Történelmi játék egy felvonásban

Szereplők

RUDI, állástalan nyomdász
AURICA, Rudi élettársa
Suciu, szekuritátés hadnagy
HELGA, Rudi barátnője
Ervin, Aurica kérője
BLAJ, társasházi adminisztrátor
Vágányi, Rudi bal oldali szomszédja
Szellő, Rudi jobb oldali szomszédja

Történik 1988 telén, Nagyváradon.

Hatodik jelenet

(Félkarú, himlőhelyes férfi, Szellő Márton lép a szobába.)

SZELLŐ. Jó napot kívánok! Ungvári úrhoz van szerencsém?

RUDI. Igen. Miben lehetek a szolgálatára?

SZELLŐ. Engedje meg, hogy bemutatkozzam: Szellő Márton vagyok, az új szomszéd. Egy emelettel lejjebb, éppen itt maguk alatt. (Kezet fog Rudival.) Asszonyom.

AURICA. Aurica kisasszony. (Kezet nyújt.)

(Az új szomszéd gálánsan csókol kezet a leánynak.)

SZELLŐ (Ervin felé). Szellő Márton.

ERVIN. Dr. Protész Ervin Debrecenből.

VÁGÁNYI. Honnan?

RUDI. Maga még nem ment el, Vágányi úr?

VÁGÁNYI. Engedelmével felhívnám a becses figyelmét, hogy még nem állapodtunk meg egymással.

RUDI. Még egy ilyen piócát! (Auricahoz.) Süss már ki valamit, hogy lelépjen.

VÁGÁNYI (felfortyan). Na ne! Lehet, hogy maga valamiféle fontos pártember, azért még beszélhetne udvariasabban is egy olyan emberrel, aki szinte kétszer idősebb magánál.

RUDI. Oké, oké, de most már menjen, és kérje meg a tisztelt nejét a nevünkben, hogy máskor ne küldje magát ide, ahányszor bekapcsoljuk a tévét, rádiót vagy, uram, bocsá’, kidugaszolunk egy üveget.

VÁGÁNYI. Honnan tudja, hogy ő küldött? Jövök én magamtól is, és nagyon téved, ha azt hiszi, hasra estem a lozinkáitól[1].

SZELLŐ (köhint). Bocsánat! A világért se szeretnék újabb ola­jat önteni a tüzükre, de az az igazság, hogy én is pontosan ez ügy­ben kerestem fel, Ungvári… elvtársat.

RUDI. Aha, ezek szerint magának a békés egymás mellett élés és egymás belügyeibe való be nem avatkozás lozinka? (Hirtelen feleszmél. Szellőhöz.) Mit mondott, miért jött?

SZELLŐ. Igazán nagyon restellem. Ha csak rólam volna szó, felőlem nyugodtan zenebonázhat, csak boldogtalan édesapám nem bírja, tudniillik idegbeteg. Most is hol a fülét, hol a fejét fogja, és jócskán felszökött a vércukra is szegénynek.

VÁGÁNYI. Hallotta, fiatalúr? Ez is maga miatt van. Nyugodjon meg, Szellő úr, nem sokáig zenebonáz.

SZELLŐ. Dehogyis, nem Ungvári úr miatt. Ő erről nem tehet, sokkal inkább a körülmények, ez az istenverte válság tette ilyen labilissá. Persze kezeltetem, sajnos nem sok sikerrel, mert ehhez egy egész rendszert kellene megváltoztatni.

VÁGÁNYI. Juj-juj-juj, óvatosabban az ilyen kijelentésekkel. Hátha Ungvári elvtárs egész másképp gondolja. Ebből pedig még baj lehet, főleg, ha mások is megtudják.

RUDI. Magyarán? Gyerünk, vágja csak nyugodtan a szemembe, minek tart maga engem, kalauz!

AURICA. Szerintem inkább búcsúzzunk. Ti befejezitek a csevegést, mi pedig Ervinnel, kiveszünk egy szobát a Dacia szállóban.

ERVIN (elámul). A Dacia szállóban? Minek? A mondás szerint két jó ember elfér egy törülköző alatt is. Legrosszabb esetben kiteríttek nekem egy matracot, és nyugodalmas jó éjszakát!

AURICA. Ebben a fűtetlen szobában? Szó sem lehet róla! (Erélyesen.) Fogd a táskád, és induljunk!

VÁGÁNYI. Nem akarok szőrözni, de ha a fűtés miatt problémázgat, ennél jobb megoldást kell kieszelniük, ugyanis Váradon már az irodák, boltok és hotelek fűtésével is spórolnak. Stimmel, kisasszony? Magának tudnia kell, hiszen kegyed is a vendéglátóiparban dolgozik.

ERVIN. Tényleg? Micsoda balkáni állapotok!

RUDI. Nem emlékszem, hogy kikértük volna a tanácsát. Azért szerintem még megpróbálhatják.

ERVIN. Ne, barátom, ne erőltesd! Ha egyszer ilyen kiemelt, külföldiek által is erősen frekventált hotelben sincs fűtés, villany, meleg víz, akkor kár a gőzért. Maradok.

AURICA (kezdi elveszíteni a türelmét). Én viszont ragaszkodom ahhoz, hogy körülnézzünk a városban. Hiszen jóformán nem is ismered. A múzeumok ugyan már bezártak, de megnézhetjük a városházát, a híres Kanonok-sort, a Szent László templomot, be­kukkanthatunk egy-két vitrinbe… Nagyon érdekelne például egy csini farmernadrág.

ERVIN. Neked tetszenek a farmerek? Ez új. Miért nem figyel­meztettél soha, hogy hozzak egyet magyarból?

AURICA. Á, kit izgatnak a magyar Trapperek? Én igazi nyugati árut akarok. De vehetünk egy-két menő cuccot neked is: rágógumit, orkánkabátot…

ERVIN. Váradon? Vasárnap?

AURICA. Miért ne! Állítólag létezik egy félkarú kocsmáros Velence környékén. Meg is van a címe valahol. (Keresgél.) Itt van, megtaláltam! Str. Clujului. 59. Úgy hírlik, nála a cigitől a farmerig minden kapható: disznóhús, vaj, nylonharisnya, videokazetták… (Gyanakodva néz Szellőre.) Véletlenül nem maga az?

SZELLŐ. Már hogy lennék az! Én egy becsületben megőszült, szimpla tisztviselő vagyok, s csupán azzal a kéréssel jöttem magukhoz, hogy szórakozzanak kissé halkabban. Addig is fogadja, kérem, szeretettel ezt a csekélységet édesapa részéről, aki egészséget és minden jót kíván önöknek. (Kihúz a kezében szorongatott szatyorból egy karton cigarettát, és átadja Rudinak.)

RUDI. Cigaretta. Milyen kedves. (Elérzékenyül.) Ilyen volt az én drága mutim is, isten nyugosztalja. (Elmélázik.) Nem volt neki egy rossz szava sem soha senkihez. Engem is csak a jóra, istenfélelemre tanított. Egyedül a lármát, hangos zenét nem bírta, ami­re ő is szinte úgy reagált, mint most a kedves papája. Én persze fütyöltem rá.

VÁGÁNYI. Akárcsak ránk. Jellemző.

RUDI. Ma nem győzöm sajnálni, mert ha akkor ráhallgatok, bizonyára én is tisztább lélekkel nézhetnék Isten és az emberek szemébe.

VÁGÁNYI. Hm, elég nehéz magán eligazodni, fiatalember. Mostanáig azt hittem, meggyőződéses kommunista. De ahogy most beszél, már kevésbé látom tisztán, kicsoda, micsoda maga tulajdonképp, amire csak egy dolgot mondhatok: nem lehet egyszerre két urat szolgálni.

ERVIN. Megyünk, drágám? Már így is tök sötét van odakinn. Vagy rögtön indulunk, vagy felejtsd el a farmered.

AURICA (halkan). Várj még egy keveset, hadd húzzanak el előbb a szomszédok. Kissé gyanús nekem ez a kalauz. Nézd meg a szemét: szinte alig bír magával. Nem szeretném, ha azután térne át a lényegre, miután kitettük innen a lábunkat.

RUDI. Köszönöm a tanácsát. Maga mit hozott?

VÁGÁNYI. Nem értem a kérdést. Hoznom kellett volna valamit?

RUDI. Nem kellett, illett volna megtisztelő kérése pozitív elbírálása reményében. Kb. úgy, mint a milicistáknak és… ellenőröknek, amikor amendálni[2] akarnak valakit.

VÁGÁNYI (felhördül). Na idefigyeljen, párttitkár elvtárs! Ez volt az utolsó horga, amit még behúzott nekem ma este. Én kész­séggel elhiszem, hogy pipás rám, amiért átkopogok néhanapján a szomszédból, azért még nem vagyok feltétlenül olyan korrupt, mint amilyennek képzeli.

RUDI. Miért? Talán nincsenek ilyen ellenőrök, milicisták?

VÁGÁNYI. Dehogy nincsenek. Akadnak ilyenek is, Romániában éppúgy, mint magyarban, németben vagy bárhol a világon. Viszont miből következtet arra, hogy én is közéjük tartozom?

ERVIN. Uram, Vágányi, vagy hogy hívják? Engem általában nyugodt, udvarias embernek ismernek, és az is vagyok tudtommal, de ha most rám céloz, azt kikérem magamnak.

VÁGÁNYI. Maga ellenőr?

ERVIN. Nem.

VÁGÁNYI. Zsaru?

ERVIN. Az sem.

VÁGÁNYI. Akkor mit prüszköl? Akinek nem inge, ne vegye magára.

SZELLŐ (Ervinhez). Hagyja csak! Vágányi úr nem önre, hanem rám céloz. Pedig én, higgyék el, nem megvesztegetés céljából leptem meg Ungvári elvtársat. Ez, kérem, csak amolyan apró figyelmesség, udvariassági gesztus, nem hálapénz.

ERVIN. Hinnye, már maga is kezdi! Ezt viszont én kérem ki magamnak, és engedje meg, hogy felvilágosítsam, én soha, érti, még kivételes esetekben sem fogadok el hálapénzt. Nem volna fair, no és az orvosi hivatással sem igen egyezne, úgyhogy ajánlom, tanúsítson több tiszteletet irántam.

SZELLŐ (idegesen rágja a körmeit). Bocsánat! (Kikapja ujját a szájából.) Gyerekkori rossz szokás. Én… én nem akartam megsérteni. Az orvosi hivatás bizony szép dolog. Mi lehet nemesebb feladat, mint megmenteni valakinek az életét, illetőleg fogait.

VÁGÁNYI (epésen). Főként, ha ezért egy vagyont is elkérnek. Nézzék meg az enyéim! (Rávicsorog az orvosra.) Szinte a gatyám is ráment, s még csak nem is a legszebbek.

ERVIN. Ez az államilag meghatározott taksa. Mit tehet erről egy fogorvos?

SZELLŐ (csendesen). Semmit, és mennyi minden akad még, amiért sem ő, sem mi nem vagyunk hibásak. (Szomorúan.) Mégis egymást okoljuk, szidjuk, gyötörjük ahelyett, hogy segítenénk egymáson, ha már az Úr ennyire megpróbálja ezt az elesett, sorsüldözött nemzetet.

VÁGÁNYI. Mennyire igaz. Már csak az a kérdés, mit szól hozzá a doktor úr?

(Hirtelen megdöbben: felfedezi ő is Nicolae Ceauşescu arcképét.) Egyébként mellékes. Minden jót! Most már tényleg itt az ideje, hogy lelépjünk. További kellemes szórakozást, és bocsássák meg, amiért zavarni bátorkodtam önöket. Maga nem jön, Szellő úr?

(Rudi és Aurica láthatóan fellélegeznek.)

RUDI. Nem zavartak. Legyen máskor is szerencsénk!

VÁGÁNYI. Amúgy gratulálok az ízléséhez. Bár mindenki ilyen szép hazafias dalokat hallgatna!

AURICA. Mint?

VÁGÁNYI. A román nemzeti himnusz, România, Hora Unirii, Poporul, Ceauşescu, România és hasonlók.

RUDI. Ezt a pálfordulást! Mi történt magával, kalauz?

VÁGÁNYI. Velem semmi, egyebekben pedig utólag töredelmesen bevallom, hol vicceltem, hol szándékosan provokáltam, más szóval teszteltem önöket.

RUDI. Megtisztel. Megtudhatnám azt is, mi célból.

VÁGÁNYI. Nézze! Kb. két éve lakunk egymás mellett, nemdebár?

RUDI. Három.

VÁGÁNYI. Annál jobban szégyellem magamat, ugyanis már réges-rég tiszteletemet kellett volna tennem önöknél. Ezt diktálta volna a jó szomszédsági etikett, plusz az egészséges, józan ész, melynek révén még idejekorán kiderül, milyen indulatú a szomszédunk.

AURICA. Miért? E nélkül már nem is élhetünk egymás mellett szeretetben, békében?

VÁGÁNYI. Dehogynem, csak hát az óvatosság… Egyszer volt nekem is egy sváb szomszédom: csendes szavú, jámbor dolgozó, akiről később kiderült, hogy veszedelmes hírszerző, más szóval spion, aki az NSZK-nak kémkedett.

RUDI. Ajaj, ezek szerint ennek köszönhetem a maga látogatását, illetve tesztjét is. Na jó, amilyen időket most élünk, már ez sem lep meg igazán. Aztán mire jutott? Engem is a spionokhoz, hazaárulókhoz sorol, vagy csak egyszerű svindlernek, munkakerülő huligánnak minősít? Ha jól emlékszem, az imént még effélét vágott a szemembe.

VÁGÁNYI. Mert akkor még csak teszteltem, de azóta én is rájöttem, és bárki előtt tanúsíthatom, hogy ön egy talpig becsületes, Pártunkhoz, Kormányunkhoz, elsősorban pedig szeretett főtitkárunkhoz hű kommunista. (Ceauşescu portréja felé biccent.)

SZELLŐ (elkomorodik). Tehát innen fúj a szél. Hát, uraim, bocsássanak meg, amiért kerek perec kimondom…

VÁGÁNYI. Mennyire örvendünk, hogy ilyen kiváló ember szomszédjai lehetünk. (Zsebéből előhúz egy kvarckarórát). Megismerkedésünk alkalmából, kérem, fogadja el tőlem is ezt a szuvenírt.

RUDI (félig viccesen, félig komolyan.) Meg akar vesztegetni?

VÁGÁNYI (nevet). Ez jó, jaj, de jó!

RUDI. Pazar karóra. (Kedvtelve nézegeti, forgatja.) Üsse kő, elfogadom. Cserébe fogadja el maga is… Mit is adjak maguknak?

VÁGÁNYI. Semmit. Nem azért adtam, hogy kapjak is. Azt azért persze nem bánnám, ha alkalomadtán szólna egy-két jó szót az én érdekemben is odabenn.

RUDI. Szíves örömest. Hogy utasítanék vissza egy ilyen aranyos szomszédot? Csak előbb pontosítsunk: hogy érti azt, hogy odabenn?

VÁGÁNYI. Jól adja, viszont semmi értelme, miután ön is, én is pontosan tudjuk, hány óra.

SZELLŐ. Na, elég ebből a gusztustalan komédiából! (Elindul az ajtó felé.)

VÁGÁNYI. Várjon, ne siessen már annyira! Szeretnék magának is mondani valamit.

SZELLŐ. Nem vagyok rá kíváncsi!

(Az ellenőr megütődve csodálkozik Szellőre.)

RUDI. Viszontlátásra! Még egyszer üdvözlöm a kedves papáját.

SZELLŐ. Magára sem. (El.)

VÁGÁNYI. Ennek úgy látszik, nem csak a fél karja hibádzik. De mégis, mi üthetett beléje?

(Megnézi az óráját). Doamne[3], de elszaladt az idő! Jó éjszakát, és kellemes… tévézést! Ma este Gabi Luncă énekel. Ismeri? Csodá­latos hangja van. Képzelje, még magát Ceauşescu asszonyt is megríkatta néhányszor. (Énekel.)

RUDI. Halkabban, uram, halkabban! Meghallják a szomszédok.

VÁGÁNYI. ÉS? Kinek mi köze hozzá! Mint szabad, szuverén polgár azt és úgy énekelek, ahogy akarok. (El.)

RUDI (Keresztet vet). Gott sei Dank, ezektől is megszabadul­tunk!

AURICA. Da, da, dar ce facem cu austriaca[5]?

ERVIN (kissé ingerülten). Már megint románul beszéltek? Ne értsetek félre, én igazán nem vagyok nacionalista, csupán ez a titkolódzás idegesít.

AURICA. Ó, bocsánat! Már megint megfeledkeztem magamról, de hát te is tudod, hogy félig román lány lennék, így önkény­telenül is rájár a nyelvem a románra. Titkolódzásról azonban szó sincs, esküszöm, hiszen csak annyit kérdeztem a bátyámtól, nem jönne velünk ő is a városba?

ERVIN. Rendben, semmi katasztrófa. Hanem ezek a szomszédok…! Egyik habókosabb a másiknál. Legfőképp a kalauz hordott összevissza mindenféle zöldséget. Vajon mire célzott azzal, hogy ő is, Rudi is pontosan tudják, hány óra.

(Rudi és Aurica szeme összevillan.)

AURICA. Nem rossz kérdés. Majd a városban ezt is megtárgyaljuk.

(Ismét csengetnek.)

ERVIN. Csengetnek.

RUDI. Ha én ezt a klubban egyszer elmesélem[6]. (Lefekszik.)

ERVIN (Auricahoz). Nem nézed meg, ki keres?

AURICA (énekel). Foaie verde, mărăcine. (Bekapcsolja a tévét, és Rudi mellé huppan a rekamiéra.)

(Hirtelen sötétségbe borul a színpad.)

 (Következő rész: jövő vasárnap)

[1] Jelszavaitól, szlogenjeitől.

[2] Bírságolni.

[3] Istenem!

[4] Zöld falevél, tüskebokor,/Ostorozz meg, anyám, engem!

[5] Igen, igen, de mit csináljunk az osztrák nővel?

[6] Híressé vált mondás a Nem kell mindig kaviár című NSZK tv-sorozatból (1977).

Megosztás

Tweet