Smekkerek – 2. rész • Hetedhéthatár

Szépirodalom - próza

Smekkerek – 2. rész

Történelmi játék egy felvonásban

 

Szereplők

RUDI, állástalan nyomdász
AURICA, Rudi élettársa
Suciu, szekuritátés hadnagy
HELGA, Rudi barátnője
Ervin, Aurica kérője
BLAJ, társasházi adminisztrátor
Vágányi, Rudi bal oldali szomszédja
Szellő, Rudi jobb oldali szomszédja

Történik 1988 telén, Nagyváradon.

 

Második jelenet

 

(Helga és az előbbiek.)

RUDI. Nini, ki van itt! (Melegen megöleli.) Isten hozott Váradon! Aurica, légy szíves, üdvözöld a kedves vendéget! (Felkapja Helga bőröndjeit, de szinte el is ejti őket, olyan súlyosak.)

AURICA (a cukrásznő elé biceg). Küss die Hand, gnädige Frau[1]! (Térdbók.)

HELGA. Ejnye, már megint! Hányszor mondjam már, hogy nem vagyok gnädige Frau. Sem én, sem más. Már réges-rég lejárt a gnädige Frauk ideje, na és persze pukedlizni se pukedlizz, mert megharagszom. Szervusz! (Kezet fog a leánnyal, aztán szuszogva kacsázik az asztalhoz. Leül, pontosabban rogy egy rozzant karosszékbe.) Hogy itt milyen hideg van! Bocs, elfelejtettem, hol vagyok.

(Rudi és Aurica vele szemben foglalnak helyet az asztalnál.)

RUDI. Na, és most mesélj! Hogy vagy? Remélem, jól utaztál.

HELGA. Sofort, Rudi, mindjárt, de előbb hadd fújjam ki magamat! (Lassan megnyugszik.) Fantasztikus helyen laktok, nem mondom. Hogy áram nincs még hagyján, de hogy ablak se legyen egyetlen lépcsőházban sem… Alig tudtam feltapogatózni a lépcsőkön. Ugyan, áruld már el, melyik őrült építész agyából pattant ki ennek az ultramodern háznak az ötlete?

RUDI. Hát az övéből, a mi mindnyájunk által szeretett elnökünk zseniális agyából, merthogy ért ám ő ehhez is, legyen az építészet, mezőgazdaság, tudomány… Őexcellenciája mindenben eligazít bennünket. Bizony. Amint látod, még arra is megtanít, miként fűtsünk egy folyosót villany és víz nélkül.

HELGA. Vagy úgy! (Észreveszi a falon függő elnök arcképét.) Csak nem az a hullámos hajú muki ott az ágy fölött?

RUDI. De bizony, hogy ő. (Hirtelen felpattan, vigyázzba vágja magát, és szívére szorított kézzel rázendít a román himnuszra.)

Trei culori cunosc pe lume,
Amintind de-un brav popor,
Ce-i viteaz, cu vechi renume,
În luptă triumfător[2].

(A bécsi nő kérdően tekint Auricare, aki titokban jelzi, hogy ne vegye komolyan a fiatalembert.)

HELGA. Éljen! Rokonszenves dalocska, csupán azt nem értem, mit keres egy kommunista főtitkár képe egy garzonban.

AURICA. Á, ez csak olyan izé… szimbólum, madárijesztő, vagy minek nevezzem.

RUDI. Őrangyalnak.

AURICA. Igen. Rudi így hívja, mert aki meglátja…

RUDI. Fejezd csak be nyugodtan a mondatot. Hadd tudja meg végre Helga is, Ausztria, Amerika, mindenki, kik vagyunk mi fe­héren feketén.

HELGA. Fölösleges, tudjuk. Németország és Izráel is tudja már. Egyedül a jenkik… Eh, unwichtig[3]! Ők mindig extra szempontok szerint ítélnek. Szóval? Mit keres itt ez az őrangyal, mert azt valahogy nem hiszem, hogy időközben ti is komcsikká váltatok.

RUDI (felkacag, s minél inkább igyekszik uralkodni a jókedvén, annál hevesebben robban ki belőle a nevetés). Bevált, hahaha, már Helga is beugrott a trükkünknek.

HELGA. Miféle trükknek? Már megbocsáss, de beavatnál engem is?

AURICA. Azért akasztottuk ide ezt a hebrencs tökmagot…

(Egyszerre megszeppen, és félve kémlel körül a szobában.)

RUDI. Nyugodtan beszélhetsz! Mondtam már, hogy egy barátom átvizsgálta az apartmant. Nincs itt semmiféle kamera, sem poloska.

HELGA. Mein Gott[4], micsoda országba csöppentem! Entschul­digung, csak tréfáltam.

AURICA. Akkor folytatnám. Azért lóg itt a főtitkár, hogy min­ket is komcsiknak, pontosabban besúgóknak higgyenek.

HELGA. Tiszta sor. Ho…hogy mondtad?

AURICA. Az az igazság, hogy ebben az államban minden har­madik lakos a szeku beépített embere. Nyugi, kérlek, ne fészke­lődj! Kivéve minket, még ha annak is szeretnénk látszani.

HELGA. Mert? Különben hagyjuk, igazából már nem is érdekel. (Feláll.)

RUDI. Kérlek. (Hidegen.) Kellemes utat! Örülök, hogy meglátogattál. Ezek után, úgy sejtem, utoljára tisztelted meg a házunkat.

(Aurica a földre hanyatlik.)

RUDI. Aurica! (Kigombolja a lány télikabátját.) Semmi baj! Csak egy kicsit megszédült. Nagyon éhes vagy? (Helgához.) Valószínűleg a koplalás verte le a lábáról.

HELGA. Hogyhogy? Nálatok az ügynököket is hagyják éhezni?

RUDI. Látom, nem figyeltél eléggé a húgomra. (Nyomatékosan.) Mi nem vagyunk téglák, még ha annak is szeretnénk látszani.

HELGA. Mert?

RUDI. Na hallod! Egy ügynökkel kesztyűs kézzel bánnak ám az emberek, akár áramleolvasó, vízszerelő, adminisztrátor, tisztviselőféle is az illető. A körzeti rendőr szalutál, de még a tolvajok is kétszer meggondolják, hogy betörjenek-e egy spiclihez. Utálni persze utálják, ámde félnek is tőlük egyúttal, és amíg ez így működik, mi, legalább mi békében és biztonságban alhatunk. Hát ez a mi nagy trükkünk, édes Helgácska! Gyere, hugi, feküdj ide a rekamiéra, amíg ismét jobban érzed magadat. (Odatámogatja az ágyhoz, és lefekteti.)

HELGA. Értem, és, kérlek, ne haragudj, amiért ilyen utálatosan viselkedtem. Tehát ezért lóg a falon a Kárpátok géniusza. Be­vallom, sosem gondoltam volna, hogy ilyen smink …., smek … Hogy is mondják errefelé?

RUDI. Smekker.

HELGA. Smekker, vagyis fifikus vagy, mert mifelénk Bécsben így mondják.

RUDI. Ez van. (Vállat von.) Nagyon szégyellem, és ha anyám élne, most biztosan meghúzná a fülemet, de még mindig jobb, mintha igazi ügynökként szolgálnám a Géniuszt.

HELGA. Egyetértek, éppen ezért javaslom, cseréld ki egy újabbra. Kissé kopott az öregúr, sőt, meg is sérült, úgy nézem.

RUDI. I…igen, leesett a falról, az angyalát! Mindössze az a gond, hogy egyelőre nincs kéznél más portré.

HELGA. Akkor szerezz be egyet, de sebesen, és akaszd melléje Gorbacsovot, a nagy testvért is, és egy őrangyal helyett mind­járt kettő vigyáz reátok.)

RUDI (összehúzott szemmel mered az asszonyra). Te most gúnyo­lódsz, vagy…?

HELGA. Nem, komolyan beszélek. Igaz, nálunk, Ausztriában… Na de hát ez egészen más ország, és én megpróbálom a te sze­meddel nézni a dolgokat.

RUDI. Ebben az esetben kissé le vagy maradva, mert Sztálin, Lenin és Gorbacsov is skartban vannak a Vezérnél. Legalábbis momentán. Viszont ott van Elena, az akadémikus nagyasszony. Igen, majd őt akasztjuk az ura mellé Laresnek[5].

(A csinos pincérnő feltápászkodik a rekamién.)

HELGA. Szegény leány. (Megsimogatja Auricat.) Jobban vagy? Mein Gott, milyen figyelmetlen vagyok! Csak beszélek, beszélek, ahelyett, hogy kipakolnék a bőröndből. (Felkapja az egyik bő­röndöt, odasiet az asztalhoz, és telerakja étellel.) Hölgyeim és uraim, fáradjanak az asztalhoz!

(A férfi és élettársa mohón esnek az ételnek. Helga elégedetten szem­léli a falatozó fiatalokat.)

RUDI. Remek ez a csirkecomb! És a borocska. Eredeti Chardonnay.

HELGA. Egészségetekre! Ahogy elnézlek titeket, nálatok a hentesek még mindig kabátot akasztanak sonka helyett a kampókra.

AURICA. Még, amíg mindenki megtanul tudományosan étkezni, utána mehetnek, mert hentesekre sem lesz szükségünk.

HELGA. Bei meinem Ehrenwort[6], nem találok szavakat. Ha nem te mondod, el sem hinném az egészet. Azért a falvak rombolása holtpontra jutott, úgy hírlik.

RUDI. Csak megtorpant, drága Helga, provizórikusan szünetel. De hogy a barátunk addig se henyéljen, szép csendben felépítteti a Köztársasági Palotát, a Nemzeti Könyvtárat, az Ifjúsági Házat, a Szocializmus Múzeumát…

HELGA. Ilyenformán nemcsak rombol, épít is. Jut eszembe! A Köztársasági Palotáról én is hallottam itt-ott pletykálni. Tényleg annyira ízléstelen és gigászi, vagy egyszerűen elefántot csinálnak egy bolhából?

RUDI. A Pentagon után a világ legnagyobb objektuma, melybe a berlini Reichstag ötször is beleférne. Épp ma ír erről egy magazin. (Felkapja az asztalon heverő újságot.) 1984-ben kezdték el építeni. 82 m magas, 12 emeletes és atombombabiztos. Az épületben 3100 terem található. Felépítéséhez 1 000 000 m3 márványt, 3 500 tonna kristályt, 700 000 tonna acélt, bronzot, 900 000 m3 fát, 200 000 m3 arany-, illetve ezüsthímzésű bársonyt és brokátfüggönyt használtak.

HELGA. Figyelemreméltó adatok, melyek hallatán biztosan minden román szíve büszkébben kalapál. A tied hogy kalapál?

RUDI. Kkkhm. Bocsánat! Először is tisztázzuk: én nem vagyok román, édesem. Anyám sváb, apám magyar, tehát sváb, helyesebben sváb magyar vagyok. Nem mintha fontos lenne, mégis: maradjunk a tényeknél! Ettől függetlenül nem hiszem, hogy a románok szíve büszkébben verne a Nép Házától. Harminc-negyven év múlva esetleg, hiszen minden folyik, minden változik. Akkor akár az is megeshet, hogy akit ma utálnak, holnap minden idők legbölcsebb államférfijaként tisztelik.

AURICA. Nana, ennyire azért ne bizakodj, mert a miénket, meg vagyok győződve, száz év múlva is ugyanúgy fogják átkozni.

HELGA. Hál’ istennek, nekünk nincsenek ilyen gondjaink. Vranitzky kancellár olyan, amilyen. Mint minden politikusnak neki is van jó és rossz oldala, ám eddig még senki sem átkozta el tudtommal. Amúgy volna egy ötletem: hagyjuk a csudába ezt a politikát! Nézd, mit hoztam ajándékba neked, szépfiú. (Kinyitja a másik bőröndöt, és kivesz belőle egy hegedűt.)

RUDI (erőltetett vidámsággal). Mamma mia, egy hegedű! Te vagy az én harmadik, nem, első számú angyalom. (Megcsókolja.) Mit szólsz hozzá, Aurica?

AURICA. Le vagyok nyűgözve.

HELGA. Gondoltam, ha már el kellett adnod a hegedűdet, hozok helyette egy másikat. Mert mit ér, hogy érezheti magát egy muzsikus, ha hiányzik a hangszere? Emlékszem, egyszer a férjemnek, bocs, néhai férjemnek is megfújták a hegedűjét, ugyanis ő is zenész volt. A Volksgartenben játszott, biztosan te is ismerted.

RUDI. A Volksgartent vagy a férjedet?

HELGA. Mindkettőt, különben mellékes. A lényeg az, hogy szinte belebetegedett a Hansika. Napokig úgy járt-kelt otthon, mintha a húgát vagy a gyerekét rabolták volna el.

RUDI. Mire te vettél gyorsan egy másikat. Nemes gesztus! És ez ugyanaz a hegedű?

HELGA. Ja, de ha zseníroz, én azt is megértem.

AURICA. Már miért zsenírozná! Drága portéka? Már úgy értem…

HELGA (megütközve). Csak nem akarjátok ezt is eladni?

RUDI. Isten őrizz! Inkább éhen halok, esküszöm.

HELGA. Szegény barátom! Még mindig nem találtál munkát a városban?

RUDI. Nem.

HELGA. Mégis miért rúgtak ki? A publikumnak vagy a főnökeidnek nem tetszettél?

RUDI (vállat von). A főnökeimnek. Szerintük akcentussal beszélek, és a helyesírásom is csapnivaló.

HELGA. És olyan fontos ez egy zenésznél? De ha már az akcentusról esett szó, a húgod valóban akcentussal beszél magyarul. Te nem, és érdekes módon nem is hasonlíttok egymásra. Pedig hát testvérek lennétek, nem igaz?

RUDI. Nem hasonlítunk? (Zavartan felnevet.) Mi tagadás tényleg nem, de csak azért, mert… Hogy is magyarázzam?

AURICA. Sehogy! A dolog pofonegyszerű: mi csak féltestvérek vagyunk, kedves asszonyom, másrészt ő magyar, én meg ro­mán iskolában tanultam.

HELGA. Tehát te perfektül beszélsz románul. Mégsincs ál­lásod, bár a szocializmusban állítólag munkanélküliség, következésképp munkanélküli-segély sincs. Ezek után meg sem merem kérdezni, hogy tudtok megélni abból a néhány ezresből, amit Rúdi hoz nyelvóráival a konyhára. (Ismét kotorász a bőröndben, és kihúz belőle egy pár bőrkesztyűt.) Ez a tied. Viseld egészséggel!

AURICA. Jaj, de kedves vagy! Köszönöm! Isten fizesse meg a jóságod. (Megpuszilja.)

HELGA. És most, kérlek, hegedüld el nekem a Leise zieht durch mein Gemüt[7] dalocskát!

RUDI. A Leise mit?

HELGA. Nem ismered? Lehetetlen, hiszen ez egy nagyon nép­szerű Mendelssohn-dalocska. Figyelj csak! (Énekelni kezd.) Na, be­ugrott?

RUDI. Ho…hogyne. Így már emlékszem.

HELGA. Akkor rajta! Egy, kettő, három! (Újra rázendít.) Leise zieht durch mein Gemüt…

(Rudi riadtan sandít a leányra, aki időközben észrevétlenül a dundi nő háta mögé lopódzott. A lány fülére mutatva jelzi, hogy semmitől sem kell félnie, mert a cukrásznő abszolút botfülű. Erre a férfi is rázendít. Tökéletes hangzavar.)

HELGA. Remekül hegedülsz. Kicsit másként, mint mások, de annál profibban. Ugye, játszol még valamit, ha szépen megkérlek?

RUDI (vérszemet kap). Szívesen. Saját szerzemény jöhet? Oké! C-dúr szonáta, op. 52.

(Nagy beleéléssel, de minden zenei tudás nélkül fűrészel. A nők áhítattal hallgatják. Éktelen dörömbölés a szomszédból.)

AURICA. Pszt! A szomszédok!

(Rudi – Aurica legnagyobb örömére – bosszúsan hagyja abba a hegedülést.)

HELGA. Nahát, ilyen vékonyak nálatok az apartmanok falai!

RUDI. Sajnos. Elég, ha böffentünk, vitatkozunk vagy tüsszentünk egyet, még azt is meghalják. Itt aztán tényleg szó szerint ér­tendő, hogy a falnak is füle van. Egyesek megszokták. Én szívesebben kiiktatnám, mint akkomodálódnék a dolgokhoz. Nem kell hozzá más, mint egy pisztoly, és volt probléma, nincs probléma. (Elgondolkozik.) Nem is olyan rég pont a mi blokkunk előtt sétált el mindenkori sleppjével a… Na, találd ki, ki sétált!

HELGA. A megyei párttitkár.

RUDI. Langyos.

HELGA. Ceauşescu egyik minisztere?

RUDI. Maga Nicolae Ceauşescu, a Kárpátok géniusza. Bevallom, még sohasem láttam ilyen közelről, és ha akkor lett volna egy stukker a kezemben…

HELGA. Hűha, itt nagyobb a baj, mint gondoltam! Persze megértem. Mindnyájan tudjuk, min megy át Románia mostanság. Viszont egy problémát megoldhatunk így is, úgy is, anélkül, hogy mindjárt pisztoly után kapkodnánk, mint a cowboyok a vadnyugati filmekben.

RUDI (lehiggadva, józanul). Ne ijedj meg, nem is fog. Nekem is csak a szám jár, az is csak titokban, ugyanis a puliszka sohasem robban, legfeljebb pukkan, hölgyeim és uraim. Te milyen megoldásra gondoltál?

HELGA. Beadtad a kivándorlási kérvényed?

RUDI (majdnem kiejti kezéből a hegedűt). Azt még nem, mert attól a perctől kezdve, hogy beadom, még csak esélyem sincs, hogy valaha munkát kapjak ezektől. Hiszen egy ilyen procedúra egy évig is eltarthat, ha nem kettőig. Küldözgetnek ide, küldözgetnek oda, akták, bélyegek, engedélyek… Ajjaj, még a verejték is kiver, hacsak erre gondolok, miközben nemcsak élnem, de még a lakás részleteit is törlesztenem kell valamiképp. Márpedig pénz nélkül…

HELGA. Ezt értsem úgy, hogy visszalépsz, vagy még mindig azon tanakodsz, emigrálj vagy ne emigrálj?

RUDI (kínosan feszeng.) Micsoda kérdés! Természetesen emigrálok, csak…

HELGA (Rudi szájára teszi a tenyerét). Ez a lényeg, a többi csupán pénz és türelem kérdése. (Szájon csókolja, majd derűsen kivesz a retiküljéből néhány bankjegyet.) Elég lesz? Meg tudtok belőle élni egy hónapig?

RUDI (felcsillanó szemmel). Apám, mennyi pénz! Nem is tudom, illik-e elfogadnom.

(Aurica dühös fintorokat vág a háttérben.)

HELGA. Meg akarsz sérteni? Nyugodtan elfogadhatod. Istennek és a cukrászdámnak hála ennyit még megengedhetek magamnak.

AURICA. Kisztihand. (Térdbók.) Éljen Ausztria!

(Kopogtatnak. A lány kisántikál a szobából.)

 (Következő rész: jövő vasárnap)

 

 

[1] Kezét csókolom, nagyságos asszony.

[2] Három színt ismerek a világon, mely egy derék, vitéz, híres és a harcban győztes népre emlékeztet.

[3] Lényegtelen.

[4] Istenem.

[5] A római mitológiában a családi tűzhely védelmezői.

[6] Becsületszavamra.

[7] Halkan vonul át a lelkemen.


Hozzászólások



Archívum

Partnereink

Hozzászólások

DISQUS