Kő-Szabó Imre | Négy katona

Szépirodalom - próza

Négy katona

Közel hetven év telt el az eseményektől számítva. Az évek mégsem homályosították el azokat az időket. Szinte belevésődtek az emlékezetbe. A front időszaka volt, érzelmekre, létre, tudatra nehezedve. Négyféle, más-más ruhás katonával találkoztam ebben a sorsfordító időszakban. Gyerekfejjel raktároztam el az akkori eseményeket, melyek az idő távlatából sem változtak.

Egy júniusi napon érkeztek meg a városba a német katonák. Már akkor nagy volt a felfordulás. A sárga csillagokat régen felvarratták, a gettó zárt terület volt. A katonáknak az Akácfa utcában jelöltek ki egy házat. A lakók elköltöztek, vagy elvitték őket, ezt nem lehetett tudni. Hová lettek, nem kérdezte és nem is tudta senki. Este még ott látták őket, reggel, pedig már német katonák voltak a házban. Én nyolc éves voltam akkor, ezt onnan tudom, hogy második osztályba jártam. Az osztályt később ugyan ismételnem kellett, mert a légiriadók miatt, nagyon sokat hiányoztam. A katonák érkezését nekem Kovács Feri mondta, kint a sarkon másnap délelőtt. – Láttad őket? – kérdeztem, mert nem akartam elhinni. – Láttam persze, most jövök onnan – mondta és büszke volt, hogy az elsők között lehetett, aki találkozott velük. – Milyenek? – tettem fel a kérdést bizonytalanul. – Szépek! – mondta. Én elcsodálkoztam, hogy lehet egy katona szép? Biztos észrevette rajtam, mert még hozzá tette: – Szépek, mert olyan szép ruhájuk van, meg csokoládét is adnak! – és bizonyításképpen, zsebéből elővett egy nagydarab csokoládét.

Ez már imponáló volt, én is akartam látni őket.

– Gyere! – hívtam, mert egyedül nem mertem odamenni.

Az Akácfa utcában a házat nem lehetett eltéveszteni, mert kint az utcán legalább harminc gyerek bámészkodott. Az utcai ablakok nyitva voltak és egy gramofonból, indulók harsogó hangjai töltötték meg a környéket.

Kovács Ferivel a túloldalon álltunk meg, szembe a házzal. Mondtam neki, ne menjünk közelebb, mert én félek. Onnan figyeltük a katonákat, meg a többi gyereket. A katonák vidámak voltak, énekeltek, a gyerekek, pedig kíváncsiak.

Egy szőke hajú fiatal katona kiült az ablakba.

– Achtung! – kiáltotta és egy csomó csokoládét dobott a bámészkodó gyerekek közé. Hirtelen nagy ordítozás keletkezett. A srácok a csokoládéra vetették magukat. A csokoládé kevesebb volt, mint a gyerekek száma, így szórakoztató volt a nagy tülekedés, lökdösődés. A katonák ezen jót mulattak. A következő dobásnál, Kovács Feri is a „harcolók” közé vetette magát. Engem gyávának mondott még mielőtt harcba indult.

A túloldalról a szőke hajú német katonát néztem, amint ott ült az ablakban. Magabiztosan tekintett le a srácokra, élvezte ezt a játékot. Később egy hasonló kinézetű katona jelent meg az ablakban. Ferit magához intette. Mondott neki valamit, azt én a távolság miatt nem értettem, csak később láttam, hogy újabb játékot találtak ki.

A katona kiugrott az ablakon. A leoldott derékszíjával megkötötte Feri lábát és kezét. Egy másik fiúnak csokoládét adott, aki azt Kovács Feri szája elé tartotta. Ugrálva harapni kellett volna belőle, de mindig elhúzta. Feri erőlködve szökdécselt, a katonák nevettek rajta. Az egyik ugrásnál, egy fiatal katona gáncsot vetett neki. Feri nagy csattanással vágódott végig a járdán. A nevetés elnyomta az indulók harsogó hangját és senki sem figyelt összetört, vértől eltorzult arcára. Ilyenek voltak az első katonák.

Aztán három hónap telt el és egy reggel nagy kiabálásra ébredtem. Érdekes egyenruhás emberek nyüzsögtek házunk udvarán. Később tudtam meg, hogy román katonák és vonulnak visszafelé, mert közeledik a front. Ez ismeretlen volt számomra. Nem tudtam a jelentését sehogy sem megérteni. – Vajon mit jelenthet a front? Két hét múlva már ezt is tudtam. A román katonák hat napig maradtak nálunk. Nem voltak sokan, állandóan négyen, egyszer-egyszer többen, akik hoztak, vagy vittek valamit. A konyha működött itt. Én nem mentem közel hozzájuk, csak a folyosó lépcsőjéről figyeltem az ebédosztásokat. Mind a hat nap ebédre gombócot főztek. Nagyon szerettem a tésztát már gyerekkoromban, és sóvárogva néztem ebédjüket. Kérni azért nem volt bátorságom.

Egyik délben is ott ültem a lépcsőn és néztem őket. Anyám elment, valami ennivalót venni, vagy cserélni, mert már ekkor nehezen lehetett bármit kapni. Neki mindig sikerült. Az egyik katona osztotta a levest meg a gombócot. Az ebédre felsorakozott katonák állva ettek és evés közben sokat beszéltek. Beszédjüket nem értettem, gyorsan pergett a nyelvük. A házba nem jöttek be egyszer sem, csak az udvaron álltak, meg egy sárga színű sátorba mentek be, amely a konyha közelében volt felállítva.

A katonák ebéd után lassan szétszéledtek. A kondért leemelték a kihűlt tűzhelyről, és mosogatni kezdtek. Az a katona, amelyik osztotta a gombócot, egyszer csak intett a kezével, hogy menjek oda. Félve közelítettem meg, ő csak unszolt, de hogy mit mondott, azt nem értettem. Villára szúrt gombóccal kínált és mosolyogva nézte, ahogy eszem. Megint mondott valamit, de ez is felfoghatatlan volt számomra, a mellette álló katona fordította:

– Hozzál egy tányért! – mondta csendesen.

A tányérra vagy tíz gombócot rakott, a cukortól olyanok voltak, mintha friss hó esett volna rájuk. Éhesen faltam a gombócokat, a katona is elégedett mosollyal nézte birkózásomat a tészta halommal. Másnapra nagyon beteg lettem, fájt a gyomrom, de ezeket a katonákat nem tudtam elfelejteni, gombócaikkal együtt.

A harmadik kinézetű katonákkal a front teljes visszavonulásánál találkoztam. A káosz óriási volt. Az országúton, hármas oszlopban vonultak visszafelé az autók, szekerek, lóval vontatott ágyúk. A vonulás kelet felől, nyugat irányába tartott. A magyar katonák porosak, álmosak és nagyon fáradtak voltak. Már nem törődtek semmivel, közömbös arccal vonszolták magukat, csak egy volt a fontos, ép bőrrel megúszni.

Az orosz vadászrepülők alacsonyan cirkáltak, váratlanul és hangos robajjal csaptak le a visszavonulókra. Emlékszem, szép őszi napsütés volt. Az autók kora reggeltől, szünet nélkül özönlöttek. Az állandó motorzúgástól anyámnak fájt a feje. Szidta ezt a nyomorult háborút, de ettől a szitkozódástól semmi nem változott.

Úgy délelőtt tíz óra lehetett, amikor hirtelen éles motorzúgás hallatszott a levegőből, meg erős gépfegyverropogás zaja. Alig tudtam beszaladni az utcáról, amikor megjelent három vörös csillagos repülőgép és végig repültek az út felett. A forgalom hirtelen megbénult, a katonák a kocsik alá bújtak, meg az útszéli házakba szaladtak, ott keresve átmeneti menedéket. Így került hozzánk is három magyar katona. Beszaladtak a szobába, majd kijöttek a folyosóra. Nem szóltak egy szót sem. Várták a repülőket. Azok pár perc múlva újból megjelentek és a katonák puskáikból tüzet nyitottak. A vadászgépek visszafordultak és erős gépfegyverropogással húztak el a ház fölött. A tetőn a cserepek összetörtek, csörömpölve csúsztak végig a bádog csatornán. Apám kérte, menjenek el, legyenek belátással rám és az öcsémre, de azok szó nélkül, tovább lövöldöztek, mintha megnémultak volna. Valószínű abban bíztak, hogy puskáikkal elhárítják a betolakodókat.

Újból eltelt három hét. Az ágyúzás zaja napról napra erősödött kelet felől. Ekkor már késő ősz volt. A forgalom eltűnt az útról. Olyan vihar előtti csendféle ülte meg az utcát, egy-egy távoli ágyúlövéssel fűszerezve. Azt beszélték az emberek, hogy jönnek az oroszok. Itt vannak már a szomszéd falu határában. Volt, aki találkozott is velük.

– Nagyok, erősek és durvák. A nőket nem kímélik, így beszélik – mondta a jól értesült, de erről senkit nem tudott meggyőzni. Féltem nagyon, ez a félelem egy gyerekben mindig jelen van, főleg ha nem érti az összefüggéseket. Azért titkon szerettem volna találkozni velük. Nem is kellett sokat várni rájuk. Egyik reggel az úton érdekes teherautók jelentek meg. Ilyeneket még nem láttam soha, pedig végignéztem az egész visszavonulást. Az utcáról hangos kiabálást hallottam. Kíváncsi voltam, kiszaladtam. Egy orosz katona állt az utcai ajtóban. Apám, anyám és öcsém a folyosó végén, néztünk megtorpanva egymásra. A katona nagyhangú volt és erős léptekkel jött előbbre az udvaron. Géppisztolyát előre szegezte, apró szemét körbe járatta, mintha keresne valakit.

– Naruzsu! – mondta és kifelé intett az utcára.

Hirtelen nem tudtuk mitévők legyünk. Tétován indultunk anyánk után, aki követte az utasítást.

– Davaj! Davaj! – sürgetett bennünket.

Észre sem vettük, hogy apánk nincs velünk. Ott állt az orosz katona mögött. Intett kezével, hogy menjünk, mi gyerekek sírni kezdtünk.

– Találkozunk Kerekeséknél a tanyán! – kiáltotta utánunk. Nagyon féltünk. Lehet, hogy apámat már nem is látom többé – gondoltam. A szántóföldeken keresztül ekkor már többen is jöttek. Ők is a tanyákra igyekeztek a városból. Volt, aki előrelátóan bőröndöt cipelt. Az emberek szótlanok voltak.

Másnap reggel apám megérkezett a tanyára.  Nagy hátizsák volt a hátán. Örültem, hogy újból láthatom.

– A katona mondta, szedjem össze, ami kell és menjek, mert itt nagy harc lesz! – nyugtatott meg bennünket, gyerekeket.

A négy katona alakja éveken keresztül feltűnt emlékezetemben, ha a háborús időszakról esett szó.

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Négy katona”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés