Az ember élete során sokféle történetet megél. Van aki csak úgy elmegy mellettük, de van aki megjegyezi és többször újraéli őket. Ezeket nevezzük emlékeknek. Ezek az emlékek sokszor tanulságosak, vagy éppen mosolyt fakasztanak arcunkra, de egyben biztosan közösek, hogy tanulságosak. Ilyen jellegű történeteket élt meg Tóni bácsi családjával, feleségével, aki abban a bizonyos kis faluban pedagógus volt és két lányával, Ágival és Íriszkével. Tóni bácsi egy közigazgatási hivatalban dolgozott, pénzügyi szakember volt.
Májusi szerelem
A történet – két testvér életéből – csupán egy epizód. Amiről itt szó esik, az egy májusi napon történt. Fontos a május, mert ilyenkor kelepelnek a gólyák, a természet is legszebb pompájában tündöklik. Szóval ez a szerelmesek igazi hónapja.
Ezen a májusi napon Íriszke olyan másfél éves lehetett. A parkban voltak nővérével, Ágival. A mama rábízta kishúgát, hogy levegőztesse meg a szobai bentlét után. Ők Tóni bácsi lányai. Ági már nagyobbacska lehetett, olyan tizennégy éves. Íriszke egy gyerekkocsiban ült és sírt, mert Ági nem foglalkozott vele. Keserves volt a hangja.
Ági éppen egy fiúval tárgyalt, biztosan fontos – államügyeket nem érintő – dolgokról. Íriszke pedig csak sírt, sírt és könyörgött, hogy Ági vegye fel. Nyújtotta két apró kezecskéjét feléje.
Ági csak annyit mondott: – Maradj csendben! – és nyomatékul megrázta a kocsi fogantyúját, jó erősen. Íriszke ilyenkor kibillent egyensúlyából, ijedten kapaszkodott a kocsi karfájába, tágra nyitotta nagy sötétbarna szemeit, és akkor még nem értette, miért is fontos egy lánynak egy fiúval beszélgetni, pont ilyenkor, májusban!
A műszertáska
Amikor mi a kis faluba költöztünk, még az elején történt. Pár bemutatkozó szomszédi találkozáson voltunk csak túl, sokat még nem tudtunk egymásról. Tóni bácsiról, a szomszédról csak annyi információm volt, hogy a „magas járási hivatalban” dolgozik, amely olyan hét-nyolc kilométerre van. Ezt a távolságot egy Csepel motorkerékpárral teszi meg reggelente, majd késő délután vissza.
Minden reggel láttam, hogy a garázs elé kitolja a motorját, felveszi a bőrdzsekijét, nyakába akasztja szíjon lógó bőr aktatáskáját, és mellé felvesz egy vastag bőrből készült, fedeles hengert. Olyannak tűnt, mint egy féltve őrzött, mérnöki műszer tokja. Fejére tette bőr sisakját, akkor még a hatvanas években nem volt kötelező a bukósisak, motoros szemüvegét és elviharzott. Mindebből a felszerelésből sok minden kézenfekvő volt, de a bőrhenger okozott fejtörést, izgalmat.
Próbáltam találgatni. A csekély ismeret alapján arra gondoltam, hogy az a henger alakú tok – talán egy földmérő műszert – vagy éppen a határ szemlére alkalmas távcsövet rejt. Sokat töprengtem rajta, de a titkot megfejteni nem sikerült.
Egyszer Tóni bácsi egy délutáni – később tudtam meg – téesz helyismereti „portyájáról” érkezett meg. Nagy meleg volt. Leszállt a motorjáról. Leakasztotta a nyakából a „műszeres” táskát és most döbbentem meg, levette a fedelét, kivett belőle egy termoszt és öntött magának a reggeli teából.
Tanulmányi szabadság
A falusi életnek az a szerencséje, hogy a terek tágak, nem úgy, mint a városban. Abban a kis faluban, amelyben Tóni bácsi lakott a feleségével, Gizikével és két lányával, Íriszkével és Ágival, ez a helyzet még szerencsésebb volt. Ugyanis a pedagógus szolgálati lakásnak volt udvara. Ezt nevezték tyúkudvarnak. Volt benne legalább harminc tojó tyúk. Szedték is a tojásokat naponta. Volt garázs, ebben volt sokáig a motorkerékpárja, sok más kacat mellett. Volt egy kert, melyet Tóni bácsi féltő gonddal gondozott, Gizike pedig dicsekedett a szép zöldséggel, zellerrel. Volt mellette egy nagy óvoda, ezt teljesen körbe lehetett járni, meg ott volt, szinte egybeforrva ezekkel az építményekkel, terekkel a Scitovszky-kúria. Mi csak kastélynak hívtuk, ebben volt az általános iskola, meg a nagy park. Szóval volt sétára, mozgásra elegendő tér.
Tóni bácsi ebben az időben járt a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemre, hogy pénzügyi ismereteit még tökéletesebbre fejlessze. Ez is történelem, mert ma már – Budapesti Corvinus Egyetem – (BCE) ennek az intézménynek az új neve. Marx Károly pedig tanaival együtt, egy könyvtár félreeső polcain hever. A vizsgaidőszakban, a tanulmányi szabadság idején, különös menetrend szerint élt. Korán kelt, reggeli tornának a kertben kapált egy sort, majd locsolt egy kicsit. Ezen időszakban, az elmúlt napok során betáplált tananyagnak fejben való rendezése folyt. Később megjelent egy könyvvel a kezében az óvoda járdáján, olvasva körbejárta az épületet. Pár percre megállt beszélgetni, majd a park felé vette az irányt. Az ősfák árnyékában leült egy padra, olvasgatott, majd visszatért a lakására, mint kiindulópontra.
A benti tartózkodás tényét homály fedi, mert ezt a falak eltakarták. Valószínű étkezett, ivott egy kis vizet, vagy éppen vasalt egy kicsit, mert ezért a családban ő volt a „felelős”, vagy ki tudja mit csinált?
A sétáló köröket naponta többször, körbe-körbe rótta, könyvvel a kezében. Persze ezek az utak kiszámíthatatlan időközökben zajlottak, de ez őt nem zavarta. Aztán jöttek az újabb körök, a sorrend nagyjából olyan volt, mint az előbbiek, csupán azon látszott meg, hogy a tanulandó anyag nehézsége, súlyossága milyen lehetett, mert ilyenkor vagy lassabban sétált, vagy a kertben hosszabb ideig kapált.
A beton és a gipsz
A zebegényi „urbanizációs búvóhely”, közismertebben a hétvégi telek kialakítása sem egyszerű feladat volt. Tóni bácsinak, aki ebben az időszakban életének negyvenötödik éveit taposta, aktív embernek számított. Köztudott ugye, hogy a múlt század hetvenes éveiben, aki számított is valakinek, annak valahol, egy frekventált helyen, hétvégi telke volt. Mivel a Dunakanyarban laktak, Zebegény volt erre a legalkalmasabb. Ott akkor alakítottak ki egy új osztású, nagyobb területet. Kezdődött a procedúra, ugye ki kellett nézni a telket, hogy az jó helyen feküdjön, a majdani teraszról látni is lehessen valamit. Aztán megszerezni, reménykedni, hogy minden rendben lesz. Ez mind külön-külön egy-egy feladat volt. Aztán, nem beszélve az építkezés szervezéséről, engedélyeztetésről, magáról a kivitelezésről. Persze ez hosszú folyamat, de ma már egyszerű, gyerekjátéknak tűnik. Tóni bácsi ezt az akadályt játszi könnyedséggel vette. A gond akkor kezdődött, amikor a hétvégi ház gleichni-ig elkészült. Ilyenkor isszák az első áldomást a készülő építményre. Ekkor a kőművesek elvonulnak, a ház falai készen vannak, megvan az összefogó betonkoszorú, az áldomást elfogyasztották, annak rendje és módja szerint. A kőművesek elmenőben, csak annyit mondtak: – a betonkoszorút locsolni kell, mert így köt meg igazán!
Tóni bácsi meg is kezdte a locsolást, egy házilag készített létra segítségével. Felmászott, vitte a vizet, öntötte a betonra, az pedig a kiadott rend szerint szilárdult. Ez a létrára fel, majd le, aztán megint fel mutatvány – a kezdeti időszakban ment is neki, – de egyszer elvétette az egyik létrafokot és innentől szárnyaszegetten landolt a majdani szoba leendő padlózatán, amely nem volt más, mint egy sima, kemény, döngölt föld. A baj óriási volt, ma már, amikor a bajon jóval túl vagyunk, csupán az emlékezetünkben él, úgy minősíthetjük: – Túléltük! Megsérült a gerince, csigolyái szenvedték el ezt nagy esést. Az orvosi összegzés szerint – SZTK alapon – kapott egy jól szabott gipszmellényt. Ebben kellett tennie dolgát, sok-sok héten át. A mellénynek különleges szabása volt. Ujjai nem voltak, ezért volt mellény, a nyaktól a derékig ért. A has részen, egy bő tenyérnyi lyuk tátongott. Ez tette lehetővé a szabadabb mozgást, meg azt a lehetőséget, ha többet evett, itt bővülhetett a has mérete. A kezdeti nyár végi melegebb időben ez még jól is jött. Itt legalább szellőzött, de később, a kora őszi időkben, ez kellemetlen huzattá alakult. Tóni bácsi ezen úgy segített, hogy a kiolvasott Népszabadság összehajtott lapjaival szigetelte e rést. Összegezve: úgy végződött ez a hétsági házépítési kampány, hogy a ház falain kötött a beton, Tóni bácsi testén meg a gipsz.
Hozzászólások