A szent család c. Schwajda-komédia tavaly decemberben és idén márciusban látott előadásai alapján a produkcióról nem kritikát, hanem méltatást tudok írni.
A dramaturgiáról
Talán a színházbarátok sem törődnek vele, hogy mit is csinál egy színházi dramaturg. Ő az előadások árnyékban maradó, de fontos alkotója. Az írott mű alapján, a rendezői koncepció szolgálatában – és attól függő radikalizmussal, hogy a művet még védi-e a szerzői jog vagy sem –, ő munkálja ki a színpadon elhangzó szöveget. Kihúzza az előadásban el nem hangzó írásrészeket, akár teljes szerepeket, jeleneteket. Alapvető szerkezeti elemeket, az egyes jelenetek, mozzanatok sorrendjét is megváltoztathatja, betoldhat eredeti szöveget vagy idézeteket, és egyes szerepek szövegét más szereplő(k)szájába adhatja. Ő javasolja, hogy egy idegen nyelvű mű több fordítása esetén melyik fordítást, vagy több fordításának mely részeit használják fel. A dramaturg tehát egy olyan irodalmár (képzett bölcsész), aki az író szövegének teatralizálása – a speciális, a színpadi hatékonysága – érdekében segíti a rendezőt. És nem ritkán az élő szerzőt is. Irodalmi műveltsége mellett fontos a színpadi érzéke és az ízlésének fejlettsége.
A Pécsi Harmadik Színházat megalapító és igazgató (az ELTE Bölcsészettudományi Karán végzett és Jászai-díjas) Vincze János rendező önmaga dramaturgja is egyben. És amit dramaturgként művel, az fundamentális jelentőségű az átlagosat jócskán meghaladó színvonalú, kritikailag is nagyra értékelt – számos díjjal elismert – előadásaiban. („A legjobb előadás”, „A legjobb rendezés” díjairól most nem szólva, Örkény István Tóték c. darabjának 1985-ös színpadra állításáért „A legjobb dramaturg” díját kapta). Vincze János különleges érdeme, hogy a „Rendezői Színház” uralma idején, amely kevéssé tiszteli az írókat és nyilvánvaló mondanivalójukat, az ő dramaturgiai beavatkozásai nem egy „szuverén” – nem ritkán önkényes, provokatív, s így feltűnő – rendezés eszközei, hanem a mű leghatásosabb színházi érvényesülését szolgálják. Egy jó ortopéd-sebész munkájához hasonlít Vincze dramaturgi munkája. Különleges érdeme az is, hogy előszeretettel vállalkozik kortárs hazai írók darabjainak ősbemutatóira és bemutatására, és az ő előadásai (és azok révén ezek a darabok) nem maradnak az „irodalmi színház” kuriózumai, hanem a színházi sikerszéria útján indulnak el: ld. Spiró György Kvartett c. darabját.
A szent család tavalyi premierje nem ősbemutató volt, a darabot 1983-ban már színpadra állították a budapesti Katona József Színházban. Mégis bátorságot igényelt, hogy Vincze János elővegye, mert a darab nem lett népszerű a színházak körében. A 70 éves Gobbi Hilda ajándékául íratott darab pesti ősbemutatója gyakorlatilag megbukott, s az emiatt íratott újabb darab, Spiró György 1986-ban bemutatott (A szent családéhoz hasonló közegben játszódó) Csirkefej c. tragédiája hozza majd meg a sikert. A szent családot az ősbemutató után 2012-ben a kaposvári Csiky Gergely Színház játszotta, amelynek Schwajda a korai és hirtelen haláláig, 2010-ig az igazgatója volt. A darabot még az sem tudta népszerűvé tenni, hogy Gobbi Hilda után Kaposváron Lázár Kati játszotta el a főszerepét, s a Vidéki Színházak Fesztiválján elnyerte érte a legjobb női főszereplő díját.
A darabtól való tartózkodás oka nem egyszerűen a színházak szokásos ódzkodása egy a közönségnek ismeretlen, modern magyar darab anyagi kockázatától. Hanem az, hogy a Schwajda György által megírt A szent család (amely az azonos című könyvben Schwajda négy másik komédiájával együtt 1985-ben jelent meg), egy igen nehéz, a legkevésbé sem közönség- és színész-barát, s a színpadra éretlen, túlírt darab. (Különös, hogy íróként Schwajda mintha elveszítette volna színházi rutinját: 1980-81-ben, amikor a darabot írta, már 7 éve képzett és gyakorló dramaturg, ill. színház-vezető volt). Komédiának nevezte ugyan a darabját, ami magyarul vígjátékot jelent, de vígnak – vidámnak, felszabadítóan, könnyedén szórakoztatónak – végképp nem mondható: már a „komédia” elnevezés is ironikus. Mint a cím, A szent család is.
A darab eredetileg két részes és 12 szereplője van. Schwajda hosszú, aprólékos instrukciót írt a helyszínről, amelynek lényege: „A szín: emberi élethez méltatlan alagsori lakás, mely egyetlen hosszú, keskeny, ablaktalan szobából áll.” Ebben a nyomasztó proli-környezetben nyomasztóak a szereplők is. A szent család tagjainak és Az anya szomszédasszonyainak ábrázolása – inkább többé, mint kevésbé – negatív, s a néző, bár erre van kondicionálva, lényegében egyikükkel sem képes együtt érezni, azonosulni. A komikumot pedig – az erős, humoros nyitójelenet után – csak Az anya szimulálásai, füllentései képviselik, egészen a darab végéig, az öngyilkossági kísérletének groteszk csattanójáig. Ezen kívül teli van a darab Az anya múltját fel idéző, lamentáló monológjaival. Az eredetiből földereng ugyanis Schwajda szándéka, hogy műve a lélektani mellett társadalmi dráma is legyen: annak bemutatása, hogy a 80-as évek elejére a kommunista utópia ellenére hogyan polarizálódott a szocialista Magyarország társadalma. (Schwajda, a moralista társadalomkritikus rokonszenve mindenkor a proletár hőseié). Ennek illusztrálására szemben áll Az anyának, szomszédjainak, környezetének életnívója és a gyerekek viszonylagos fölemelkedése. Ehhez a szándékhoz azonban Schwajdának nincs elég muníciója, a gyerekek külső dimenzióiról (A nagyfiam belügyes, pártkáder-karrierjét leszámítva) vajmi keveset tudunk meg, csak annyit, amennyi Az anyához való viszonyulásukból kiderül. Schwajda darabjával tehát az a legnagyobb baj, hogy színpad-idegen. Az író prófétai bigottsággal – és Brecht, vagy Dürrenmatt didaktikus beállítottságával – minden főbb szereplőjét elítéli, megdorgálja és megveti. Ezt sem a színpad, sem a nézőtér nem szereti.
A Pécsi Harmadik Színházban egy felvonásban, 9 színész játssza a darabot. Eltűntek Az anya múlt-idéző panaszkodásai, amelyek egyébként is időhöz-korhoz kötnék és elavultatnák a darabot, és eltűntek a proli-ábrázoláshoz tartozó ordináréság megnyilvánulásai, Katival, az ordináré szomszédasszonnyal együtt. Zsámbékihoz hasonlóan nagyrészt Vincze János is elvetette a II. részt, de ő – az utolsó jeleneten felül – eljátszatja abból Mariska és Az anya halottak-napi gyertyagyújtását is. (A kihagyott II. rész nagyrészt üresjárat, semmi újat nem mond a szereplőkről; A nagyfiam bútorvásárlásának téves indítéka pedig kevéssé hiteles ok az öngyilkosságra). Vincze dramaturgiája nem csak tömörebbé és feszesebbé, hanem logikusabbá is teszi a darabot és a pszichikai motivációkat. Az anya lopott a boltban (s hogy biztosan fel is jelentsék, még drága konyakot és kávét is elemel), hogy a lejáratásával kiprovokálja A nagyfiam figyelmét, aki – tudomása szerint – magas rangú belügyes káder. Egy nyomozó bekopogásával kezdődik a darab, ő azonban a fényképéről nem ismeri fel A nagyfiamat, az írói instrukció szerint fogalma sincs, ki ez, úgyhogy Schwajdánál A nagyfiam fényes karrierje leginkább Az anya illúziója csupán. A pécsi előadásban A nagyfiam rendőrkapitány, A nyomozó rémülten fel is ismeri, és ezért ígéri meg nyomban a nyomozás megszüntetését. Ez fontos különbség, mert Az anya a piedesztálra emelt Nagyfiam teljes elidegenedése miatt akar végül öngyilkos lenni.
Vincze János dramaturgként minden ballaszttól megszabadította a darabot. A társadalmi drámához nem lévén elég muníció, a lélektani viszonylatokat hagyta meg, és rendezőként ezek ábrázolására koncentrált.
A rendezésről
Az alapmű szakszerű megmetszése következtében az abszolút főszereplő, Az anya alakját – a jellemét formáló múltjával, viselkedésének motivációjával – nem a sok szövege, az emlékező és lamentáló monológjai révén ismerjük meg, hanem elsősorban a színészi játéknak teremt helyet, azt inspirálja a rendező. Ehhez Vincze Jánosnak olyan színésznőre kellett bíznia a főszerepet, mint Vári Éva, aki ki nem mondott dolgok tömegét képes a játékával kifejezni.
Egyébként is kiváló a szereposztás. A szereplők az életkort tekintve is a helyükön vannak, tökéletes illúziót keltenek. A Katona József Színház előadásában (megnézhető a YouTube-on) a koránál fiatalabbnak látszó Helyey László például, A kisfiam szerepében, a koránál idősebbnek látszó Gobbi Hilda unokájának tűnt inkább. Csomós Mari pedig klinikai hitelességgel játszott egy alkoholistát, de 40 évesen eleve nem passzolt Mariska néni szerepéhez; a gyertyagyújtási jelenet bensőségességéhez például kortársnak kell lennie Az anyának és Mariskának.
Vincze János színészválasztását mindegyik epizód-szereplője is igazolja. Tehetségesek. Mindegyikük képes arra, hogy magától értetődő természetességgel létezzen a színpadon: a nézőben fel se merül, hogy egy szerepet játszó színészt lát. Itt nincs ú. n. „kezem-fejem” színész, (aki minden szavát kényszeresen gesztusokkal és grimaszokkal kíséri, és előszeretettel rohangál fel-alá a színpadon, mert nem képes atmoszférát teremteni). Ebben az előadásban Tatai Gergő még Az anyát hazafuvarozó Fiú egyszavas szerepében is képes a sűrű atmoszféráját sugározni. (Ne higgyék, hogy ez természetes! Üdítő kivétel, ha 9 szereplő mindegyike ilyen jó színész). A kiváló rendezői inspirációt és az egyenként eredeti, mégis tökéletesen összehangolt színészi játékot egyetlen pillanatfelvételen is megfigyelhetjük.
Az anyát a kórház után, az utcáról, hazafuvarozta egy idegen. Schwajda instrukciója szerint az anya diadalmasan konstatálja, hogy a gyerekei – nem tudván, hova tűnt –, mind összegyűltek és várják. Vári Éva előbb, az ajtóban már túljutott ezen az elégtételen. Most zavarban van, kicsit bűntudatos, mert az idegen fiú megvető szemében megalázó helyzetbe hozta a gyerekeit. S nem csak elesett öregasszony ő, de meg is játssza kicsit az elesett öregasszonyt, akinél a taxira sem volt pénz, hogy meghassa a gyerekeit és leszerelje a felháborodásukat. A négy gyerek tartása, testhelyzete is tökéletesen kifejezi a karakterüket, Az anyához való viszonyulásukat és a reagálásukat a mostani esetre. Tamás Éva (A kislányom) majdnem felugrik indulatában, az anyját nézi, afféle „Hát ez nem lehet igaz!” pillantással. Németh János (A nagyfiam) ültében is magasról, fölényesen, érinthetetlenül, hidegen szemléli a jelenetet, Götz Attila (Öcsi) magába roskadva szégyenkezik, Bánky Gábor (A kisfiam) pedig kissé elképedve, de zsebre dugott kézzel, flegmatikusan áll: „Mindig élveztem a jeleneteidet, de még mindig meg tudsz lepni.”
Vincze János – elsötétítésekkel – jelenetekre tagolta az előadást. (Ezt sem Schwajda nem írta elő, sem Zsámbéki nem alkalmazta). Ez nagyon jót tesz – ritmust ad – az egyetlen helyszínen játszódó és akciószegény darabnak, s kiemeli a jeleneteket, mint egy képkeret. De többet is lehetővé tesz: az elsötétítések alatt Az anya rádiójának műsorát halljuk, s a műsor jelzi a napszakot és a színpadi idő múlását. És egy reggeltől éjfélig a rádiót szólató ember, Az anya magányosságát. Az elsötétítések alatti rádióhangokra pedig rárímel az erős záró képben is felhangzó rádió: zavarát leplezve Az anya kereste ki, némi recsegés után (az ágyon továbbra is a kezében szorongatott, horpadt táskarádióján) Honthytól Az én mamámat, és odaadóan hallgatja, mialatt a gyerekei hajszolni kezdik a zeneszerető egerét. Íme, mint cseppben a tenger, a tehetség egyetlen kis mozzanatban: itt a cselekmény, Az anya viselkedésének szerves része ez a rádiózás. Schwajdánál: „Valahol a szomszédban megszólal egy rádió, Honthy Hanna énekel szép, érzelgős dalt az anyukájáról, aki nem hordott bubifrizurát, és mégis szép volt.” A Katona József Színház előadásának felvétele szerint pedig egyáltalán nem szólal meg ez a zene, így annak sincs indoka, hogy A szent családdal zsúfolt szobában fényes nappal mitől jelenik meg a zenekedvelő egér. Nem beszélve arról, hogy pont ebben a darabban milyen ironikusan-fájdalmas zöngéje van éppen Az én mamámnak.
A játék normális, életszerű tempóját a rendezés, egyetlen alkalommal, abszurddá lassítja: A nagyfiam első látogatásakor. Ebben a jelenetben abnormálisan hosszú, hangsúlyos szünetek telnek el az anya és epedve várt fia két-három szavas kérdésekből és válaszokból álló – abszolút formális, üresen kongó – párbeszédében. Az abszurditásától ez a jelenet „nagyjelenetté” válik. A kinyúlt idő alatt az ágy sarkán kuporgó Vári Éva – csak a tekintetével, s az arckifejezése, kéztartása, testtartása hajszálnyi változtatásaival – elmondja nekünk, hogyan hamvad el a neki majdnem háttal ülő, rá sem pillantó Nagyfiam iránt táplált minden illúziója, hogyan omlik össze minden reménye. S ez az abszurd lassúságával kiemelt nagyjelenet – A nagyfiamból a gőzbukta másodszori kínálására kitörő ordítással, a tartásdíj borítékjának asztalra-ejtésével, s A nagyfiam távozásával úgy, hogy rá sem néz Az anyára –, mesteri és szerves előjátéka Az anya öngyilkossági kísérletének, ami Schwajdánál igen gyenge lábakon állt.
Vári Éváról
Rendezői erényként dicsértem már a szereposztást. Az anya szerepét, az abszolút főszerepet Vári Éva játssza. Vincze Jánossal 25 éve dolgoztak együtt először, s mind a négy közös munkájuk (Füst Milán: Boldogtalanok, Örkény István: Tóték, Spiró György: Kvartett, Örkény István: Macskajáték) hatalmas kritikai és közönségsikert aratott. Most nehéz feladatra vállalkozott Vári Éva: olyan embert kell a színpadra hoznia, akiről okkal feltételezhető, hogy ellenszenves lesz a nézőknek. Márpedig, ha a darabot uraló Anya mindössze egy rosszhiszemű, kíméletlen, áskálódó, szemrehányó, a szeretetet szimulálással zsaroló, s az egyik gyerekével igazságtalanul elfogult, ráadásul szenilis és degusztáló öreg némber, aki imád veszekedni, akkor hiába szánandó az öregsége, betegsége, szegénysége és magánya miatt, a közönség nem fogja szeretni ezt az előadást. És bár sokan sokfélét tartanak a Színház magasztos hivatásáról, Louis Jouvet-nak[1] alighanem igaza van: „Siker nélkül nincs színház. Ha jól meggondoljuk, be kell látnunk, azt hiszem, hogy ezen kívül minden csak másodrendű kérdés. […] A mi művészetünk a tetszés művészete. […] Természetesen beszélhetünk a színházról előkelőbb, elvontabb szempontból is, de mindenki számára, aki részt vesz az előadásban, a siker a legfontosabb, a siker kötelező és mindennél nyilvánvalóbb, hogy a cél: a közönség tetszését elnyerni.”[2]
Vári Éva bravúrja, hogy megértést és rokonszenvet ébreszt Az anya iránt – a nélkül azonban, hogy ártatlan áldozattá tenné. Mesteri színészi egyensúly-érzékre és kifejező-képességre vall, hogy Vári Éva megtartja ezt az öregasszonyt a vékony kötélen: híven megmutatja a visszatetsző tulajdonságait, megnevettet minket a szcénáival, s miközben gyakran megértjük, hogy a gyerekeiben fölmegy a pumpa, mégis mélyen együtt érzünk vele és megértjük őt is. Ehhez Vári Éva voltaképpen mindazt el tudja képzeltetni, érzékeltetni tudja, amit átélt, aminek hosszas elbeszélését Vincze János törölte a szövegből. Schwajda a halottak-napi gyertyagyújtási jelenetben például fél oldalon át beszélteti Az anyát az apjáról: hogy miért nem akar érte gyertyát gyújtani. Az előadásban annyi hangzik el: „Nem! Nekem nem volt apám!”
Az már a színésznő szavakkal visszaadhatatlan képessége, hogy ebben a kurta tagadásban ott van a kihúzott féloldalnyi szöveg. A Vári Éva által játszott Anyában ott van az öregség ősi nyomora – annak bármilyen külső attribútuma nélkül. Ismerős ez. Akár korunknál fogva, akár unokaként, akár gyerekként. Így (mint a Macskajáték Orbánnéjáról írta Örkény István) „Amikor kinevetjük, szánjuk is őket, de szánalmunk mögött ott bujkál a mosoly. […] joggal mondhatjuk hát, hogy ha sírva, ha nevetve: a színpadon mi magunk is ott vagyunk.” A tavaly decemberi második előadás közönsége zömmel egy középiskola diákjaiból állt. Egy felnőtt nézőtárs az előadást így kommentálta: „Ha ezek közül a srácok közül csak kettő is elmegy karácsonykor a nagyanyjához, amit különben nem tenne, már megérte, hogy látta ezt az előadást.”
[1] (1887-1951) Neves francia színész, rendező, színigazgató.
[2] L. Jouvet: Egy komédiás feljegyzései. In: Stuber Andrea: A Várkonyi-korszak
Hozzászólások