A televízió egyenes adásban közvetítette az angol kupadöntőt. Az első félidő közepén a Chelsea megszerezte a vezetést Hazard tizenegyes góljával. A Manchester United egyenlítési próbálkozásai rendre eredménytelenek maradtak. A mérkőzés – bár itt is, ott is adódtak gólhelyzetek – nem azt az izgalmat és színvonal hozta, amire Dávid számított. A második félidő elején elszunyókált a fotelben, a telefon csörgésére riadt fel. Felesége hívta azzal az üzenettel, hogy dolga van, később megy haza, ne várja meg a vacsorával. Dávid megvonta vállát, sokszor fordult elő ilyen mindkettőjükkel az utóbbi években. Már régóta nem firtatták egymás magánügyeit, belefáradtak, vagy beleuntak a harminckét évi házasságba. A gyerek felnőtt, négy éve elköltözött otthonról, ők pedig csak úgy elvoltak egymás mellett. Olykor veszekedtek, olykor szeretkeztek, de egyik sem volt hangos, és emlékezetes. Régen túl voltak már a nagy szerelmen, a nagy szemrehányásokon, külön kasszán éltek, de együtt maradtak. Ha kellett, segítették egymást, és néha még adódtak kellemes közös napjaik. Persze ha nem, akkor nem, már nem hiányolták, és tudomásul vették, ha a másik másutt keresi az örömet. Furcsa életet éltek, és ezzel nem voltak egyedül az ismerősök, rokonok körében. Ilyen érzelemmentes lett a világ – gondolták –, éljünk benne úgy, ahogyan tudunk.
A hűtőszekrényben alig volt valami. Nem mintha nem lett volna pénzük a feltöltésére, csakhogy mindketten a másikra vártak. Vaj, kenőmájas, tojás, szalonna, három dobozossör kínálta magát, a kenyértartóban két zsemle, és két szelet száradó kenyér szomorkodott. Dávid kivett egy sört, majd bosszúsan csapta be a hűtő ajtaját. Még nem volt annyira éhes, hogy a szerény kínálatra fanyalodjon. Az étkezőasztalon számlák, reklám szórólapok, újságok hevertek, mintha megkomponálták volna a rendetlenséget. A Nők Lapja címoldaláról – Bea mindig megvette a hetilapot – csinos külföldi színésznő mosolygott a morcos férfire, aki már majdnem félredobta az újságot, aztán meggondolta magát. Már nem is emlékezett mikor nézett bele utoljára, és nem is értette, hogy felesége, aki egyébként utál olvasni, miért vásárolja. Unottan belelapozott, és a társkereső rovathoz érve nem tudta sírjon, vagy nevessen, mert a „Férfi keres nőt” hasábban, golyóstollal bekeretezett hirdetést látott. Egy önmagát szép nyugdíjjal rendelkező, vidéki házban élő, zenét, irodalmat kedvelő 64 éves férfi kereste hozzáillő párját. Beáról sok mindent el tudott képzelni, de azt hogy a zenét és irodalmat kedvelné, semmiképpen. Egy szép vidéki ház és a jó nyugdíj persze sok mindenre képessé tehet egy asszonyt, de ezt azért túlzásnak vélte. Csak később gondolt arra, hogy felesége el akarja hagyni, vagy csak egy kis vidéki kalandot keres? Bea ötvennyolc évesen nem nézett ki rosszul. Ha csinosnak éppen nem is lehetett mondani, adott magára, ápoltan, jól öltözötten járt el otthonról, elöl, hátul még mindig kívánatosan gömbölyödött, amin nyilván elméláznak az erősen középkorú, vagy idősebb férfiak. Sértetten legyintett egyet, mint akit ez már nem is érdekel, pedig bosszantotta. Olvasni kezdte a „Nő keres férfit”, és az utolsó előtti hirdetésnél úgy érezte magát, mint akinek behúztak egyet. A hirdetés szövegét értelmezés nélkül futotta át, de a jelige megfogta. „Kékszóda” – olvasta többször is a különös szót. Nem lehet véletlen – motyogta –, nem lehet véletlen!
Dávid kikapcsolta a televíziót, visszaült a fotelbe. Fejét hátrahajtotta, szemét behunyta, de nem aludt. Negyvennyolc-negyvenkilenc évet repült vissza az időben. Nagyszülei házában nyaralt a Tisza melletti városkában, annak is a szélén, már csaknem falusias környezetben. Szeretett ott lenni, hiszen a budapesti hétköznapok után az maga volt a szabadság. Nemcsak azért, mert nem kellett iskolába indulni minden reggel, hanem a nagy udvar, a kert, a gyümölcsös, a szomszéd gyerekek hasonló birodalma, a Tisza-part, kimeríthetetlen játéklehetőséget adott. Abban a korban volt, amikor még nem esett nehezére a kisebb unokatestvérekkel játszani, vagy éppen hintáztatni őket, de már jobban vonzotta a sport, a kamasz fiúk társasága, a horgászat, na és a lányok, ami teljesen érthető egy tizenhárom éves fiatalembernél. Az első kalandokat és próbálkozásokat az osztálytársak jelentették, hiszen az alakuló kis halmocskák, a formálódó lábak és popsik, kellően izgatták a fiúkat. Nagy élményt jelentett bármelyikhez hozzáérni, megsimogatni, még akkor is, ha időnként jelképes, vagy valóságos pofon járt érte. Ki így, ki úgy fogadta a srácok közeledését abban az időben, amikor még a házi bulik is csak babazsúrnak minősülhetnének a mai bulikhoz képest. Nagymamáék utcájában három figyelemreméltó „kisasszony” is lakott, közülük leginkább az egy évvel idősebb, már középiskolába készülő copfos Hajni tetszett Dávidnak. Hajninak nem volt fiútestvére, viszonylag messze, az utca végében laktak, talán nem is találkoznak, ha a nagyi üzleti érzéke nem segít. Hónapokkal korábban elvállalta egy szódalerakat működtetését. Időnként 20–25 láda szódát hoztak az udvarba, amelyet ők árusítottak a csereüveggel érkező környékbelieknek. Egy üveg szóda egy forint tíz fillérbe került, csere esetén, huszonöt forinttal többe, ha valaki az üveget is megvette. A legendás hírű Bambi és az Utasüdítő – mert az is volt a lerakatban – egy forint harminc fillérbe, illetve két forintba került. Nagy haszon nem lehetett az üzleten, különösen úgy, hogy az unokák rájártak az üdítőkre, a pénzesdobozt viszont messze elkerülték. Nos, egyszer Hajni és az anyukája együtt jöttek szódáért, amikor éppen Dávid segített a nagymamának. A kislány azonnal elbűvölte, és felajánlotta, hogy szívesen hazaviszi nekik az üvegeket. A hölgyek nem tiltakoztak, a kapcsolat megnyílt. A fiú remélte, hogy ő sem közömbös Hajninak. Dávid ezután, minden csengetésre ugrott abban a hiszemben, hogy a kedves kislány jött. Legtöbbször persze nem, de ha igen, akkor mindig bízhatott a lovagias segítségben. Előfordult, hogy útközben a kezük összeért, egyszer egy puszi is elcuppant, úgy tűnt lobogni kezd a szerelem. Hajni elérkezettnek látta az időt titkos vágya teljesülésére, amit meg is vallott lovagjának. A fiú az ügyes, már-már nőiesen ravasz bevezetésekor egészen másra gondolt, és nagyot csalódott, amikor kiderült az igazság: Hajni egy kék szódásüveget szeretne, ami nagyon-nagyon ritka különlegesség. Úgy vélte, előbb-utóbb biztosan érkezik egy, és ha Dávid tényleg szereti, akkor azt megszerzi neki. A kérést akár zsarolásnak is tekinthette volna a szerelmes ifjú, mert Hajni azt is mondta, hogy akkor jön legközelebb, ha meglesz a kékszóda, mert ezután csak így emlegették a remélt ajándékot. A szállítók hetente egyszer, csütörtökön jöttek. Meghozták a teli üvegeket tartalmazó ládákat, és vitték az üreset. Az első héten nem jött kék üveg, a másodikon, és a harmadikon sem. Dávid már-már reményét vesztette, szerelme súlyos helyzetbe került, amikor augusztus harmadik hetében megtörtént a csoda. Az egyik ládában ott csillogott egy kék üveg, amit a szódások ugyanolyan közönnyel pakoltak le, mint a többit. A fiú azonnal átrendezte a ládákat, a kék üveges legalulra került, minden esély megvolt arra, hogy senki ne vegye észre. Elment Hajniékhoz, becsöngetett, de nem történt semmi. Egy darabig álldogált a ház előtt, sétálgatott le-fel, aztán a szomszédoktól megtudta, hogy a család néhány napra elutazott, csak szerdán jönnek haza. Másnap rövid levelet dobott be postaládájukba, amelyben megírta, hogy megszerezte a kékszódát. Hajni siessen érte, mert mindjárt vége a szünetnek és neki mennie kell. A napok egymás után teltek, a szóda fogyott, mint máskor, veszélybe került a kék üveg. Dávid jó ötletnek vélte, ha a kékszódát kiveszi, és az üres üvegek legalsó ládájába teszi, ahol senki sem fogja keresni és észrevenni. Szerdáig nem látta értelmét a szódavásárlók kiszolgálásának, hiszen Hajniék úgysem jöhettek. Hétfőre kirándulást, keddre horgászást terveztek a barátokkal. Este elégedetten tértek haza, mindenkinek sikerült halat fognia. A jókedv azonban nem tartott sokáig. Otthon kiderült, hogy a szokásoktól eltérően aznap voltak ott a szódások, és elvitték az üres üvegekkel teli ládákat, azt is, amelyikben a kékszóda volt. Dávid teljesen kétségbe esett. Fogalma sem volt, mit mond majd Hajninak, és mit fog szólni a lány, hogyan békíti meg, hiszen már csak öt napjuk maradt az iskolakezdésig, és neki hamarosan el kell mennie. Izgalommal, idegesen várta a szerdát, de Hajni nem jött, és csütörtökön sem. Pénteken az édesanyja hozta a csereüvegeket és tőle tudta meg, hogy lánya már nem jött haza. Debrecenben maradt a rokonoknál, mert ott fog gimnáziumba járni, és tavasszal az egész család elköltözik Debrecenbe. Soha többet nem találkoztak.
Az emlékezés után Dávid újra kezébe vette az újságot, és figyelmesen elolvasta a hirdetést:
„Alföldi nagyvárosban, saját lakásban élő, hatvanas éveiben járó csinosnak mondott özvegyasszony keresi korban hozzá illő, vidám, korrekt úr társaságát, akivel megosztaná otthonát. Jelige:„kékszóda” (1087 Bp. Osztály u. 16-18/D)”
Nem lehet véletlen! Nem lehet véletlen! – ismételgette önmagát. Úgy gondolta, az alföldi nagyváros biztosan Debrecen, a „kékszóda” jelige, csak az ő egykori kékszódájuk lehet. Ezek szerint az a találkozás sokat jelenthetett Hajninak, mint ahogy neki is, ha még mindig így emlékszik rá. Az sem mellékes, hogy még mindig csinos. Eldöntötte, levelet küld a csinos özvegynek, találkozót kér tőle, de majd csak ott, meglepetésként vallja be igazi nevét, és gyerekszerelmüket, amely talán most beteljesedhet. A levelet – némi lelkiismeret furdalással – Németh Jenőként írta alá.
Dávid nagy reményekkel és komoly ajándékkal érkezett a találkozóra. Hosszas keresgélés és alkudozás után vásárolt egy értékes, antik, kék szódásüveget, amelyet az 1920-as években gyártottak. Az üvegen a Goldmann Bernáth és a Czinkota felirat díszelgett, az ón fejre Kuncz Tibor nevét vésték. Gyönyörű darab volt, gondosan becsomagolva, egy díszdobozban várakozott a nagy pillanatra. És a nagy pillanat közeledett, mert a kávézóba belépett egy hölgy. Körbetekintett, majd határozottan megindult Dávid felé. Nem volt nehéz dolga. Mindössze két hatvan év körüli úr tartózkodott a teremben, az egyik újságot olvasott, a másik látható izgalommal emelkedett fel székéről.
– Kezét csókolom Hajnalka! – remegett a hangja, mintha az első randevúja lenne. – Nagyon köszönöm, hogy eljött! Foglaljon helyet, kérem!
– Üdvözlöm kedves Jenő! Örülök, hogy találkoztunk, és beszélgethetünk.
– Mit kérhetek önnek?
– Egyelőre csak egy bécsi kávét kérek, aztán majd meglátjuk.
– Igen, igaza van! – bólintott a férfi, majd megrendelte a két kávét. Zavartan néztek egymásra.
– Életemben először adtam fel társkereső hirdetést. Sokan akartak lebeszélni róla, de nem hagytam magam. Remélem, ön sem lát benne semmi kivetnivalót!
– Éppen ellenkezőleg, nagyon bölcs dolognak tartom. Bár – bizonytalanodott el a férfi – nem szoktam ezeket olvasni, most is csak véletlenül bukkantam rá, illetve azt gondolom, ez nem lehet véletlen!
– Mire gondol kedves Jenő?
– Rögtön megmagyarázom Hajni, ha megengedi, hogy így szólítsam!
– Persze, kislánykorom óta így hívnak.
– Legelőször engedjen meg egy kérdést! Miért választotta ezt a furcsa jeligét?
– Ó, ez egy régi történet! Váratlanul bukkant fel emlékeimből, amikor egyedi jeligét kerestem. Kislánykoromban egy kisváros szélén laktunk, és volt az utcában egy szódalerakat. Idős néni működtette, időnként az unokái segítettek neki. Volt ott egy fiú, akinek nagyon tetszettem.
– Akkor már nem lehetett olyan kislány, kedves Hajni, ha a fiúknak megakadt a szeme önön. Hány éves lehetett? – kérdezte Dávid, és kissé remegő kézzel közelebb húzta a dobozt.
– Tizennégy éves voltam, a fiú talán tizenhárom. Különösebben nem tetszett, de nem akartam megbántani. Állandóan kísérgetett, lógott rajtam, nem tudtam, hogyan rázzam le.
– Le akarta rázni? – döbbent meg Dávid és a kávé megkeseredett a szájában.
– Igen, mert egyre jobban zavart. Azt találtam ki, hogy csak akkor találkozom vele, ha szerez nekem egy kék szódásüveget. Valójában semmi szükségem sem volt rá, de az olyan ritkaságnak számított, hogy bízhattam a sikertelenségben. Bejött a számításom, a szünidő végéig már nem találkoztunk, és azóta sem. Csak a hirtelen kitalált elnevezés a kékszóda maradt meg emlékeimben. Mi baj van Jenő? Mi történt magával? – meredt riadtan a férfire Hajni, mert az elsápadt, levegő után kapkodott, szeme könnybe lábadt. Ijesztően nézett ki.
– Ne haragudjon, nem érzem jól magam! Bocsásson meg, mennem kell! Ez a magáé – suttogta Dávid, majd Hajni elé tolta a dobozt. Nehézkesen felállt, és rogyadozó léptekkel elindult a kijárat felé.
Hajni értetlenül bámult utána, aztán a dobozra, és amikor a férfi kiment kinyitotta.
– Úristen! – kiáltott fel. – Ez Dávid volt, a szódás fiú!
Hozzászólások