Veress Árpád | A viharban is kell létezni – 13.

Szépirodalom - próza

A viharban is kell létezni – 13.

 

 

A gyárban

A szakmunkás-oklevél megszerzésével párhuzamosan el kellett hagynom a kollégiumot, és ugyancsak egy ismeretség révén (Iza néni segítségével) felkerültem albérletbe a Gellért-hegyre. Egy diplomata családhoz mentem lakni, ahol megkaptam a cselédszobát.

A gyárban hamar feltaláltam magam, és szabadidőmben kijártam a Római-parti GVM üdülőbe evezni. A túra szakosztály aktív részese lettem, és sporttársaimmal rendszeresen túraversenyeken és szigetkerüléseken vettem részt. A Ganz-gyárban lévő állapotokat, a műhelyt és az embereket ismerve írtam meg a szellemi vetélkedő című írásomat.

Szellemi vetélkedő

 

A Ju­bi­leu­mi Park egyik pa­vi­lon­ját – ahol most kon­cer­te­ket tar­ta­nak – az egyik legöre­gebb Ganz mű­hely­ből ala­kí­tot­ták ki. Az 1960-65-ös évek­ben itt dol­goz­tam, mint vas­esz­ter­gá­lyos se­géd. Két éve, 2005-ben sé­tál­gat­tam a volt gép­mű­hely te­rü­le­tén. Lát­tam, hogy a ré­gi da­rut is meg­hagy­ták, és szin­te érez­tem az egy­ko­ri mű­hely at­mosz­fé­rá­ját. Ön­kén­te­le­nül a csar­nok­nak ar­ra a ré­szé­re men­tem, ahol az esz­ter­ga­pa­dom állt.

Együtt a család – legalább a fényképésznél

Le­ha­jol­tam és ész­re­vet­tem, hogy az egyik tő­csa­var, da­col­va az átala­kí­tás­sal, sze­ré­nyen ugyan, de 5-10 mé­ter­re kiállt a föld­ből. El­me­reng­tem. Vissza­jött az el­múlt éle­tem Ganz­ban el­töl­tött da­rab­ja. A fél­eme­le­ten kiala­kí­tott ká­vé­zó­ban leül­tem és a múlt meg­je­lent. Egy­szer­re csak érez­tem, hogy a Klement Gottwald vil­la­mos­sá­gi gyár­ban, az öreg Ganz vil­lany gép­ja­ví­tó mű­he­lyé­ben ál­lok, az esz­ter­ga­gé­pem mel­lett és ép­pen egy ma­ró­gép­be va­ló ten­gelyt esz­ter­gá­lok.

Mi­vel es­ti gim­ná­zium­ba jár­tam, sze­ret­tem vol­na egy tel­je­sít­mény­bér­től men­tes mun­ka­he­lyet, mert az es­ti ta­nu­lás éj­sza­kai mun­kát je­len­tett. A mű­hely szak­mun­kás­gár­dá­ja meg­be­csült és jó szak­em­be­rek­ből állt. A ha­tal­mas gyár gé­pei­nek terv­sze­rű kar­ban­tar­tá­sát, felújí­tá­sát vé­gez­tük. A mű­hely esz­ter­gá­lyos rész­le­ge 18 fia­tal szak­mun­kást fog­lal­koz­ta­tott és 2-3 öreg sza­kit. Én ha­mar meg­ta­lál­tam ve­lük a han­got és a sza­ba­di­dőm je­len­tős ré­szét is ve­lük töl­töt­tem.

A mű­hely szak­mun­ká­sai szin­tén óra­bé­re­sek vol­tak. A Klement Gottwald mun­kás­őr zász­ló­al­já­nak je­len­tős ré­sze a mű­he­lyünk­ben dol­go­zott, mert mi­vel óra­bé­re­sek vol­tak, így kü­lö­nö­sebb anya­gi vesz­te­ség nél­kül el tud­tak men­ni gya­kor­la­toz­ni – mun­ka­idő­ben.

Meg­le­he­tő­sen balol­da­li volt a mű­hely. Erős párt­szer­ve­zet volt és az osz­tály­har­cot is ko­mo­lyan vet­ték.

Én osz­tály­ide­gen­ként – egy Hor­thy ez­re­des fia vol­tam – él­tem kö­zöt­tük, múl­tam­ról a műhely­ben nem tud­tak. El­fo­gad­tak a mun­kám miatt és sze­ret­tek. A mű­helyt ket­ten ta­ka­rí­tot­ták, Pis­ta bá­csi, az öreg pa­raszt és gróf Ká­ro­lyi Ist­ván, a károlyi gró­fok egye­nes le­szár­ma­zott­ja, egy csen­des, szo­lid, szem­üve­ges fiú – ta­lán 22-23 éves le­he­tett. Az egyik nap a mű­ve­ze­tőm állt meg a gé­pem mel­lett és a kö­vet­ke­ző­ket mond­ta: – Ár­pi, menj be Ko­vács elv­társ­hoz, a mű­helyfő­nök­höz, Har­gi­tai elv­társ be­szél­ni akar ve­led.

Az ifjú titán, azaz én

– A jö­vő hó­nap vé­gén II. ke­rü­le­ti szel­le­mi ve­tél­ke­dő lesz – mond­ta a fő­nök –, és mi ar­ra gon­dol­tunk, hogy ma­ga és ez a sep­re­ge­tő gróf gye­rek kép­vi­sel­je a gyá­rat. A ve­tél­ke­dő a Szak­szer­ve­ze­tek II. ke­rü­le­ti Szék­há­zá­ban lesz meg­tart­va.

Meg­kap­tam a té­má­kat, amely iro­da­lom, tör­té­ne­lem, film­mű­vé­szet, szín­ház- és gyár­tör­té­ne­ti kér­dé­sek­ből állt.

Ki­fe­lé me­net az iro­dá­ból Fe­ri bá­csi, az öreg párt ve­te­rán me­lós, utá­nam szólt. Ár­pi, az­tán ne hozz szé­gyent ránk. Te a mi fiunk vagy!

Az el­kö­vet­ke­ző más­fél hó­nap ke­mény mun­ká­val telt el. A mű­hely­ben is sok volt a mun­ka, az es­ti gim­ná­zium ta­na­nya­gán és a ve­tél­ke­dő vár­ha­tó kér­dé­sein is kel­lett dol­goz­nom.

A ver­senyt a ke­rü­let gyá­rai­nak, hi­va­ta­lai­nak, szö­vet­ke­ze­tei­nek fia­tal­jai ré­szé­re ren­dez­ték Má­jus 1. tisz­te­le­té­re és a szo­cia­lis­ta bri­gád­moz­ga­lom erő­sí­té­sé­re. Ke­rü­le­ti szin­ten több száz fő in­dult a ver­se­nyen, rész­ben ki­je­lö­lés­sel – ez tör­tént ná­lunk –, rész­ben elő­vá­lo­ga­tó ver­se­nyek meg­tar­tá­sá­val. Ist­ván a „sep­re­ge­tő” gróf fiú gyak­ran megállt a gé­pem­nél és meg­be­szél­tük az egyik vagy má­sik kér­dést, ame­lyet mind­ket­ten ne­héz­nek érez­tünk.

Elér­ke­zett a ver­seny nap­ja, a Mű­ve­lő­dé­si ház zsú­fol­va volt a ver­seny­zők kol­lé­gái­val, ro­ko­nai­val, to­váb­bá a párt­bi­zott­sá­gok és a KISZ-­bi­zott­sá­gok kül­döt­tei­vel. Mi, a de­le­gált ver­seny­zők, több sor­ban ül­tünk. A szín­pa­don két já­ték­ve­ze­tő tet­te fel a kér­dé­se­ket, sor­ba men­ve a ver­seny­ző­kön. Há­rom rossz vá­lasz után kiesett a já­té­kos – mintegy 25-30-an ver­se­nyez­tünk. A kér­dé­sek nem vol­tak egy­sze­rűek, de gim­ná­ziu­mi anyag bir­to­ká­ban, a na­pi saj­tó ol­va­sá­sá­val és a rá­dió rend­sze­res hall­ga­tá­sá­val meg le­he­tett rá­juk ad­ni a vá­laszt.

Egy óra el­tel­té­vel hár­man ül­tünk a szín­pa­don. Egy is­me­ret­len fiú, a „sep­re­ge­tő” gróf és én. Jött a kér­dés, az is­me­ret­len meg­vá­la­szol­ta, a gróf úr kiesett, én tud­tam a vá­laszt.

Vé­gül is a má­so­dik he­lye­zett let­tem. Ami­kor visszaül­tünk a he­lyünk­re, Fe­ri bá, a ve­te­rán meg­szó­lalt: örü­lök, hogy megelőz­ted a gró­fot, lá­tod egy mun­kás fia­tal is tud győz­ni, öröm­mel vet­tük tu­do­má­sul az if­jú mun­kás győ­zel­met.

Nem szól­tam egy szót sem, de el­szé­gyell­tem ma­ga­mat, amiért úgy dön­töt­tem, hogy a gép­ja­ví­tó­ban nem me­sé­lem el, mi­lyen csa­lád­ból jöt­tem!

Ké­sőbb tud­tam meg, hogy jól dön­töt­tem, mert így ja­va­sol­tak to­vábbta­nul­ni!

Frá­nya egy vi­lág volt az ak­ko­ri!

(Következő rész: jövő kedden)

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “A viharban is kell létezni – 13.”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés