A rigó határozottan felém tart az udvar füvén keresztül, miközben egy pillanatra se veszi le rólam mézszínű szemét. Húsz-harminc centinként meg-megáll, mert annyira mégsem bátor. A fejét forgatva tanulmányoz ilyenkor: tudni szeretné, ki vagyok, mire számíthat, ha a következő szakaszt megteszi.
Részemről semmire, a rigónak se ártanék. Szinte mozdulatlanná dermedek, úgy próbálok beleolvadni a tavaszi délutánba. Fogja csak a csőrébe, amit kinézett, aztán menjen békével.
Amikor elérkezik arra a kritikus pontra, ahol a bogár szinte szárnynyújtásnyira van tőle, ugyanakkor ő egy karnyújtásnyira tőlem, nem tudjuk, mi következik. Jobb híján farkasszemet nézünk. A feszült csendet ő töri meg azzal, hogy méltatlankodó, már-már dühös csipogást hallat, amit valahogy így lehetne lefordítani emberi nyelvre: a jó édes kétlábú anyádnak vagy itt?! Pont itt! Azt hiszed, megijedek tőled?! Hát, nem!
Egy dühös toppantás után végső rohamra indul: odaszalad a bogárhoz, a csőrébe kapja, és már rohan is vissza a bokrok fedezékébe. Nem is értem, miért nem repül. Nagyon vicces hátulról nézve, ahogy egy madár hosszú métereken keresztül szalad. Burleszkre emlékeztető, mintha Chaplin-filmet néznék.
El is mosolyodom: olyan emberi ez a rohanás.
Hozzászólások