a párhuzamos egyenesek
1.
együtt haladunk
időtlen idők óta
s e közös múltunk
ami eltávolít most
egy irányba haladunk
és mégis kinyújtott karunk
egymást soha el nem éri
egy üveg-fal két oldalán
üldözzük örök-sorsunk
és várjuk a végtelent
hol
egyesülhetünk
2.
a párhuzamos egyenesek
együtt haladnak időtlen idők óta
közös a múltjuk és a sorsuk
egy cél felé haladnak s mégis
kinyújtott karjuk a másikat nem éri
üldözik a jövőt és várják a végtelent
hol egyesülhetnek
a hiperbola
1.
merőleges korlátok között
rohan
megismerni a végtelent
s vágyát elérni nincs erő
és minél nagyobb értékeket feláldozva
távolodik a valótól
az asszimptotákhoz való közelítés mértéke
nem áll arányban a befektetett energiával
hogy a megismerhetetlen távolságot leküzdje
a hiperbola a megismerés görbéje
amely a hiperbola szimmetriapontjában a legteljesebb
mert bár a megismerés pozitív és negatív határainak vett asszimptotáktól való távolsága a legnagyobb
mégis a befektetett energia viszonylagosan a legkisebb
mert felvehetünk ugyan még kisebb értékeket is
de akkor eltávolodunk a függőleges végtelenbe
s ha nagyon akarjuk a megismerést
közelítünk ugyan de önmagunktól távolodunk
meg kell hát találni az optimális értéket
2.
a megismerés rejtélyes görbéje vagyok
élek a félreismerés és a rátalálás
egybefolyó y – x asszimptota-határain
űrrel szívemben vergődve rohanok
e merőleges korlátok között
de határaimhoz csak közelítek
metszéspontjaim elérni nincs erőm
hisz kis x energia-értékekkel az y mentén
a torz ismeretlenbe veszek
a nagy x energia-értékekkel az x mentén
a valósághoz közelítek
de csak közelítek
és a megismeréshez elpazarolt
végtelen energia
töredéknyi arányban sem áll
az eredmény észlelhetetlen nagyságával
kiúttalan életemben meg kell találnom
az optimális kapcsolatot
ahol
A Semmi
és
A Minden
Az Igazsággá olvad össze
a kör
a kör egyénisége zárt kerek egész
talán unalmas is ezért
tudományát féltve öleli
s az ismeretlent be nem ereszti
(a rettegés tartja zárva)
hogy tárva lássuk
félbe kell vágjuk
hogy önmagába visszatér csak látszat
hisz nincs kezdete s vége
halhatatlan szabályos
és szomorú a léte
a sinus x
kígyó vagyok
hallgatag
szavak nem szólítanak
megtörve
kúszom a végtelenbe
de
háromszázhatvan fokonként
mindhiába
ismétlem
önmagamat
a parabola
mosolyom határtalan
és szimmetrikus
arcom nyitott
s egyik fele mint a másik
úgy tűnne
énem egésze
két azonos összetevő
pedig csak
egy tengelyre vetített
negatív tükörkép
az egymást metsző egyenesek
1.
keressük egymást
bekötött szemmel
a három dimenzióban
találkozásunk valószínűtlen
egysíkúaknak kell tehát lennünk
nem eszmélve
ütközésünkre
tovavillanunk
közönnyel
habozunk amputálni
bizalmatlan-kék átfagyott szívünk
érintésünk pillanatnyi
csak vágyainkban szerethetjük egymást
változatlan vektorokkal
folytatjuk
egyedül-egyenesen
eltávolodásunk
törvényszerű
2.
az egymást metsző egyenesek
két különböző végtelenből jönnek
kérlelhetetlenek és feltartóztathatatlanok
hogy a térben találkoznak valószínűtlen
egysíkúaknak kell hát lenniük
kapcsolatuk így is váratlan és pillanatnyi
meg sem ismerhették egymást
s már törvényszerű örök távolodásuk
a megismerés a találkozás pillanatában
a legintenzívebb s utána rohamosan nő a szakadék
sorsuk kifürkészhetetlen és csak emlékeik
vannak egymásról
útjuk továbbra is töretlen és nem is látható
hogy már nem is ugyanazok többé
találkoztak és távolodtak
(1975. március)
Hozzászólások