Bandi András | Párizs–egy kicsit másképp – 3. rész

Nagyvilág

Párizs–egy kicsit másképp – 3. rész

Sacré Coeur

Montmartre, Párizs legmagasabb pontja, ahol valamikor Szt. Dénes mártír saját levágott fejével a hóna alatt szaladgált, és amit ma a város felé emelkedő Sacré Coeur templom ural. Mellette, kissé szerényebben pedig a Szent Péter templom, a város egyik legrégebbi, 12. századi temploma áll. Gyalog, felvonóval, kisvonattal érkeznek ide a vendégek ezrei. Mindenki csodálja a lábunk előtt elterülő Párizst. A helyiek csak „la Butte”, a domb jelzővel illetik Párizs ezen részét. Kis kacskaringós utcák szövevénye övezi. Kis kocsmák, vendéglők, souvenir árusok. Alig pár utcányira ott a Tertre tér, az utcai festők paradicsoma. Pár perc és egy „remekmű” áll rendelkezésedre. Elérhető áron. Egyikük először orosznak néz, szakállas, borostás arcom és siltes sapkám láttán. A feleségem sálba burkolt feje is megihleti őket. (Szőke muszlim nőt ritkán látni!) Amikor felfedem nemzetiségemet, harsányan kürtöli szét: „Madzsar dzserek!”

Versailles

Most már mindenki tudja. Sebaj, van itt még pár más nemzet fia-lánya.

A szűk utcák egyikének sarkán egy jellegzetes épület, aminek a homlokzatán egy vidám nyuszi vigyorog: „Az agilis nyúl”. „Ez volt Párizs első kabaréja!” – világosít fel egy helyi lakos. De aztán kinőtte – teszem hozzá én kajánul magamba mosolyogva.

Versailles. Erről mi jut eszünkbe? A „Napkirály” és Trianon. Miközben sorban állunk jegyért, elsütöm a szakállas viccemet: „- Mikor kapta Napóleon életében a legnagyobb pofont? Amikor azt mondta feleségének, hogy Gyerünk Marie Versailles-ba!” De mindezzel csak leplezem a rácsodálkozásom. A bécsi Schönbrunn kastélyát kívülről már jó párszor láttam, egy részét a belső termeinek is volt szerencsém megnézni. Azt is tudom, hogy épp e kastély mintájára építették, azzal a céllal, hogy ennél is díszesebb, nagyobb legyen. Hát, jelentem, nem sikerült!

Berlioz sírja

Órákig bolyongunk az egykor (XIV. Lajos idején) tízezer ember számára szállást adó épület számos szárnyában audio guide-dal felfegyverkezve. És akkor még nem beszéltem a környező díszkertekről, tavakról, parkokról. Többórás séta után kissé megszédülten kivergődünk a palotából. Minden magyarnak kötelező a Trianoni palota megtekintése! Így nekem is. Szemerkélő esőben, hideg szélben vágunk neki a gyalogos túrának. A Kis Trianon palota nagy csalódás. A Nagy Trianon már valamivel szebb, rendezettebb. De így is „smafu” a kastély után. Az egyik szárnyban ott áll teljesen üresen az a terem, ahol 1920-ban Magyarország sorsáról döntöttek. Csak egy kétnyelvű (francia, angol) ismertetőtábla tudatja a látogatókkal a tényeket. Egy újabb nagy csalódás. A teremőr közvetlen a nyomunkban lépked. Szinte azt mondanám, hogy felügyel, hallgatózik. Lehet, hogy valamilyen meggondolatlan tettől tart?

Azt már tudjuk, hogy a történelmet mindig a győztes hatalmak írják. De erre a helyszínre mintha ők sem lennének annyira büszkék. Én legalábbis így érzem. Csöndesen fejet hajtunk, majd kulturáltan, francia nyelven köszönünk el. Ettől megnyugszik.

Egy szép ház a sok közül

– Jöjjön be! – invitál egy úriember a Place Pigalle-on, mindjárt a Moulin Rouge szomszédságában – live show – mutat fel a csábító feliratra. Mindez délután háromkor. A zsebemben kapirgálok egy kis apróért. Úgy döntöttem, mégsem engedek a csábításnak. Több száz méter hosszan a kirakatok telis-tele szex-kellékekkel. Ez a negyed erről szól, vesszük tudomásul. Inkább a temető felé vesszük utunkat, ahol a Berlitz útikönyv szerint több híres személyiség hajtotta fejét örök álomra. Egy párat meg is találunk. Ez is kipipálva? A többit majd legközelebb. Egy kör a kisvonattal, az talán még belefér. Fel a Montmartre-ra és vissza. Ikonikus házak között haladunk, közben sanzonokat hallgatunk. Aztán újra vissza a föld alá. A metró felé vezető alagútrendszer szinte minden kanyarulatában „utcai zenészek” produkcióit hallhatjuk. Mindenik előtt ott egy kalap, doboz, gitártok, amibe bele lehet dobálni az aprót, és persze a „koldulási engedély” is láthatóan. Apropó, koldulás. Ilyen is van. A kulturáltabb a metrókon zenélők kéregetése, akik egy produkciót is „felajánlanak” a kis jövedelemért, a kevésbé kulturált az állomások környékén kezüket nyújtó, vagy csak némán ülő koldusok hada. Szinte kivétel nélkül kelet-európai honfitársaink. (Nincs közöttük egyetlen afroeurópai, ázsiai, netalán-tán arab sem!)

Rodin: A csók

És jöhet még egy múzeum. Rodin. Mondanom sem kell, a belépés újságíróknak itt is ingyenes. Először rajzok, skiccek, kivágott papír-fecnik, előtanulmányok. Aztán… ránk zúdul a zseniális szobrászművész életműve. Itt a Gondolkodó, ott a Csók, amott a Calais-i polgárok és még sok-sok más ikonikus alkotás. Csodálattal adózva kerülgetjük, mustrálgatjuk őket sok nemzet fiaival-lányaival egyetemben. A második órában már szinte úgy érezzük, hogy nem vagyunk képesek több látványt, információt befogadni. Szinte már sok. Emlékszem, amikor a Gondolkodót, több kortárs impresszionista festő alkotásaival együtt elhozták Pestre a Szépművészetibe, órákat vártunk a belépésig. Most pedig… minden itt van. Tömören. Egy kis séta a kertben, hogy fejeinket kiszellőztessük. Ott meg a köztérivé nőtt szobrok fogadnak. És közben a bokrokon tavaszi virágok nyílnak. Egy kávé, egy üdítő, egy kis irigy rácsodálkozás. Úgy tűnik, a múltban is a kezdeményező, lázadó művészeknek volt igazuk. Új, de ugyanakkor csodás alkotásokat teremtettek az utókornak. Levenném a siltes sapkámat előttük, de olykor nagyon hideg, friss szél borzolja ritka (szép) hajamat. Így csak gondolatban teszem.

Mi maradt ki? Nagyon sok minden. Felsorolni is oldalakon keresztül lehetne. Így inkább nem teszem. De egy dolog biztosan megfogalmazódott bennünk: „Ide vissza kell térni!”

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Párizs–egy kicsit másképp – 3. rész”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés