Nászta Katalin | Sirató

Szépirodalom - vers

Sirató

Meghalnak, hát meghalnak mind.
Ő sem ígérte örökké itt lesz,
ahol együtt gyűrődtünk bízva.
Múlik az öröm, a bánat is.
Drapp vászonra festenélek,
-ha nem is csipke már az abrosz-
tekintetünk csillogó mersze
még talán bearanyoz.
Hirtelen rövid sötét árnyék
cakkozza képünk szemed előtt.
Fénytörés szegi a látványt:
anyánk kenyeret szelne.
Világos volt: besötétedik.
Sávosan hullott beszéde.
Fülünk idegen zenékkel teli.
Bevallom, értettelek.
Elnyomta szavad lármás szívem,
túl hangosan zakatolt.
Szelíd hangod nem volt elég,
hogy áttörjön a zajfalon,
amit a világ húzott közénk.
Ó, nem hittem, ilyen nagy falat
engedelmeskedni a szívnek!
Micsoda konok anyagból készült
bennünk e csigolyahegygerinc!
Még előtted sem hajolna meg.
Inkább törik. Törik.

2019. március 8.

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Sirató”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés