Veress Árpád | A viharban is kell létezni – 11.

Szépirodalom - próza

A viharban is kell létezni – 11.

 

Az én ’56-om

 

Kitelepítés – rajtunk kívül 3800 család – 15 250 ember – élte meg ezt a szörnyűséget. Az én ’56-om ekkor kezdődött. Ennek a barbár, embertelen rendszernek meg kellett buknia.

A vörös terror kegyetlensége és igazságtalansága nemcsak a volt középosztályt nyomorította meg, áldozatai számos különböző társadalmi rétegből kerültek ki. A terror kiterjedt:

– A volt történelmi családokra;

– A zsidóság tehetősebb, gazdagabb részére; Auschwitz után, ha megmaradtak, kitelepítve találták magukat;

– A kuláknak elnevezett középparasztokra;

– A megbízhatatlannak mondott családok gyermekeire: nem tanulhattak, később pedig munkaszolgálatosok lettek, akikkel nehéz munkát végeztettek;

– A gyári munkásokra: nem fizették meg őket, kivéve egy-két kiemelt sztahanovistát;

– A hortobágyi és a recski internáló táborba hurcoltakra;

– Az igazságtalanul börtönben lévő tízezrekre;

– A papságra és a hívőkre.

Dúltak a megfigyelések, a feljelentések, a mindentől félés és rettegés rendszere volt ez. Elviselhetetlenné vált az élet az ország lakosainak többsége számára. Mindenki hallgatott, mindenki meg volt félemlítve. Eközben tombolt a hamis propaganda – a mindent az emberért jelszó.

Ezek mind-mind parazsat jelentettek, amelyből az ’56-os forradalom tüze lángra lobbant.

1954-ben Nagy Imre megszüntette a kitelepítést, és Budapesten kívül akárhová költözhettek a kitelepítettek, így mi is. Ez volt a szélnek eresztés. Szüleim úgy döntöttek, hogy lakás hiányában maradunk a tanyán. Anyám korábban tanult varrni, és lassan a tanyavilág varrónője lett. Az öreg Singer-varrógép sűrűn zakatolt nálunk késő estig. Emellett anyám foglalkozott az állatokkal is, szóval akaraterővel és ambícióval élte a parasztasszonyok életét.

A családunk férfi tagjai elindultak munkát keresni.

 

Egy váratlan kapcsolat révén, a bátyám, Zoli, a kőbányai gyógyszergyárban kapott munkát és elkezdett esti gimnáziumba járni. Kőbányán talált albérletet egy szegény öregasszonynál. „Mamika” szekrénnyel elválasztott félszobájában húzta meg magát. Apámat a katonatiszti múltja miatt sehol sem alkalmazták. Ám ekkor megint megjelent az őrangyala és áttörte a kommunisták diktatúrájának önkényét. Veres Péter – névrokon – a háború után hadügyminiszter volt. Tehetséges íróként ismert volt, és a diktatúra kegyeltje. Apám bátyjának a fia jól ismerte őt, és így az ő segítségével felvették apámat az Asztfalt Útépítő Vállalathoz térmesternek. Nem volt egy fényes állás, de pénzt keresett, és tudott segíteni minket egy kicsit.

Én osztályidegen gyerekként nem tanulhattam tovább. Felvettek egy szakmunkásképző iskolába, a MÜM-8-as Rezső téri intézetébe, de ide is csak nagy protekcióval kerültem be: apám egyik volt katonája, János bácsi – akit apám megmentett a második világháború doni ütközetében – szabómesterként dolgozott és segített abban, hogy legalább egy szakmát tanulhattam. Kollégiumi elhelyezést nem kaptam, így a kőbányai félszoba lakója lettem a bátyámmal együtt. A tulajdonosnő, „Mamika” segítőkész volt, vett egy összecsukható vaságyat, ezzel megoldva a lakáskérdést. A munkahelyen és az intézetben ettünk meleg ételt, és a reggelit otthon készítettük el magunknak. Pénzünk nemigen volt, de ha lehetett, vettem csokoládés nápolyit és azt majszolgattam. Ha „Mamika” meglátta ezt, akkor selypes hangján megszólalt és azt mondta: „Öcsi, maga már megint nassol!” – ilyenkor elszégyelltem magam, elpirultam, és becsuktam a zacskót. Sajnos hely, asztal, és csend hiányában tanulni ebben az albérletben nem lehetett. Panaszkodtam János bácsinak, aki felkereste az ismerős igazgatót és kért egy kollégiumi helyet a részemre. A kőbányai Kápolna téri kollégiumba kerültem, ahol teljes ellátást kaptam, és vasesztergályos tanonc lettem.

(Következő rész: jövő kedden)

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “A viharban is kell létezni – 11.”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés