1.
2002-ben születésnapot, a kétszázadikat ünnepeljük: „Kossuth apánk”-ét. 1849. augusztus 19-én Orsovánál honvédei zokogásától kísérve hagyta el az országot; 1894. március 30-án a magyar határtól, Csáktornyától könnyező sokaság közepette tért vissza – holtában. Halálát követően országszerte fölerősödött a törekvés Kossuth Lajos emlékének méltó megörökítésére. Az első mellszobrot a Pécshez, megyénkhez sok szállal kötődő, a szászvári születésű szobrász, Kiss György (1852-1916) készítette: a 46 éves államférfit egy 1848. évi daguerreotyp alapján.
Budapest már születésének 90. évfordulóján díszpolgárává választotta, s az addigi Hatvani utcát Kossuth Lajosról nevezte el, halála után előbb sírja fölé mauzóleumot emeltetett, s szobrának fölállítását is napirendre tűzte. Az 1903-ban kiírt pályázatra beérkezett munkák egyikét sem fogadta el a bíráló bizottság, a másodikból 1906-ban Horvai János került ki győztesen. (Korábbi mesterével, Róna Józseffel azonos szavazatot kapott, a bizottság elnöke azonban többek tiltakozása ellenérve Horvai mellett döntött.) Az 1874-ben Pécsett született művész ekkor már egy sor Kossuth-szobor alkotója: 1902-ben Cegléd, 1903-ban Nagyatád, Soltvadkert, 1904-ben Hajdúnánás, Orosháza, Törökszentmiklós, 1905-ben Békéscsaba bízta meg. (Pécsi szobrát 1908-ban, a New York-it 1928. március 15-én avatták.) A budapesti leleplezési ünnepség azonban csak 1927. november 6-án ment végbe, országos érdeklődés közepette. (A külföldi követek számára külön emelvényt készítettek, Európa csaknem minden állama képviseltette magát – a csehszlovák, jugoszláv, román nem.) Az ünnepi beszédet gr. Apponyi Albert mondta a 100 ezernél több jelenlévő előtt; elsőként Horthy Miklós helyezte nemzetiszalagos babérkoszorúját Kossuth lábához. Az ünnepség este a Nemzeti Színházban, másnap az Országházban folytatódott, két törvényjavaslattal: március 15-e nemzeti ünneppé tételéről, és Kossuth Lajos érdemeinek törvénykönyvi megörökítéséről. (A törvényjavaslatot mind a képviselőház, mind a főrendiház egyhangú lelkesedéssel fogadta el.)
A szobor körüli sok bonyodalom (I. világháború, forradalmak, Trianon: a Ruszkicán méretre faragott márványtömböket a románok eladták, így a talapzatot gazdasági nehézségek miatt csak mészkőből lehetett újrakészíteni) az 1927-es felavatással nem ért véget. 1950-ben az új kultúrpolitika „pesszimista, melankolikus hangvétele” miatt likvidálásra ítélte, 1951-ben eltávolíttatta a Kossuth emlékművet, helyébe 1952-ben a Kisfaludi Stróbl Zsigmond-Kocsis András-Ungvári Lajos készítette monumentumot állíttatta. Horvai János alkotását egy ideig a Kerepesi temetőben „őrizték”. 1959-ben hirdetés jelent meg a sajtóban, hogy Budapesten az Új Köztemetőben tárolt Horvai János által készített Kossuth szoborcsoportot bárki elviheti, aki hajlandó az elszállításhoz szükséges áldozatra.
Volt akkor Dombóvárnak egy állampolgára: Antal István, aki fölfigyelt a hírre, azonnal intézkedett és sok utánajárással megszerezte városának a szoborcsoportot. Az a Lyka Károly, aki a Horvai-mű „monumentális nagyvonalúságát” hiányolta korábban, most Antal Istvánt „A jó Isten küldte magát, mentse meg a szobrokat!”-tal fogadta. A kőfaragóknak földarabolásra szánt ruszkicai márvány szobrok lekerültek Dombóvárra. A kálváriának azonban nem szakadt vége: az akkori járási párttitkár Antal István ellen fegyelmit kezdeményezett a „nép vagyonának elherdálásáért”, ilyen „értéktelen szobrok”-ra költött pénzért. Antalt állásából fölfüggesztették, bírósági eljárást indítottak ellene. (A bíróság Antalt 6 hónap után fölmentette.) 1961-ben a szobrokat a felállításukra képzelt Hunyadi térről a város déli szélén levő Szigeterdőbe szállították. „Újra felállításában közreműködött: a Művelődési Minisztérium, Dombóvár Város Tanácsa és a Magyar Urbanisztikai Bizottság 1972-72-ban.” – olvashatjuk a szabadságharcot jelképező szoborcsoport talapzatán. És hogy a történet még mindig ne fejeződjék be: 1989-ben fölvetődött a szoborcsoport Budapestre kerülése. Az „ötlet” a dombóváriak felháborodását, tiltakozását váltotta ki – joggal! Nem gondolnám, hogy akadna méltóbb település – hisz ők mentették meg a pusztulástól a pusztításra ítélt alkotást -, szebb környezet, odaadóbb gondoskodás a jelenleginél. Nem köztéren, központi helyen állnak, az igaz. De közömbösen nem megy el mellettük senki; a Dombóvár-alsó vasútállomás mögötti évszázados fák alatt föl kell keresni a szabadság apostolait s megállni előttük áhítattal.
2.
Milyen is hát Horvai Jánosnak a megmintázástól mindmáig vitára lehetőséget adó Kossuth-emlékműve? Röviden: nem olyan, mint a többi, amilyet vártak, várunk. Még rövidebben: meghökkentő. Mint ahogy Ady Endre költészete, Bartók Béla zenéje, Kós Károly épületei, Rippl-Rónai József festészete is más volt, vitákat robbantott ki. A pályázat kiírásakor egy sor Kossuth-szobor volt már az országban, az egész alakosak csaknem mindegyike a nemzetét harcra buzdító szónokként ábrázolta őt, a mellékalakok a honvédot, a szabadságért küzdeni kész magyar népet mutatták.
Horvai alkotásában ott feszül a XX. század hajnalának légköre: a millenniumi ünnepségek, tradíciók és az „új szelek”; párhuzamok és ellentétek egész sora; a megformálásban a naturalizmus, szimbolizmus és szecesszió egyaránt. Az emlékmű elülső oldala az első felelős magyar minisztereket, hátoldala szabadságharcunkat idézi. Hátoldal? Nem! Egy érem két oldala. Ez utóbbi még inkább meglepi a szemlélőt: a központi alak az országot szimbolizáló rózsakoszorús nemzeti zászló súlya alatt meggörnyedt magyar paraszt, akinek vállát a kiegyenesített kaszát tartó népfölkelő karja is terheli. Hogy az arcok komorak? Lehet-e vidám a nejétől, gyermekeitől búcsúzó, harcba induló férj; vajon nem reális-e az ütközetekben dobját pergető, a felnőttet is megpróbáló katonaéletet élő kisdobos arcára írt fáradtság? Elmarasztalásként hangzott Horvaival, szobrával kapcsolatban: „Állította volna a másik oldalra az édesanyát, aki két-három fiát küldi el katonának könny nélkül, panasz nélkül … Állította volna oda a honvédet, … aki életét áldozza mesés hősiességgel a Kossuth eszméiért.” Valóban nincsenek ott? De igen! Ott van az óvó anyai szeretet, gondoskodás a gyermek nyakába kötött kendőben; a sebesült társát tartó, a tornyosuló veszéllyel merészen, dacosan szembenéző, a népmeséink hősét („mesebeli János”-át) idéző alakban!
Hasonlóan nem tudtak mit kezdeni az előoldallal sem a szoborcsoportot elmarasztalók: „Minek egy minisztériumnak szobrot emelni? Hisz nagy részüknek már úgyis van szobruk külön.” „A Batthyány-kormány tagjai közül tehát a pénzügyminiszter Kossuth Lajos került az emlékmű kiemelt fő helyére, míg a később mártírhalált halt miniszterelnök csak mellékalakként szerepelt. Az ötlet sem történelmi, sem közjogi értelemben nem mondható szerencsésnek.” „Letargikus hangulatú”-nak vélték. Tekintetbe kell vennünk, hogy az eredeti terv szerint igen nagy méretű talapzaton álltak volna, ami indokolja a kissé nyújtott alakot, a lefelé irányuló tekintetet. A kormány tagjai részint párban, részint elkülönülten álltak a szoborcsoportban. És ez tette lehetővé, sőt szerencséssé a dombóvári megoldást, az önálló elhelyezéseket; az egészen alacsony posztamenseken is másfélszeres méretükkel fölénk magasodó szabadság apostolok körbejárását. Mert nem elegendő egy oldalról néznünk őket, más-más szögből eltérő a hatásuk, új értelmet nyernek, másként szólnak hozzánk. Szólnak hozzánk, nem „lehajtott, lekonyuló fejjel”, de határozott, kemény fővel, testtartással, mozdulataikkal. Nézzük példának okáért gr. Batthyány Lajost bal oldalról, amint bikaként előreszegett fejjel halad a megkezdett úton. Igen, halad, nem kilép, nem bal, hanem jobb lába van elöl; a Horvai által apostoli palástul ráborított köpönyeget nem engedi lecsúszni, baljával testéhez szorítja, hogy hordja mártírságig. Más szögből tekintve, elfogadnánk bármely templomkertben álló szent szobraként: jobbjával ott van attribútuma, a magyar alkotmány, törvényesség könyvbekötötten, a Corpus Juris…
A szoborcsoport első párosa: Esterházy Pál herceg (Dombóvár földesura!) és Klauzál Gábor párosítása is sokatmondó. Esterházy palástja bal karjára csúszott, fejtartása, kézmozdulatai Klauzál meggyőzésére irányulnak, aki fejét konokul elfordítja, baljával kilép, megindul a rendkívüli gazdasági nehézségekkel terhelt úton. Kettejük ellenpólusa a szoborcsoport jobb oldali kettőse: legszélen Mészáros Lázár, jobbján Deák Ferenc. Az egyik szélen Ausztriához, az uralkodóhoz kötődést biztosító, a másikon Magyarország érdekeit akár fegyverrel is megvédeni hivatott hadügyminiszter … Mellette az igazság, a higgadtság szimbólumaként Deák Ferenc, amint balját Mészáros jobbjára teszi. Míg Deák nyugodtan áll, Mészáros előreszegett fejjel halad, közben Deák felé hajlik, rá figyel. Balját a palástja alól előtűnő, csupán negyedéig látható kardja markolatán nyugtatja. Igazság és honvédelem – nagyszerű párosítás.
Az eredeti emlékmű balról harmadik, negyedik szobra is kettős, a szellemiség nagy alakjaié: báró Eötvös Józsefé és gróf Széchenyi Istváné. A kiegyezés után nagy jelentőségű törvények létrehozásában elévülhetetlen érdemeket szerzett Eötvös a forradalom idején elbizonytalanodó, külföldre távozó magatartása tükröződik Horvai megformálásában: a horvát bánok, a nagy Zrínyiek, Frangepánok leszármazottja kifelé fordul, baljában tartott attribútumának, a könyvnek lapjai összegyűrődtek; sujtásos magyar öltözékéről lecsúszott a palást. Mennyire más a mellette álló Széchenyi! Baljával kilép, kezét, erős, csontos öklét hüvelyében tartott kardja markolatán nyugtatja; a vállára terített palásttal határozott kemény tartású, uralkodói fenség tekint ránk. És ismét ellenpólusként, Kossuth túloldalán a belügyminiszter Szemere Bertalan, csontos kézfeje lankadtan, egymásban nyugtatva; mintha sírgödörbe tekintene: Orsovánál a Szent Koronát földbe rejtő, lélekben megtört, fájdalmasan búcsúzó miniszterelnököt látunk magunk előtt.
És Kossuth Lajos. Kissé előreugró, magasabb posztamensen állt az elbontott eredetin, most csaknem a földön állva is fölénk magasul, higgadt, nyugodt tekintettel néz ránk, szemünkbe. Nincs benne a hiányolt forradalmi hevület, nem szónok, nem agitátor (Horvai korábbi, más szobraiban már megörökítette ekként), hanem a magvető mozdulatával áll előttünk: jobb lábával előrébb lépve, bal keze ökölben, keményen tör utat, míg jobbja a magvető mozdulatát végzi. Vállára terített palásttal a szabadságeszmék magvetője. Nem eredménytelenül, hisz népünk az eredetileg Bocskai Istvánt illető „Magyarok Mózese” megtiszteltetéssel Kossuth Lajost ruházta fel, őt tartja így számon.
*
Hát, így látom én a dombóváriaknak köszönhetően megmentett, most november 6-án 75 éve felavatott Kossuth-emlékmű egyes részletét, szereplőit nem művészettörténészként, nem esztétaként, hanem egyszerű magyar állampolgárként. Hogy másoknak véleménye különbözik, azt tudom, el is fogadom a magam módján. De azt nem tartom valószínűnek, hogy az 1950-es lebontásban döntést hozók ne éreztek volna valami hasonlót is.
És essék néhány szó az alkotóról: Horvai Jánosról is! Az 1962-ben kiadott Új magyar lexikon elintézi két mondatban, négy sorban, ugyanennyi művének említésével, hibás születési évvel. (Hogy a New York-i Kossuth-szobor is az ő alkotása, miért is közölné…) A Művészeti lexikon is téves adatát közli születésének, valamint a Kossuth-emlékmű leleplezési idejének is!
A Pécs, Ágoston-plébánia Kereszteltek anyakönyvében az alábbi bejegyzések olvashatók: született: 1874. május 27., keresztelve június 4.; neve: Joannes Carolus; apja neve: Ludovicus Hoppl, anyjáé: Magdalena Dullinger. A Megjegyzés rovatban: „Az 1900. évi 132749. sz. másolaton közölt belügyminiszteri leirat alapján vezetékneve Horvai-ra változtattatott. A bejegyzést a Pécs egyházmegyei hatóság 1901. évi március 18-án 950. sz. a. rendelte el.”
Fünfkirchen Hoppl és Dullinger szülők utódánál vajon hányan érezték át jobban, tartották-tartják magukénak 1848/49-es szabadságharcunkat és alakjait?!
Végezetül, merem remélni, hogy a jelenleg lelakatolt, befalazott ablakú, a XIX. század elején épült, műemlékké nyilvánított Pécs, Felsőmalom utca 3. számú épületre nem a lebontás, hanem a felújítás vár, és falára felkerül a Horvai János szülőházát jelölő tábla… Mert ez ideig Horvai Jánosról Pécsett csak szobrai tanúskodnak. Hiába: senki sem próféta a maga hazájában…(?)
(Megjelent: 2002. októberben, 2 részben – a szerző felvételeivel)
Hozzászólások