Beléptünk a kasba,
tizenhat már-fáradt ember.
Éles csattanással
csapódott ránk a rács.
Alattunk kétszáznyolcvan méternyi űr.
A csatlós jelére – hat rövid dudaszó –
lassan megindulunk. A mélység, mint a
megkergetett tolvaj batyujából
kiszóródó rablott kincs, egyre fogy.
Hallgatunk,
mintha írott törvény lenne ez.
Csak a vezérlécet tartó keresztgerendák
gyors suhogása muzsikál fülünkben.
Számolni sem tudod, oly gyorsan tűnnek el,
magukkal ragadva egy-egy darabját
keserves életünknek.
Az apró, táncoló, sárgafényű lángok
szerteszórják a kas falán
kísértetként imbolygó árnyékképeinket.
A kezünkben tartott bányászlámpa fénye
pajkos játékát űzi: fényt
s árnyékot kergetve végig
arcunk egyre mélyülő, kemény vonásain.
Hallgatunk.
A kas lelassul, megáll.
Nyitják a rácsot…
Föld, tiéd vagyunk!

Csetény, 1963. május 29.

Megosztás

Tweet