„Ha nem érzed az illatokat,
ne gyere a szerelem kertjébe”
Rumi
Történetünk főhőse, a Férfi ismerte a világ működésének rendjét, nem követelt az élettől, elfogadta azt, amit az nyújtani tudott neki. Az életet lehetőségnek tekintette arra, hogy a tudatát megtisztítsa az anyagi világ szennyezettségétől, a felesleges sallangoktól és kihasználva a lehetőségeit megélje a tünékeny világ adta színeket és kapcsolatba lépjen a transzcendentális világgal. Az életének képzeletbeli festménye tele volt élénk árnyalatokkal, járt ott, ahová mindannyian igyekszünk, a lelke középpontjában, mely feltárta előtte a titkait és betekintést engedett neki a régi, megélt életeinek emléktárába.
Művész volt, gyógyító és akkortájt tanár. A csípős februári hideg szél az arcába csapott, alig várta, hogy beérjen az egyetemre, ahol már várták a diákjai. Mindig szeretettel fogadta őket és örömmel tanította meg nekik a számítástechnika rejtelmeit, de nemcsak tanított, tanult is, figyelte az emberek viselkedését és attitűdjeit, a belőlük áradó energiákat. Mindig volt füle arra, hogy meghallja a bölcsességeket, vagy meglássa a szénben rejlő gyémántot.
Az ebédszünetben nyitotta meg a fiókját, amelyet gondosan rendben tartott. Mappákba szedve tartotta a tanítványok, vagy a hozzá forduló érdeklődők leveleit. Azonnal megakadt a szeme a figyelmet harsonákkal és üstdobbal követelő feladón. Megkapta a Nőtől ennek az életének első levelét, amelyet az azt követő tizenegy évben rengeteg követett. Feltárult előtte egy új szenvedélyekkel és kétségekkel teli világ, egy nő belső életének és gondolatainak végtelen áradata, amelyet ő igyekezett megszelídíteni és óvó szeretettel kordában tartani.
Láthatatlan vésővel és kalapáccsal formálta a nőt, és segített neki eljutni egy olyan tudatosságra, amely után már soha többé nem lehetett olyan az élete, mint annak előtte. Szerette volna, ha a nő előtt is megnyílik a Tudat Végtelen Óceánja. Az élet célja a fejlődés, de minden meghatározó fejlődési szint előtt letépünk az illúzió finoman hullámzó fátylai közül egyet és persze megrémülünk attól, hogy milyen sok van még előttünk. Tudta, hogy ez hatalmas felelősség, de azt is tudta, hogy ő csak eszköz, hisz minden, amit a földön teszünk vagy mondunk, a magasságokból száll a földre és oda is tér vissza.
Olvasta a leveleket, és a nyár végére már biztos volt abban, hogy a Nő megtalálta, a mandalák elvezették hozzá. Háromezer ével ezelőtt, melynek tanúja volt a hegyek királyának szelleme, a Himalája, a szerelemmel megpecsételt ígéret kódja ismét feltört. Tizenegy évig repítették a leveleket a postagalambok kábeleken és huzalokon át szereplőink lelkétől-lelkéig, majd egy év békés, üzenetektől mentes csend után, teret kapott a test is. Örökérvényű igazság, ha a lélek szeret, vágyja a testet is. A sors úgy rendelte, hogy Dayita és Nirav újra egymásra találjon.
Kincsem!
Tudod a naplóírás és annak az olvasása roppant bizalmas feladatkör, csak kivételes embereknek adja meg a sors, hisz titkokat olvasnak. A nőnek szüksége van arra, hogy elmesélje a napját, nem kér egyetértést, sem kritikát a férfitől, egyszerűen jólesik neki, ha mesélhet. Képzeld el úgy, mint, amikor a család leül az asztalhoz és mindenki elmondja a napját. Mivel az én asztalomnál üres a férfi széke, így nincs szövetségesem, akinek mesélhetnék. Ha nem bánod, újra írnék! Mindig egyedül vagyok. Sokat dolgozom. Nekem ez a sorsom, meg kell élnem a magányt és át kell transzformálnom, valahogy úgy, hogy az a fejlődésemet szolgálja.
Írj, ha szeretnéd, hogy a részed legyek!
II.
Köszönöm! N.
Szia Drága!
Köszönöm szépen a leveled! Mindig nagy élvezettel olvastam az írásaidat, igen, az ember ilyen, hiába tapasztal meg dolgokat, csak akkor válik teljessé, ha meg is tudja osztani valakivel.
A magány ma már nem ritka, az emberek eltávolodtak egymástól, ezért is örülök Neked, annak, hogy újból itt vagy velem. Remélem ez így is marad!
Ölellek! F.
Kincsem!
Olyan furcsa megint írni. Úgy érzem ez most más lesz, úgy sejtem, majd Te is megosztod magad velem, nagyon örülnék neki, ez adna neked egy kis védelmet, nem áradnék feléd kontroll nélkül, várnám a válaszaidat és igyekeznék arra válaszolni. Egy levél tőlem, egy tőled, így egyensúlyban maradhatnánk. Nem szeretnélek megterhelni. Hogy vagy? Hogy telt az elmúlt egy éved? Küldök puszit! N.
Szia Drága!
Nem kell engem kímélned! Írjál, szabadon és megkötések nélkül, írd, ami jólesik.
A legnagyobb kincs a bizalom. Belegondoltál már abba, mi van a bizalom mögött? Érezted már, hogy nem ebből az életből gyökeredzik? A bizalom messzire vezet. Vezet, ha el akarsz jutni a kezdetére, ha ismerni akarod a gyökerét.
Hogy velem mi van? Tavaly minden rendben volt, jól éltem, magabiztos voltam, éltem az életem, aztán elmentem Ázsiába és rengeteg élményben, tapasztalatban és tanításban volt részem. Gyönyörű tájak, középkori falvak, fantasztikus emberek és ott volt a Himalája, amely elmondhatatlan érzéseket hozott fel bennem. Eljutottam egy nagyon híres zarándokhelyre, ahová vonszolva, fuldokolva értem fel, minden erőt kivett belőlem a négyezer méter magasság.
A szívem majd kiugrott a helyéről, háromlépésenként elsötétedett a szemem előtt a világ, szédültem, de egy hang bennem azt mondta, menj, ne hagyd ki a lehetőséget, szükséged van arra, ami ott fent vár rád. Amikor beértem a kis szentélybe, már ment a szertartás, leültem egy sarokba és már ki is repültem a testemből. Megszűnt minden szenvedés és fájdalom, csodálatos könnyedség, szabadság, végtelenség vett körbe. Szerelem? Ugyan, semmit nem éreztem. Csak a Tudat tiszta tükrében láttam az életem minden pillanatát, és ahogy felbukkantak, úgy el is tűntek a semmiben.
Nem akartam visszajönni. Semmi nem volt, amiért vissza kellett volna jönnöm. Csodálatos a halál, amitől annyire féltem én is. Biztonságban és fantasztikusan éreztem magam. Visszajöttem, azonban minden megváltozott. Beteg lettem, de az orvosok nem találtak semmit, most próbálom magam összeszedni, meggyógyulni és folytatni az utam.
Óriási tapasztalat volt. Harcolunk a saját igazságainkért, hatalmas szerelmeket élünk meg és a végén kiderült, hogy az egész csak álom. Semmi!
Minden addig létezik, amíg mi hiszünk benne. Mostanában nem érzem magaménak ezt a világot, de azt mégis elmondhatom, hogy szerencsés vagyok, hisz teljes életet élhettem és már nem vágyom semmire. Hát itt tartok most! Jó éjszakát! Puszi és ölelés! F.
ÓÓÓ Édes!
Néztem képeket a Himalájáról és a környező kolostorokról. Újra és újra elolvastalak, szinte látom az egészet magam előtt. Nem lehet most egyszerű neked. Azt hiszem ez már érett, nagyon magas tudatszinten éled az életed, tudsz olyan dolgokat, amelyről az átlagember még csak nem is hallott. Most ismét előre léptél egy nagyot, de lehet, hogy ez a lépés egy kicsit nagy volt. Találnod kellene valamit, ami itt tart. Egyszer én is kirepültem a testemből, akkor a felelősségtudat hozott vissza, nem a szerelem vagy a szeretet, hanem a kötelességtudat. Taníts! Tágítsd az emberek értelmét, vezesd őket, hogy jobban megértsék a világot, hogy lássák az egész csak illúzió és nem érdemes kapaszkodni semmibe.
Soha nem mondtad el, mit látsz a mi kapcsolatunk mögött. Nem akartad elmondani, hogy ne befolyásolja a kapcsolatunkat, pedig mindig nagyon kíváncsi voltam rá. Igen, tudom, hogy a bizalom mögött az áll, hogy már megtartottál egy régi életünkben, ezt érzem benned, ezért kapaszkodom beléd, mert voltál már a támaszom.
Képzeld! Úgy két hete történt. Ültem a padon, számolgattam a galambokat és azon töprengtem, miért nem utazom én soha sehová? Néha a megye egy-egy pontjára eljutok, de oda is csak visznek. Talán elmehetnék Egyiptomba, azt képzeltem ott jól tudnám magam érezni, és akkor hirtelen eszembe jutott a Himalája.
Mintha egyszer azt olvastam volna, hogy ott nyílik a tudat. Mindenesetre furcsa, nyilván a térképen sem találnám meg azt a monstrumot, de mégis tíz másodpercig vágytam oda, ahol TE voltál. Nagyon köszönöm a levelet, hatalmas erő van benne. Menj vissza Édes, oda kell menni, ahol az ember jól érzi magát és boldog, de azt intézd el, hogy tudjunk levelezni. Sok millió puszi: N.
Szia Drága!
Örülök, hogy tetszett a történetem. Biztos Te is élveznéd a Keletet. Utazni, látni és tapasztalni kell, teljesen más ott lenni, csak úgy jönnek az érzések és az emlékek. Nem hiszek abban, hogy a Himalájában különösebben nyílna a tudat, sokkal inkább azt tapasztaltam, hogy a szent helyeken, amelyek sok száz éve működnek, ott van valami, ami segít.
Mit látok a kapcsolatunk mögött? Ha elmondanám, elvenném a lehetőséget tőled, hogy magad tapasztald meg. Aztán, ha rosszul mennének a dolgaink, még ellenem fordítanád, hogy nem mondtam igazat és csak manipulálni akartalak. Hidd el, minden ott van benned, és ha él a kapcsolatunk és nyitott vagy felém, akkor megtapasztalhatod. Puszi és ölelés: F.
Szia Drága!
Benned és bennem is több lélekszikra van. Ezek közül vannak olyanok, amelyeknek közük volt egymáshoz, vagyis közös előző életet éltek, ezek a mi közös történeteink. Nekünk sok közös életünk volt. Melyiket mondjam el? Ha nem a mi közös lélekszikránk van benned előterében, akkor ki fogsz nevetni, mert nincs köze ahhoz, amelyet én mutatnék neked. Igazán akkor hatásos az egész, ha a két ember találkozik, látják, hallják, érzik egymást, mert ez olyan erővel hívja a két ismerős közös lélekszikrát, hogy maguktól megjelennek a régi emlékek. Bennem több történet van és szeretnék veled játszani, közösen emlékezni. A játéknak feltétele még, hogy az élet támogassa, hiába van ott a közös történet, ha nincs hozzá színpad és nincsenek meg a szereplők. Azért nem emlékszel, mert nincs meg a közös tér meg a közös cél és játék, de ez nem lehet akadály, csak Rám kell hangolódnod és megtalálod a közös pontokat, de most alvás. Jó éjszakát! F.
Kis Szívem!
Írsz nekem, annyira jól esik! Gondolod, hogy tényleg találkoznunk kellene? Félek ettől, lehet, hogy csalódást okozom majd, és mégsem az vagyok, akinek képzelsz. Te vagy az én legbiztosabb kapcsolatom, nem szívesen kockáztatnék, még akkor sem, ha nagy lenne a hozadéka és életek tárulnának fel előttem. Isten nem hiába rejti el a múltunk, bár azt is érzem, hogy ez elkerülhetetlen.
A sorsunk a jelenünk, a múltunk logikus következménye, szükségünk van rá, hogy értsünk és tovább tudjunk fejlődni. Elég erős vagyok én ehhez? Véletlen a köztünk lévő több száz kilométer?
Esik, tudom, hogy szeretsz sétálni, de én most legszívesebben bezárkóznék egy szobába és imádhatnánk egymást. Erre vágyom igazán, ha megkérlek, simogatnád a hátam, meg tudok tőle semmisülni, ezt szeretném, ha az idő lelassulna hozzánk és itt lennél Velem.
