Botz Domonkos | Akar beszélni róla?

Szépirodalom - próza

Akar beszélni róla?

 

– Persze hogy akar, hiszen azért jött ide, igaz? De mondja, miért hiszi mindenki azt, hogy nekem kell megoldanom a nyavalyás kis problémáját? Végtére is minek néznek maguk engem? Na, jöjjön beljebb, jöjjön már, jöjjön, ne ácsorogjon ott az ajtóban, foglaljon helyet – folytatta békülékenyebb hangon dr. Kahn, miközben határozott mozdulatokkal terelgette látogatóját a nappali irányába. – Ne oda, ha kérhetném, a fotel az én helyem, tudja, együtt öregedtünk meg. Oda üljön, arra a másik kerek székre. Elöljáróban azt azért szeretném elmondani, hogy nem vagyok vevő az „elvált szülők gyermeke”, vagy „a társadalom a felelős értem” dumákra. Én sem ezüstkanállal a számban születtem. A feleségéről pedig – már, ha van – említést se tegyen. Én is voltam nős. Próbáljon meg előrukkolni valami hihető, életszerű történettel – mondta, miközben húsos, tömpe ujjaival állát masszírozgatta és divatos, vékony keretes szemüvege mögött mélyen ülő, csillogó gomb szemeit le sem vette páciensének zakójáról, melynek felső zsebéből egy spagettidarabka csüngött alá. – Most pedig kérem, lazuljon el egy kicsit, ne feszengjen, és főleg ne nagyon mocorogjon azon a zongoraszéken. Az egy igazi békebeli darab. Még a nagyanyámtól örököltem.

– Drága doktor úr, én azt szeretném mondani, hogy…

– Ne, ne is folytassa! Tudom, miről van szó, mindenki így kezdi. Most bízza magát rám, és engedje, hogy vezessem. Először talán térjünk vissza azokba a felhőtlen, boldog gyermekévekbe. Ez már önmagában is felér egy terápiával.

A gyermekkor említésének hallatán hirtelen összerándult a szénhidrátokban gazdag zakó, majd felemelkedett, és megindult az ajtó felé.

– Most meg hová megy? – kérdezte dr. Kahn.

– Azt tetszett mondani, hogy térjek vissza a gyermekéveimbe.

– Jó, na, jöjjön vissza, próbáljuk megközelíteni máshogy a problémát, és ha kérhetném, ne szorongassa, tegye el már azokat a csekkeket. Ez nem egy postahivatal. Szedje össze a gondolatait, mindazt, ami nyomasztja, és zúdítsa rám a világ összes dühét.

– Drága doktor úr, én csak azt szeretném mondani, hogy…

– Na, ide figyeljen ember – vágott közbe dr. Kahn, én most nem a pszichiátere vagyok, félre az udvariaskodással! Maga most egy olyan kis szürke Jankóval ül szemben, aki megkeseríti egy másik kis szürke Jankó életét. Elő a farbával, támadás! – ordította a végén.

Ez a fajta biztatás úgy tűnik hatott, mert a zakó megtelt levegővel és némi önbizalommal, de pillanatokkal később a külső jelek ellenére megadóan roskadt vissza korábbi állapotába, és erőtlenül csak annyit mondott:

– Doktor úr, én képtelen vagyok elmondani, hogy…

– Jó, szóval én mondjam el maga helyett? Rendben. – Na, ide figyelj Te kis tetű! Egyszer szállok fel nosztalgiázni a villamosra, és akkor is a jegyemet firtatod, máskor a villanyóra leolvasása ürügyén törsz be a lakásomba, telefonon zaklatsz, az utazási szokásaim felől érdeklődsz, a repülőtéren a poggyászaimban turkálsz, adóbevallás köntöse alatt a sameszaidat küldöd rám. Mi jöhet még? Miközben megszakadok, mint százkarú Shíva matat zsebemben az állam, és nem veszi észre, hogy lassan felkopik az állam! – hörögte dühödten, átélve páciense vélt helyzetét. – Mondja, maga jobb, vagy baloldali? – szegezte váratlanul a kérdést, az előadást követően láthatóan jobb hangulatba került zakónak.

– Én a folyosó végén lakom, doktor úr, ami a bejárattól nézve…

– Jó, felejtse el, amit kérdeztem, az analízis szempontjából ennek nincs is jelentősége, legalábbis remélem.

– Doktor úr, könyörgöm, engedje már meg, hogy elmondjam…

– Ez az, ezt szeretem, ha nem nekem kell kihúzni a szavakat a pácienseimből! Félre a nyavalygással, legyen férfi, álljon a sarkára! Érdeklődéssel hallgatom.

– Szóval én csak annyit akartam mondani – hadarta a szavakat a kopott zakó –, hogy én is a folyosó végén lakom, csak egy emelettel a doktor úr alatt, és a postás tévedésből megint hozzám dobta be az ön csekkjeit.

– Tudom fiam, tudom. Már az első pillanatban észrevettem, amint ott lobogtatta a kezében. Mondja, van magának családja?

– Van doktor úr. Egy fiam és egy lányom van.

– Az jó, mert legalább van kihez szólnia. Felesége is van?

– Van az is.

– Mindjárt láttam én. Mindenkinek megvan a maga keresztje. Azért jót beszélgettünk, jöjjön el máskor is, nem kell előre bejelentkeznie – fejezte be a beszélgetést, és az ajtóig kísérte látogatóját.

– Mondja doktor úr, ha már úgyis tudta… szóval érti… a csekket, akkor miért hívott be?

– Tudja fiam, olykor a legmagányosabb ember is érzi, hogy szólnia kell valakihez – felelte, miközben két vékony ujját csipeszként használva megfosztotta a zsebet a spagettitől, majd barátságosan megveregette a zakó vállát.

– Aztán ne késlekedjen ám, ha valami gond van, én várom soron kívül – tette hozzá végezetül, és becsukta látogatója mögött az ajtót.

 

(Szálkás keresztek – Hungarovox Kiadó, 2013)

 

 

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Egy hozzászólás van ehhez: “Akar beszélni róla?”


  1. Nagyon szellemes, jó írás, végig tartani tudja a feszültséget,aztán jó humorral zárja le. Az embernek jó kedve kertekedik tőle, mert nagyon hiteles

    Hozzászóló: Sebestyén Lászlóné | 2019. május 6., 05:51

Válasz Sebestyén Lászlóné



Archívum

Hirdetés

Legutóbbi hozzászólások