltem, hogy már akkor tudtam, hogy nem tudom egyedül végigcsinálni. Úgy remegett a kezem, több mint egy óráig tartott, mire a listákat lemásoltam. Az a rengeteg szám. Attól is féltem, hogy ha valamit elírok, az egész dolog hiábavaló volt. A betöréseket én terveltem ki, de András hajtotta végre. Már akkor nagyon jóban voltunk, mindent meg tudtunk beszélni. Ő állt elő a Pepita névvel is. Ráadásul neki az adrenalin lételeme, autóversenyez, még repül is. Egy kis betörés, ami majdnem tuti, meg sem kottyan neki.
– Akkor ti gazdagok és mellesleg bűnözők vagytok? – kérdezte a testvére nagy sokára. – Az a rengeteg pénz és ékszer, amit elloptatok, hol van?
– Nem loptunk el semmit, csak kölcsönvettünk pár ékszert – mondta András.
– De az újságok hatalmas értékekről cikkeztek.
– Figyelj ide! – mondta a nő. – András minden széfből csak egyetlen ékszert hozott el. Egy darabot, amivel lebuktathattuk vitéz Legendváryt. Semmi mást. Az akciók addig tartottak, amíg a vitéz úr végre felbukkant. Az első betörés után mi is meglepődtünk, hogy miket írnak. Aztán a második után is ugyanaz volt. Tudod, mire jöttünk rá? Azok az ékszerek biztosítva voltak. Mikor a tulaj meglátta Pepita kártyáját, egyszerűen kipakolta a széfet, mielőtt a rendőrök megjöttek. A biztosító meg fizetett, mint a pengősmalac. Amit elhoztunk, most mindenki visszakapja. Kárt nem okoztunk. Egyébként szívesen adnék egy fülest a biztosítóknak, hol keressék az ékszereket. Ott lapulnak azok most is, abban a széfben, ahol eredetileg voltak. Nekem elhiheted, valamennyire ismerem a gazdagok észjárását. De sajnos ez nem megy. Ha kiderül, hogy Pepita nem rámolta ki az egész széfet, újra kezdik a vizsgálódást. Milyen betörő az, aki nem visz el minden mozdíthatót? Erre az elején nem gondoltunk, de az emberi gyarlóság a segítségünkre sietett. Egyébként Pepitára, mint kiderült, nem is volt szükség, de az ékszereket vissza akartuk adni. Ha viszont a rendőrség elszúr valamit és nem érik tetten azt az embert, akkor kaptak volna egy másik fülest, hogy nézzenek be Legendváry széfjébe. Az eredeti terv ez volt, de az események jobban alakultak. Most úgy tűnik, a Pepita-ügyet lezárták. A Vitéz úr mindent bevallott.
– De miért vallott be mindent, ha nem ő Pepita?
– Megmondom neked. Mert szerelmes volt anyánkba és ezért talán belém is. Előjött a jobbik énje. Persze, ha nem vallja be, minket akkor sem tudnának elkapni. Nem sok nyomot hagytunk. Legfeljebb csak a saját gaztetteiért ülne, Pepitát meg lassan mindenki elfelejtené.
– Akkor mégsem vagytok gazdagok?
– Azt nem mondtam. Mondjuk inkább úgy, hogy jómódúak, ugyanis vitéz Legendváry széfjéből, ha egyáltalán így hívják azt az embert, elhoztam a készpénzt és a látra szóló kötvényeket, mint ahogy mondtam neked. Neki egy darabig nem lesz rá szüksége. Az értékpapírokat már be is váltottam.
– Mennyi pénzről beszélünk? – kérdezte a testvére.
– Kicsit több, mint négyszázezer pengő.
– Az rengeteg. Mit kezdetek vele?
– Lassan a testtel. Kiszámoltam, mennyi jár nekünk. Anyánknak, mielőtt találkozott ezzel az emberrel, remekül ment a varrodája. Négy alkalmazottat tartott, az évi nyeresége harmincezer körül mozgott. Aztán ez az ember tönkretette. Nem csinált semmit, a dolgozókat elküldte és belebetegedett az egész históriába. Elkezdte felélni az apánk után maradt és a saját megspórolt pénzét. Két év múlva meghalt. A vitéz pénzéből kivettem százhúszezer pengőt. Ez a mi elmaradt örökségünk, a fele neked jár. Beszéltem egy üzletről is. Közösen beindítjuk azt a mulatót, ami régi vágyad volt. Amiről annyit beszéltél. Társak leszünk, én kezelem a pénzügyeket, amíg bele nem jössz. András segít helyet találni az építési munkákban. Mit szólsz?
– Szóhoz sem jutok. Árulj el még egy dolgot! Mi lett a többi pénzzel?
– Mutattam neked a mai Esti Kurirt, de nem nézted meg rendesen. A főcím Pepitáról szól. Alatta, nem sokkal kisebb betűkkel az áll, hogy egy ismeretlen adományozó háromszázezer pengőt adott a Budapesti Árva Gyerekek Intézetének. Azt hittem, szemet szúr, mert ez egy kész vagyon.
A fiatal nő hirtelen felállt. – Fiúk, hagyjuk ezt a témát! Pepita meghalt, béke poraira. Üljünk be a Fórum moziba, itt van nem túl messze! Egy szórakoztató és csavaros vígjátékot adnak, ami egy szélhámosról szól.
Hozzászólások