Egyszer láttam egy filmet, az volt a lényege, hogy ismeretlen párokat zártak be egy szobába, ahol azt a feladatot kapták, hogy vetkőztessék le egymást, bújjanak be az ágyba és takarózzanak be. A feladat itt kimerült, nem volt több utasítás. Az ismeretlen emberek persze szégyellték magukat, elakadt a cipzár, nehezen adta meg magát az öv, hol is van a melltartókapocs? Néztek egymás szemébe és lassan lekerültek egymásról a ruhák, majd bebújtak az ágyba. Az összes pár egyformán reagált a helyzetre. Az ágyban egymáshoz bújtak és megcsókolták egymást. Aranyos és megható film volt. Ezt érzem most. Egyre közelebb kerülsz hozzám. Simogasd a hátam kérlek, mostanság ritkán engedem meg, hogy hozzám érjenek, de szeretném ezt veled megélni. Persze csak egy álom, nem erőltetem, egy percre eluralt az érzés. Bocsánat! Összevissza beszélek! Puszillak: N.
Szia Drága!
Nagyon szeretnék veled találkozni, mi nagyon jól tudnánk érezni magunkat együtt, sok kényeztetést ismerek, hátat simogatni különösen jól tudok. Tényleg nagyon messze vagyunk egymástól, bár azt is tudom mi lenne belőle, nem tudnám azt nyújtani, amire vágysz. A világ egy varázslatos színház, ahol mindannyian eljátsszuk a kicsinyke kis szerepünket. Mi most két különböző színdarabban játszunk, olyan, mintha az egyik színdarabban királylány lennél, a másikban viszont csak parasztlány. Ez az a helyzet, amelyben nem lehet jól dönteni. Ha átlépünk egy határt, ha belépünk egy kapun, ha lebontunk egy gátat, akkor nem lehet visszacsinálni, nem lehet meg nem történtté tenni és ezeknek vannak következményei. Nem szeretnélek veszélybe és nehéz helyzetbe sodorni. Persze ez csak duma, a saját félelmeimet próbálom eltitkolni, vágyom veled lenni. Puszi és ölelés: F.
Kincsem!
Nem vagyok jól. Nagyon sok a gond a munkahelyen, elvették a szobámat, azt a szobát, amelyet a barátaim rendeztek be nekem, a szekrényt egy IKEA-s dobozból szedtük ki, a szőnyegeket magam válogattam, a kanapéért pedig megharcoltam. A raktárban kaptam helyet, persze ez pont egy lehelettel jobb, mint Harry Potter gardróbszekrénye, és ha jobban belegondolok még Hisztis Mirtillnél is jobban jártam, mert ő a WC-ben lakott, de valahogy mégis tragédiaként élem meg.
Tudod primitív emberek primitív megoldásokat találnak. Jelentéktelen kis emberek erőlködnek, mert van egy folyosónyi hatalmuk. Nincs mese, túl kell élni! Nincs erőm gondolkodni, játsszunk kérlek!
Erdei házat szeretnék a tó mellett, amolyan mesebeli helyen, legyen körülöttünk sűrű bűvös erdő madarakkal, őzekkel, erdei állatokkal. A szoba legyen egyszerű, a függönyök finomak és selymesek, a szoba illata jázmin, vagy inkább szantál, az asztalon füge és datolya, az ágy természetesen baldachinos. Meleg barna színek, néhol azért egy kis vörös is.
Sétálhatnánk egy nagyot, nézhetnénk a tavat, számolhatnánk a körülöttünk repdeső madarakat, biztos lesz köztük galamb is. Képzeljünk el egy kinti medencét, gőzölgő pezsgő meleg vízzel. Csak élveznénk, figyelnénk egymást, néha hozzám érnél, de semmi komoly, talán egy apró csók. Vacsorázhatnánk sajtot, olívás barnakenyeret, paradicsomot és ihatnánk hozzá egy kis vörösbort, amolyan nehéz, kéjre csábítót, amelytől elálmosodva bújnánk ágyba.
Nagyon gyengéden érnél hozzám, lecsúszna a hálóingem pántja, megcsókolnád a vállam, a szám. Tudnád, hogy nagyon akarom, mert hozzád bújnék és simogatnám a kedves arcod, a gyönyörű szád ívét, belecsókolnék a füledbe és húznám le rólad a pólód. Csókolnám a mellkasod, beleszagolnék a hajadba, érinteném a hasad és keresném lejjebb és lejjebb a gyönyört. Nem szeretném, ha sietnénk, ne kapkodjunk, kényeztetnéd a hátam, várnád, hogy kéjesen sóhajtsak és remegjen a csípőm. Azt hiszem a többit már kitalálod magadtól is. Aludjunk Szívem! Köszönöm a türelmed! N.
Szia Drága!
Te egy nagyon veszélyes csaj vagy! Én ilyet nem tudnék írni, zseniális! Lehet, hogy ebben a műfajban kellene indulnod, hagyd a csudába a szépirodalmat. A kis háznál találkozunk.
Puszi és ölelés! F.
III.
A lefóliázott tálcák az asztalon sorakoztak. Kosarakba pakolta és levitte őket a kocsihoz.
A pezsgőspalackokat, a bort és az üdítőt már tegnap betette a csomagtartóba, minden készen állt ahhoz, hogy lezárja az életének egy igen hosszú szakaszát. Tizennyolc éves kora óta dolgozott és ma végre nyugdíjba vonul. A világ elérte azt a mélységet, ahol már nem számít az ember, már nem fontos a személy, hisz, ha kidől, más áll a helyére. Megtalálta az egyensúlyt, nem áldozta fel magát irreális elvárásoknak, hisz azok mögött nem volt semmi emberi, csak kapzsiság, önzőség és agresszivitás. Jó helyzetben volt, nem nyomasztotta a hatalom, de nem is a ranglétra legaljáról búcsúzott. Úgy érezte, megtette, amit elvárt tőle az ég, de most már szeretne egyedül lenni, sétálni az erdőben, színházba, kiállításra járni, olvasni és haladni egyre feljebb és feljebb, ki ebből a labirintusból, a teremtett világ fogságából.
Köszönt a biztonsági őrnek, elhaladt az irodák előtt, kezet rázott a kollégákkal, akik biztosították arról, hogy az ebédszünetben ott lesznek az tárgyalóban és ünnepelnek. Belépett a szobájába, a terveinek megfelelően összegyűjtötte a személyes holmiját, ma már nem dolgozott.
Leemelte a mandala festményeket és a Ramayana illusztrációkat a falról. Bedobálta a dobozba a tollait és a szakkönyveit. Kihúzta a fiókját, kipakolta a dossziékat, rendet akart hagyni maga után. A kupacok legalján találta meg a vékony fehér fezütet, rajta a Tűzvirág mintával. Azonnal megdobbant a szíve, óvatosan vette a kezébe a nő novelláskiadványát, az arcához emelte, végighúzta a szerző nevén az ujját, majd kinyitotta. Ott lapult a fehér hímzett zsebkendő rögtön az első oldalon. A Nő hímezte bele a monogramját, gyengéden vette a kezébe, beleszagolt a fehér vászonba és elérzékenyült.
Az ember néha a legnagyobb kincseit dobja ki az ablakon, önmaga legértékesebb részeit nyomja el és toloncolja vissza a tudattalanjába, mert fáj neki az élet, mert a nehezen változó ego ragaszkodik a megszokáshoz és eltéríti az útjáról. Vannak dolgok, amelyeket nem lehet elmondani, csak érezni lehet, ez a pár oldalas könyv háromezer évet rejtett.
Ült megkövülten és emlékezett. A nő a fantázia segítségével megteremtette a közös játékteret és amire találkoztak már emlékezett. Olyanná vált, a hosszú évek alatt, amilyennek látni akarta, de már nem tudott több életet áldozni a nőre, úgy érezte a szerelemnél fontosabb a „Ki vagyok?” kérdése. A lelki hidak, amelyek összekötötték őket, lassan roskadozni kezdtek, belepte őket a gyorsan terjedő inda, birtokba vette a gyorsan burjánzó természet. Hitt abban, hogy a nő képes lesz követni, mindent megadott neki ahhoz, hogy fejlődni tudjon és megtalálja az innen kivezető utat. Megmutatta, rávilágított, de a végjátékot már neki kell egyedül eljátszania. A szerelmük volt erre a zálog, amely megtartotta a nőt az úton. A kék virágok az ajtaja előtt, a máglya maró füstje, a gramofonból szóló zene, India oldhatatlan tüze, a Himalája árnyéka és a Lilaruhás nő lesütött szeme. Ő elmegy, de egyszer majd visszatér, a kő és az óceán között egy hullám szilaj szívének tajtéka lesz, hang és száj nélkül ragyog majd, de bármivé is lesz, bárhová is kerül majd, tudta, hogy nem az lenne, aki, ha nincs a nő, aki akkor is szeretni fogja, amikor ez a világ már a feledésbe vész, és a romjaira új civilizáció épül.
Hozzászólások