Hajnal Mária | A féktelen lovak

Szépirodalom - próza

A féktelen lovak

 

Ahogyan az erős szél elsodorja a bárkát a vízen,
úgy képes elragadni az ember értelmét még egyetlen érzék is,
ha az elme arra összpontosít.
Bhagavad-gíta

 

Ismét egy másik világban járt, de nem sikerült végletesen feloldódnia benne, visszatért. Felhúzta a köntösét, lassú bizonytalan léptekkel kiment a konyhába és tejet melegített magának. A ház előtti lépcsőre kuporodott, a csészéjét a két tenyere közé szorította és nagyot kortyolt a gőzölgő vaníliás tejből. A napkorong narancsszínben tündökölt, az őszi szél kergette a színes faleveleket, minden békés volt és csendes. Figyelt, hátha hallja a napfelkelte muzsikáját, de csak a szabálytalan szívverése lüktetett a halántékában.

Várta őket, tudta, hogy hamarosan feltűnnek a horizonton. Hallani fogja a patájuk egyenletes dübörgését, az ütemes dobbanást, amely majd porfelhőt kavar köréjük. Mindig Szenvedély az első, ő vágtat felé a leggyorsabban. Fenség kimért és magabiztos, ritkán ragadtatja el magát, miután tombolt, ő az első, aki a hullámzó érzelmeit ki tudja simítani. Nem marad le a csapattól, de utolsónak fog fejet hajtani előtte. Az ő rakoncátlan, fenséges, gyönyörűséges lovai, a lelkének szerves részei az Érzékei. A ház mellé építtetett egy istállót, egy olyan helyet, amely megvédte volna a négy kedvencét az időjárás viszontagságaitól, de ahogy megépítette úgy állt ma is, nem tudta rávenni őket, hogy bemenjenek és otthonra leljenek. A ház előtti réten szerettek poroszkálni, még a puha nyárfarönkökből alakított karámot sem tűrték meg, rendszeresen leverték az egyik oldalát, hogy teret és szabadságot nyissanak maguknak.

Össze voltak kötve, szimbiózisban éltek, érezték egymást, amit gondolt vagy képzelt, megjelent a lovai viselkedésében. Erősen kellett tartania a gyeplőt, intelligensen, tudatosan kellett féken tartania a saját gondolatait, mert ha nem volt elég ügyes, akkor a lovai elszabadultak és egyre magasabbra és magasabbra emelkedtek az égbe, vakmerőségükben lerúgták a mennyboltról a csillagokat, a vágtájuk féktelen volt és veszélyes, mely fájdalmat okozott neki. Ilyenkor ő is szállt a Tudat Óceánjában, leomlottak a képzelete falai és bekerült a végtelen ürességbe, ahol már csak Ő volt és a Teremtő. Kérdezhetett, de nem volt kíváncsi a válaszokra, hitte Isten jóságát és mindenhatóságát, minden jelentéktelennek és időtlennek tűnt. Tudta, hogy egyszer majd nem tér vissza, a vad, meleg párát fújtató Érzékei olyan magasra emelkednek, ahol egyesülnek vele és nem hozzák őt vissza, szétárad majd a testében a szeretet és tajtékká válik az óceán szívében, de addig rá kell vennie a lovait, hogy működjenek vele együtt, és a csillagporos út a közös döntésük legyen.

 

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “A féktelen lovak”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés