Az alacsony, kopasz, negyvenöt éves Kramlák, aki a gazdasági ügyekért volt felelős, vagy vélte magát annak, felemelt fejjel nézett a többiek szemébe. Mindig arról beszélt, hogy megfontoltan, takarékosan kell élni. Nincs pocsékolás, pazarlás. Ebben biztosan igaza is lehet, meg így is kellene lennie, de valahogy a létszámra vonatkozó nadrágszíj szorítás nem fért az emberek fejébe. Szóval, amikor elhatározták, hogy ezt a Hivatalt létrehozzák, biztosan alaposan kiszámították, hány ember kell. Most mégis az a baj, sok a bérkifizetés. Kevesebb ember is elláthatná ezeket a feladatokat. Ez aztán jókora ellentmondás a foglalkoztatás céljával. Kramlák minden értekezleten hajtotta a magáét, mint általában a vezetők többsége. Kisebb létszám, bérmegtakarítás, karcsúbb költségvetés. Ez a karcsúsítás már olyan tétel volt, amelyet többször körbejártak, lezártak. A legmodernebb divatnak is megfelelt volna ez a mostani trendi. A dolgozók ilyenkor azon töprengtek, ő hogyan esik bele ebbe az elképzelésbe. Szóval belül marad-e, vagy kintről sóvárog csak, idézve a múltat.
Ez egyelőre titok maradt, csak arra volt jó, hogy felborzolja az érzelmeket, az emberek ferde szemmel nézték a másikat. A bizalmatlanság csak nőtt, senki nem tudta mi a jó, a helyes. Ez a hír úgy két-háromhetente ismételten körbefutotta az épületet, mint a forgószél, aztán csend lett.
A hétfői reggel egy kicsit másként kezdődött, mert mielőtt megitták volna automatából kicsorgatott aromás reggeli kávéjukat, Demák Lajos a közvetlen főnök hívatta mindhármukat. Ők – Csomor Ferenc, Zsíros István és Tompa Pál – egy szobában dolgoztak, egymásra néztek, nem tudták eldönteni, mit jelent ez. Aztán hamar kiderült, mert Demák kezében tartott három keményfedelű füzetet és mindegyikőjüknek kezébe nyomott egyet. A srácok értetetlenül néztek először egymásra, majd Demákra, aki határozott szavakkal ecsetelte a helyzetet.
– Mától munkanap fényképezést hajtunk végre. A munkájuk minden percéről feljegyzést készítenek ebbe a füzetbe. Részletesen, pontosítva, hogy később nyomon követhető legyen.
Munkanap fényképezés! Fényképfelvételt készítenek egy napról, mégpedig munkanapról. Arról az időszakról, amikor a dolgozó dolgozik, ügyet intéz, szerel, formáz, kovácsol, valamit fest, incselkedik, ismerkedik, szépet tesz, ami éppen a munkakörébe tartozik. Ezt hogyan teszi, szépen, csúnyán, lazán, lángolva, hányaveti módon. A fényképek sorába kerül a kis apró munkaközi szünet is. Ez éppen micsoda? Kávézás, cigizés, beszélgetés, vagy csak úgy leül, mert elfáradt. Ezt aztán a főnökei hogyan ítélik meg? Fénykép készül arról, hogy a teljes munkaidőt végig dolgozza-e, vagy csak úgy tesz, színleli, hogy dolgozik. Ez utóbbi tevékenységet sokszor sokan végzik. Úgy tesznek, mintha nagyon fontosak lennének, közben nem tesznek semmit. Ez az álcázás. Szóval ezeket a pillanatnyi „felvételeket” értékelik. Aztán az értékelők minősítik. Ezek a minősítések döntik el, a dolgozó rendes, szükség szerint végzi-e a munkáját, vagy csak úgy ímmel-ámmal? A munkanap fényképezésről úgynevezett sztár fotó, vagy aktfotó nem készül, pedig meg lehetne mutatni azt a meztelen valóságot, ami a munkahelyen folyik. Legyen az vállalkozás, intézmény, oktatás, netán egy magas minisztérium is. Nem lenne jobb, ha azt mondanák, pajtás nincs szükség a munkádra, holnap ne gyere. Ez olyan álcázott demokrácia, majd meglátjuk, mi sül ki belőle. Nincs vér a pucájukban! Ma már nem készül felvétel, hanem irány a kijárat. Azonnal!
Értetlenül bámult a három srác.
– Nem titkolt szándékunk, hogy hármójuk munkáját felülvizsgálva megnézzük, hogy ezeket a munkákat két ember is elláthatja majd.
Ez aztán megközelítési mód. Itt legalább az embert játékos formába teszik padlóra. De mi van akkor, ha valaki rafinált és jól adminisztrálja magát. Ő marad?
– Nahát, akkor vágjunk bele! – mondta Demák Lajos és intett a kezével, mintha vezényelne. A naplókat folyamatosan ellenőrizzük! – tette még hozzá és felállt, nyomatékot adva annak a szándéknak, hogy szöveg nincs a levegőbe, csak szöveg a papíron.
Zsíros István, aki a kereskedelmi ügyekért volt felelős, gondolkodott. Itt most bajban van, mert munkaidőben ki szokott járni, egy-két ügyét elintézni. Hetente kétszer a délelőtti órákban légyottra jár a Pannihoz. Ezt azért mégsem írhatja, hogy dugni voltam. Valami nagyon rafinált módon kell kitalálni, hogy ne tudják megfogni és az állása is megmaradjon. Elviselhetetlenné válna így az élete, csak bírja majd cérnával. Pannit sem veszítheti el, ez egy nagyon kényelmes megoldás. Nem kell keresgélni, szövegelni, fűzni. Ez a lány csak van, fekszik neki, amikor csak akarja. Ő is hasonlóan gondolkodik. Elvált, van egy gyereke, a nagymama neveli, vidéken. Kényelmes így, nem olyan ő, mint a férj, akivel dumálni kell, főzni, mosni rá. Eltűrni mindenféle kacifántosságát. Persze nem kívánja ezt ingyen. Kedveskedik Panninak. Múltkor is vett neki egy szép ruhát, meg cipőt. Nem szokta ezt számolni, de tudja, hogy ingyen nincs semmi ezen a világon, még szerelemből sem, ha van egyáltalán.
Rendesen, odaadással írták a füzetbe, hol voltak, mit csináltak. A napi nyolc órából legalább másfelet, sőt két órát is elvesz a pontos, minden részletre kiterjedő jegyzetelés. Mi mindent megtesz az ember, hogy nyugalom, béke legyen.
– Képzeljétek el! – mondta Csomor Ferenc, aki az ipari témákkal foglalkozott itt a Hivatalban. – Még szerencse, hogy arról nem készült, vagy született felvétel, amit megértünk már itt. Volt egyszer egy névnap – mesélte tovább. – Ildikó volt az ünnepelt. Szokványosan indult, bevettük az első apró poharas kedvjavítót. Ildikó készült erre a napra, mert képzeljétek el, egybeesett az ötvenedik születésnapjával a névnapja is. Volt hidegtál, a Zoliék szobájába gyűltünk össze. Itt két szoba egybe nyitható és van még két kisebb szoba is. Ott van az egyikben a xeroxgép. Az egyik szobában folyt az ünneplés, a másik volt az előkészítő. Itt tálalták a kaját. Ildikó sütött fasírozottat, majonézes burgonyát hozzá. Volt sült oldalas is. Szóval kajával dosztig voltunk. Ment a történetmesélés, meg a viccek tömege. Aztán Sanyi behozott egy tangóharmonikát, tudjátok a titkárságról. Hazaküldték érte, a főnök gépkocsija vitte, hozta. Szólt a zene, táncra is perdültünk. Borból és sörből annyi volt, hogy egy falusi kocsmát lehetett volna mennyiségéből forgalmazni, egy hétvégén. Érdekes, mások is megszagolták, mi készül itt. A végén voltunk vagy huszonöten, pedig Ildikó csak tíz embert hívott meg. De ezt nem bánta senki, a jó hangulat volt a fontos. A táncban én is összemelegedtem Zsuzsával. Már hónapok óta néztük egymást, beszélgettünk. Volt egy pici karérintés, érzelmi kapcsolat. Otthon fantáziáltam róla, milyen jó lenne vele. Elképzeltem a helyzetet, de ez nem következett be egyszer sem. Csupán sóvárogtunk egymás után. Ezt megérzi az ember, a nézésből, a beszédből. Már este kilenc óra lehetett. A társaság fáradt volt, de nem csendesült. Mi Zsuzsával bementünk a xerox szobába, hogy maradjon valami kézzel fogható nyomat erről a napról. Valami csodálatos nyomat készült, mert Zsuzsa úgy nyüszített, nyöszörgött az aktus alatt, melyet én még élvező nőtől nem hallottam. Ha erről készült volna munkanap fénykép, páran biztosan alaposan meglepődtek volna.
Már két hete játszották ezt az íródeákosdit, amikor sor került az első ellenőrzésre. Demák Lajos összeszedte a füzeteket, de kikötötte, hogy amíg nem hozza vissza, piszkozatban, külön papíron folytassák a jegyzetelést. Most azt hitték, fellélegezhetnek, de a kiadott parancs úgy látszik szigorú végrehajtást követelt.
Zsíros Pista másnap azon mérgelődött, hogy a jegyzetei eltűntek, pedig mindig magánál tartotta. Mondták neki, emlékezetből írja le, az idő olyan hosszú, hogy nem emlékeznek arra a pár órára. Zsíros Pista csak halogatta, de később bevallotta, hogy a vécére kellett mennie és ott nem volt papír, a nemes jegyzeteit használta erre a célra.
Aztán visszakerültek a füzetek, folytatták az elemző tevékenységet, amikor Tompa Pált, aki a munkaügyeket vitte a Hivatalban, hívatta a legnagyobb főnök. Pál érezte ez az utolsó nap, itt kitelt az esztendeje, mehet, amerre lát. Nem tudta elképzelni, hogy ebben a zűrzavaros – fontos – időszakban pont rá akar exponálni. Ott toporzékolt a titkárnő előszobájában, hol az egyik lábára helyezte testsúlyát, hol a másikra. Icuka a titkárnő mondta: – Foglaljon helyet, vannak bent, egy kicsit várni kell! Pál megköszönte, de nem ült le. Ebben a helyzetben nem tesped csak úgy el az ember, inkább ugrásra készen.
Egy idő után nyílt az ajtó, a gazdasági ügyes fickó – a kopasz Kramlák – jött ki a főnöktől, majd ő is megjelent az ajtóban. – Gyere be! – mondta egyszerűen. Pál besétált, az „öreg” hellyel kínálta. Leült, várt. A főnök mosolyogva foglalt helyet vele szemben. – Hogy vagy? – kérdezte bizalmasan. Meglepte ez a közvetlen hang. Válaszolni akart, de az öreg folytatta: – Meg akarlak kérni egy kis szívességre. Ez egy bizalmas dolog, odaadom a gépkocsimat és Ferivel, a sofőrömmel, elmentek a Dologi Szövetkezetbe – egy kis szünetet tartott, majd folytatta: – Hozol nekem pálinkát a repi keretbe. Ezt ők adják, van nekik szeszfőzdéjük, mi is sokat segítettünk nekik. Lesz vagy húsz liter, egy nagy demizsont majd ad neked Icuka. Délután el is mehetsz érte.
Pál beült az autóba, lebonyolította az „üzletet”. A demizsont felhozta a titkárságra. Végzett a feladattal. Azon gondolkodott, most mit írjon a naplóba? Ez nem olyan munkaköri feladat, egy munkahelyen sok olyan dolgot is el kell végezni, mely nem tartozik bele. Akkor most mit csináljon? Találjon ki valami frappáns feladatot, melyet ebben az öt órában végrehajtott? Ennyi ideig tartott a repi pálinka beszerzése. Ha azt írja, akkor megint bajba kerül, mert a munkanap fényképezésbe, milyen feladatnak minősítik majd ezt a tevékenységet? Most volt igazán bajba. Eszébe jutott apja szava, amikor egy csínytevése után megdorgálták. – Fiam, mindig az igazat kell mondani, abból nem lehet bajod! Úgy döntött hallgat az apja intelmére. Beírta a valós tényt és ettől a perctől egy kiegyensúlyozott nyugalom szállta meg.
Másnap délelőtt Demák Lajos nagy buzgalommal összeszedte a naplókat, értékelésre. Pál nem szólt a többieknek a beírásról. Nyugalommal végezte munkáját. Délfelé Demák Lajos berobbant az irodába, dühös volt. – Ilyet nem lehet beírni! Hogy képzelitek a felmérést? – kiabált egy darabig, majd az egyik szekrény tetejére feldobta mind a három füzetet és annyit mondott: – Ezzel befejeztük! – kiment a szobából és üres csend maradt utána. Többé szó sem esett a fényképezésről, senki sem volt kíváncsi a „felvételekre”.
Hozzászólások