Kimeríthetetlenül komplikált, embert próbáló téma.
Belátom, mert önmagamról is beszélek, amint e kérdést fejtegetem…
Hangsúlyos a „fejtegetem” szó, hisz’ lehetetlen tökéletes válaszokat találni!
Kivel ne esett volna még meg ez a fura viselkedésforma?
Most szinte látom, amint azt mondod: veled, bizony soha és nem is érted, miről beszélek… de nézzük csak sorjában:
csecsemőkorban nyoma sincs, az önmagára eszmélő kisgyermek sem ismeri. Első fellelhető megjelenése talán a 3-4 éves kor, ebből következtethetünk arra, hogy nem velünk született, hanem tanult viselkedésforma… Kitől „vettük” a mintát? Szüleinktől? Ismerőseinktől? Társainktól?
A magyar nyelv értelmező szótára szerint: „a (meg)sértődik igével kifejezett lelki folyamat; az a tény, hogy vki megsértődik; megbántódás. Ennek eredménye: a megsértődött személy lelkiállapota; maga a sértődöttség…” Van, aki úgy véli, a sértődöttség bizonyos fokig a beképzeltség mutatója, mások szerint egy önkéntes börtön, amibe önmagunkat kényszerítjük. Az önmarcangolás egy nem túl elegáns formája, mert aki megsértődik, az a másik személyt tartja hibásnak, önmagát pedig makulátlannak…
Hogy is van ez?
A kulcs mindenképpen az, hogy ez egy lelkiállapot vádló kifejezése, mellyel a sértődött személy a saját börtönébe száműzi önmagát, ugyanakkor pedig a másik személlyel is ugyanezt teszi.
Gunagriha filozófiája szerint: „a sértődékenység egy gyengeség, a belső erő bizonyos fokú hiánya, belső egyensúly hiány, amely a kiszolgáltatottság állapotát hozza létre, tehát szabadság vesztés a mindennapi életben. A sértődés az egó önkéntes börtöne.
Aki mindig másoktól várja el az értékelést, egy szűk cellában él. Ez persze szenvedéssel is jár, hiszen a sértődékeny ember elvárásait soha nem teljesíti a világ, így mindig csalódik. Tulajdonképpen senki elvárását nem teljesíti a világ, azonban ezt mindenki másként reagálja le. Szerinte nem igaz, hogy egy nem sértődős embert ritkában sértegetnek, mint egy sértődőst, csak nála nem fog. Tehát ezt higgadtan lereagálni lenne a cél, vagyis önbecsülésünk nem szabadna, hogy mások értékelésének függvénye legyen. Vagyis ne csak akkor értékeld magad, ha dicsérnek és ne értékeld le magad, ha kritizálnak! Javíts magadon, ha megláttad a hibát, de ne hibáztass senkit érte, ha esetleg javítani valód van, és ha valóban nem találsz javítani valót, akkor főleg ne! A sértődés mások szabadságának az elutasítása és ezért önbezárkózás, amelyben esély sincs javításra, mert annak a ténye fel sem merül a megsértettben.
A sértett csak saját énjén kívül lát problémát.
Miből tudhatom, hogy mennyire vagyok spirituálisan fejlett? – kérdezte valaki. Az, hogy milyen könnyen sértődsz meg, milyen mélyen bántódsz meg, amikor nem téged értékelnek, amikor téged csak kritizálnak és esetleg semmibe vesznek, szóval sértegetnek? Minél sértődékenyebb valaki, annál szűkebb, erősebb az egó dióhéja, annál inkább másoktól függ. Másoktól várja el a saját belső komfortját, így mindig mások szabják meg a hangulatát. Ez a probléma, mert mások vagy nem veszik figyelembe azt, vagy pedig nekik is terhes mindig lesni, hogy ne sértsék meg aki érzékenyebb. Ebben az esetben a fejlődés hiányos, akkor is, ha sok jó tulajdonság, mint jóindulat, kedvesség, odaadás, szeretet stb. működnek, mert ezeket a sértődés elgáncsolja, ami által hatásukat mintegy kitörli.
Valahogy így lehet, de még mindig nem tudjuk, miféle viselkedésmintákból eredeztethető a folyamat…
Talán abból, hogy a kisgyermek észleli, sértődéssel manipulálható a másik ember? … hogy könnyebben elérheti célját, ha ügyesen csinálja?
Nem tudni!
Ami viszont bizonyos: mindig érdemes tisztázni, megbeszélni, mert az is lehet, hogy félreértésről van szó! Az is előfordulhat, hogy a „sértő” fél mit sem sejt az egészből és őt éri a legnagyobb meglepetés, amint sikerül beszélni a dologról. Az is megeshet, hogy „valódi” sértő szándék húzódik a mélyben…
Abban viszont, hogy a sértődött ember mégis valahogy kimozdítható legyen börtönéből, talán az egyetlen segítség lehet a végtelenül türelmes szeretet.
Az a bizonyos feltétel nélküli…
Hozzászólások