Márpedig véletlenek igenis vannak, és ezek olykor kelleme­sek, máskor pedig roppant kellemetlenek tudnak lenni. Még a nyolcvanas évek elején, a floridai Miccosukee Indian Village egyik kis ajándékboltjában esett meg, hogy elhaladt előttem egy rendkívül megkapó, kreol, ránézésre mexikói származá­sú fiatal, nyúlánk nő. Divatos, testhez tapadó pólót és merész tangát viselt. Fekete haja a derekát verdeste. Már puszta meg­jelenésével is kezelni tudta volna az alacsony vérnyomásban szenvedőket.

– Te, ennek a latin szépségnek olyan gyönyörű popója van, hogy festeni sem lehetne szebbet – mondtam hirtelen felindu­lásból ott élő barátomhoz fordulva, aki a látványtól addigra már kapkodva szedte a levegőt.

– Köszönöm a bókot. Ritkán hallani magyar szót itt, az Is­ten háta mögött – mondta a hölgy tört magyarsággal, miközben szórakozottan babrált a hajzuhatagában.

A döbbenettől szóhoz sem jutottam, majd elsüllyedtem szé­gyenemben. – Csak meg se szólalj – mondta a barátom tekin­tete, majd spanyolra váltott, és pár perc múlva már hármasban ültünk az egyik ottani kis étkezde árnyékos szegletében. Kö­rülöttünk virágzó cserjék, banán- és pálmafák, a levegőben a grillezett marhahúsok illata terjengett, de evésre most gondolni sem tudtunk.

– Roppant kínos, hogy mindjárt magyarázkodással kell, hogy kezdjem – mondtam Mariahoz fordulva, mert így hívták a hölgyet –, de álmomban sem gondoltam volna, hogy magyar származású. Amit mondtam, az pedig megállja a helyét – tet­tem hozzá még mindig zavartan.

– Az apukám magyar, anyukám mexikói. Én már itt szület­tem, itt csodálkozott rá a szemem a világra. Apukám még az ötvenes évek vége felé telepedett le itt, az államokban, mint po­litikai menekült, és talán egy hasonló, véletlen találkozás gyü­mölcseként születtem ide. Míg Amerikában a pénz mindenek mozgatórugója, és az amerikai emberek mindent ennek rendel­nek alá, addig a mi számunkra a család az első. Roppant erős a kötődés. Miután apukám spanyol nyelvtanár, így gyorsan megtalálta a közös hangot a családunk azon tagjaival, akik a határ túloldalán laknak. Egyébként, már ha csak magamból in­dulok ki, azt mondhatom, az ilyen vegyes házasságok előnyeit a gyerekek élvezhetik igazán. A szüleimtől egyszerre tanultam meg spanyolul és magyarul, miközben az iskolában, majd ké­sőbb a munkahelyemen angolul beszéltünk, és igaz ez még sok egyébre is. Apukám remekül főz, szeretem a magyar konyhát, mint ahogy a mexikói ételek is a kedvenceim közé tartoznak. Apu egyébként sosem lesz amerikai, nagyon megmaradt ma­gyarnak, főleg az étkezési szokásait illetően, és azt hiszem, sok egyébben is. Állandóan Magyarországról áradozik, a magyar vidékről, az ottani életről, az emberekről. Örök szívfájdalma, hogy nem utazhat Magyarországra. Nem is tudom, hogy volt képes megküzdeni a hazátlanság érzésével. De már eleget be­széltem magamról. Maguk is itt élnek?

– Én nem, csak a barátom – feleltem korábbi zavaromat le­küzdve. – Csak pár hetet tudok itt tölteni.

– Járt már Mexikóban?

– Nem, még nem volt alkalmam rá, részben az idő rövidsége miatt, de ha alkalom adódik rá, mindenképpen szeretnék oda is ellátogatni.

– Érdemes lenne egyszer végigjárni azt az országot! Mexi­kóról mindenkinek csak a mariachi, a tequila vagy a csili jut az eszébe. Pedig az az ország sokkal többet kínál. Komoly építé­szeti, kulturális örökségei vannak, de mondhatnám azt is, hogy az amerikai filmiparnak is sok hírességet adtak. Bár az ameri­kaiak – talán a sok bevándorló miatt – úgy tartják, Mexikó az az ország, ahol meghalnak az álmok, de ez nem igaz. A nagy szegénység dacára ott sokkal boldogabbak az emberek! Mi a Guadalupei Szűzanyához imádkozunk, az ittenieknek pedig a pénz, a dollár az istene. Maga szerint melyik a jobb? Mexikó­ban nem azért szeretnek valakit, mert éppen sok a pénze. Az valahogy őszintébb világ. Sokat járok oda, úgyis mondhatnám, „haza”, mert végül is a családom miatt megvannak az ottani kö­tődéseim. Remélem, egyszer majd Magyarországra is eljutok.

– Nem akarok kötekedni vagy cinikus lenni, de ha Mexikó olyan remek hely, miért nem települ át? – kérdeztem, miköz­ben lázas igyekezettel próbáltam meg szemmagasságban tarta­ni folyvást lecsusszanni akaró tekintetemet.

– Mint már említettem, én ide születtem, a szüleim is itt él­nek, itt vannak a barátaim, nehéz lenne a váltás. Szóval nem a pénz köt ide, bár kétségtelen, itt sokkal könnyebb az élet. Nem is értem, hogy tudnak az emberek olyan könnyen hazát cserélni.

Ezt nagyon megértettem. A lehetőségek számomra is adot­tak voltak, magam is megtehettem volna, hogy nem térek vis­sza, de már erősek voltak a gyökerek, a kötődés a szülőföld, az otthon, a haza iránt. Közben valahonnan egy girhes, kopottas szőrű macska lopakodott az asztalunkhoz, talán csak hogy va­lami táplálékot kunyeráljon.

– Apukám boldog lenne, ha most itt ülhetne köztünk, de je­lenleg Guadalajara-ban tartózkodik. Örömmel maradnék még, ritkán adatik meg egy ilyen találkozás, de lassan indulnom kell, mert szólít a munkám. Csoportot viszek itt az Everglades-ben egy airboat-tal. Ezek a téli hónapok elég zsúfoltak, rengeteg a turista, főleg Európából. Ha esetleg kedvet éreznének egy ilyen túrához, szívesen meghívom önöket.

Azzal felállt az asztaltól és megindult a kijárat felé. Az ös­szes férfifej, mintha csak zsinóron húzták volna, követték a mozdulatait. Penelope Cruz is csak egy kis csicska lehetett volna mellette. Aztán kocsiba szállt, és a parkolóból kiforduló ko­pott, öreg Ford kioltotta a káprázatokat. Hirtelen úgy éreztem, mintha végleg elveszítettem volna valamit, vagy még inkább valakit, aki sosem volt az enyém.

– Azt hiszem, itt az ideje, hogy mi is átruccanjunk pár napra Mexikóba – mondta réveteg tekintettel a barátom, és bár komo­lyan is gondolta, ebből nem lett semmi. Utólag már nem is bán­tam. Okulva ebből a véletlen találkozásból, ismervén a csábítás megannyi arcát, formáját, talán valami veszélyes és végzetes kísértéstől mentett meg…

(Hazátlanul – Hetedhéthatár Kiadó, 2019)

Megosztás

Tweet