Hajnal Mária | Jó szerencsét!

Szépirodalom - próza

Jó szerencsét!

 

Igaz történet alapján

 

„Emlékezni jobb, mint élni”
Fellini
A Hold hangjai

 

A frissen hullott hó vakítóan csillogott. A dombtetőről be lehetett látni az egész tájat, a kopasz tölgyfákat, a távolban húzódó városi fényeket és az egységet megtörő, a vidékre nem jellemző színesre mázolt fasufnit. A vékony falécekből összetákolt fészerben a merevre dermedt szürke ruhakupac megmozdult.

A réseken beszállingózó hópihék ébresztették, az apró pelyhek csiklandozták az orrát. Ébren volt, de még nem nyitotta ki a szemét. A metsző hideg elnyomta a máskor oly intenzív bűzt, a dohos szagot, amely az összegyűjtött piszkos szövetekből áradt. Mindent összehordott, már ősztől készült a télre, tudta, hogy gondoskodnia kell magáról, különben megfagy. Kartondobozokat és szétvágott nejlon szatyrokat terített a földre, mellyel védte és bélelte a vackát, úgy élt, mint az erdei állatok, szemetet evett és meghúzódott a hideg elől a maga építette menedékben.

Még maradt, tudta, hogy megtántorodik és elszédül, ha feláll, no meg, hová is mehetne?! A valóság ijesztő volt, a gyötrő éhség legyengítette, egyre kevesebb ereje maradt, jobban szeretett ébren is álmodni.

Gyerekkorában vidéken élt, a frissen fejt tej íze ott maradt a szájában, ízlelgette, forgatta a nyálát, mintha most is ott tartaná a zsíros tejet a nyelve felett. Jobb időket is megélt már. Bányász volt, fekete gyémántok között töltött 15 évet, a szénpor letörölhetetlen ívet húzott a szeme alá, mintegy pecsétként keretezte be azt, emlékeztetve őt a fény nélkül töltött évekre.

Jó szerencsét! – így köszöntek egymásnak mielőtt leereszkedtek a mélybe, nehéz munkát végzett, de biztonságban élt, nem aggódott soha a holnap miatt, a ma gondja épp elég volt neki akkortájt. Azt mondták tehetséges, még sokra viheti, a városi klubban rúgta a labdát. Szenvedélyesen élt és focizott, szerette a gólok után felzúgó tömeg ujjongását és tapsát.

A bánya bezárása után azonban minden megváltozott.  Nem jutott álláshoz, egyre kevesebbel kellett beérnie, a napi gondok felemésztették, már nem járt le a fiúkhoz, szégyellte, hogy lyukas a cipője és elnyűtt a kabátja. Az ezredfordulóra hajléktalanná vált. A hozzá hasonlók tanították meg arra, hogy kell az utcán élni, parkokban, lépcsőházak pincéjében, erdőkben húzta meg magát, soha nem gondolt arra, hogy szállóra menjen, ragaszkodott a szabadság illúziójához, úgy érezte, a szállón elvennék a méltóságát és a terét.

Az utóbbi napokban többször gondolt arra, hogy rossz döntést hozott, talán mégiscsak be kellett volna mennie egy támaszt nyújtó otthonba, de már gyenge volt és fásult, egyetlen dolog uralta a gondolatait: az éhség! Jól akart lakni! Folyton éhes volt, a hasa behorpadt, a bordái kimeredtek, a szeme alatt a karikák egyre mélyültek.  Talán, ha elszívhatna egy cigarettát, ha beburkolózhatna a kék füstbe, az enyhítené az éhezésből fakadó kínjait.

Úgy érezte beleőrül, szerette volna lerágni a karját, a fejében a hangok egyre élesebbek lettek, meg kell oldania a helyzetet, ha kell lopni fog, vagy gyilkolni, ő is csak ember, joga van ahhoz, hogy jóllakjon. Kiszabadította a karját a ruhái alól és nézte a pirosra csípett bőrét, masszírozni kezdte, hogy élénkebbé tegye a vérkeringését, elképzelte, hogy húst szervíroznak neki, finom ecetes uborkával. Már nem volt önmaga, már csak egy lény volt, aki enni akart. Még a halvány fényben is látszottak a vérerek folyosói a karján.

Már tudta! Jól fog lakni!

Lassan, óvatosan kelt fel, a sufni jobb oldalához közelített, meglepődött, de erőre kapott, most, hogy megtalálta a megoldást és hamarosan enni fog újra bizakodással töltötte el. Vissza fognak még jönni azok a napok, amikor ő boldog volt. Lesz ő még elégedett, majd a bányász barátaival közösen emelik a poharakat az ég felé és vidáman kiáltják újra – Jó szerencsét!

A sparheltet egy lomtalanításon szerezte, el is adhatta volna, de tudta, hogy szüksége lesz rá a télen. Nem volt kivezető nyílás, sem kémény, a füst miatt csak ritkán gyújtott be, de most serényen dolgozott azon, hogy láng lobbanjon a kályhában. Már érezte a finom meleget, még a gomolygó füst sem zavarta, az ujját a platnihoz érintette, a forróság azonnal megégette, már jó volt, már lehet rajta sütni.

Kést vett a kezébe, a karját a vaslemez fölé tartotta és egy határozott mozdulattal megnyitotta a lüktető ereit. A vér lassan szivárogva folyt az izzó tűzhely tetejére és állt össze egy barnán fénylő lepénnyé. A beszűkült tudata már azt sem engedte, hogy bekösse a kezét, úgy nyúlt a sült vérhez, mint a forró gesztenyéhez. Égette a kezét, finoman dobálta, majd beleharapott. A falat ottmaradt a szájában, forgatta, ízlelgette, de csak nagyon nehezen tudta lenyelni. Nem próbálta meg újra, az emberi énje nyüszítve, kaparva, de újra életre kelt benne. A focipályára gondolt, a barátaira, a csillék zajára, a bányász társai tekintetére.

Visszabotorkált a dohos ruhakupachoz, bedőlt a ruhák közé és álmodni kezdett. A föld gyomrába vezető liftbe szállt és még mélyebbre ereszkedett, mint ahol most volt. Fekete gyémántok várták, ahol felzúgott az őt éltető nézők zaja, mindenki kiabált, miközben marokszám dobálták a neki drukkolók a fűszeres rizst és hajították hozzá a meleg csirkecombokat. A feneketlen mélységben járt, a pokol tornácán, amikor megpillantotta az Arany Kaput, melyen most nem a labda szállt keresztül, hanem a halhatatlan lelke! Jó szerencsét! – súgta némán és kilépett a mocsokkal teli szenvedésből.

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Jó szerencsét!”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés