„Két ember között a legemberibb kapcsolat a csönd.”
Bohumil Hrabal
Amikor beléptem a Hrabalba Pécsett,
a pincevendéglőben simogatón átölelt az ételillat.
Nem durván és bántón, mint máshol,
hanem szerényen, már már otthonosan,
mint a kócos, otthonkás, falusi asszony főztje,
amibe nem csak szívét és lelkét,
de a hozzávalókat is oly bőven, szeretettel mérte.
Az ódon falakon Hrabal, az író
– minden mennyiségben könyvek, portrék, ereklyék(?)
és miegyéb, mi elkél, hogy jólérezd magad.
Az asztalon, nem mint hívatlan vendég,
jól megfért a brnói kemencéscsülök,
erdei gombaraguval, knédlivel, párolt káposztával,
termetes fatálra halmozva.
Láttam, kettőnknek is bőven elég lesz,
de Hrabal a háttérbe húzódott szerényen.
Itt te vagy a vendég, ne sérts meg,
meg bírod te enni ezt mind, az egészet.
Nem beszélgettünk, hisz magyar ember
evés közben nem beszél,
de eszerint a cseh sem – főleg, ha holt.
Tipikus középeurópai sors.
Galambetetés közben kelt szárnyra a teste,
lelkét gyorsan kilehelte.
Mégis ott volt köztünk valami kapocs,
Hrabal fenn a falakon, én meg lenn, a padon.
Hozzászólások