Smelka Sándor | Kabak-hegy árnyai

Szépirodalom - próza

Kabak-hegy árnyai

 

1.A harmadik telihold

 

Alkonyodott. A néma hegyek lassan beárnyékolták a völgy ölén lapuló várost. A holdkeltére még várni kellett, de aki ismerte Régervölgyet, tudhatta, hogy ma éjjel ismét telihold lesz. Az ilyen estéken a szél se fújt, a hegyek vészjósló némán magasodtak a házak fölé. Az emberek izgatottan, félve gyülekeztek a város északi kapujához. Ez a kapu háromhavonta csak egyszer nyílt ki, akkor is csak azért, hogy áthajtsanak rajta száz birkát. Ezeket az állatokat a Kabak-hegyre terelték fel a városiak, hogy az ott élő szörnyeteg étvágyát kielégítsék, és ezzel elnyerjék jóindulatát.

Fél évszázada már, hogy a szörnyeteg bevette magát a Kabak-hegyi erdőségbe. Senki se tudta, honnan jött, és igazából azt se tudta senki, hogy néz ki. Persze nagyon sokan látták a szörnyeteget, és ezek az emberek előszeretettel tartottak hosszas és részletes élménybeszámolót a nagy találkozásról a város csapszékein, piacain. Ezek többsége azonban csak mendemonda volt, amivel a gyerekeket ijesztgették. Csak annyit lehetett biztosan tudni, hogy eleinte nagy károkat okozott: éjszakánként halálra rémített néhány pásztort kint a legelőkön, egy-két tehén és birka is odalett ezeknek a találkozásoknak köszönhetően. A város előző főbírájának – Herbornak – az eltűnését is a szörnyeteg rovására írták. Ekkor Herbor fia – Konor – aki időközben a város új főbírája lett, elhatározta, hogy véget vet ennek az állapotnak. Egyik reggel látványosan kilovagolt az Északi-kapun, majd három napig elnyelte a hegy. A városban már azt hitték, Konor is odalett, amikor az egyik hajnalon visszatért, és ünnepélyesen kihirdette, hogy szövetséget kötött a szörnyeteggel. Kap háromhavonta száz birkát és ezért cserébe nem jön le a völgybe, békén hagyja a legelőket.

Ekkor vált a Kabak-hegy tiltott területté a városiak számára. Akit a hegyen láttak, halállal lakolt. Kivéve azokat a háromhavonta kisorsolt férfiakat, aki felhajtották a birkákat a fennsíkra. Így ment ez már ötven éve.

Az Északi-kaput övező utcákban földszintes házak tapadtak egymáshoz, melyeket kőbányászok, favágók laktak. Mióta tiltott terület lett a Kabak-hegy, azóta a kőbánya se működött. A dísztelen kapu előtt csak egy nagyobbacska karám állt, ahol a kiszemelt állatok végigbégették azt a néhány percet, míg a város főbírája elmondta a szokásos szöveget egy közeli pódiumon. A karámon és a pódiumon kívül rengeteg hely volt, ahol a város népe minden alkalommal felsorakozott. Ez a háromhavonta ismétlődő borzongató szertartás volt az egyedüli, ami idevonzotta az embereket.

Xiliát nem izgatta ez a felhajtás. Ilyen estéken külön örült annak, hogy a város népe az Északi-kapunál gyülekezik, mert legalább észrevétlenül tudott egyik padlásról a másikra jönni-menni. Ez a poros, pókhálós világ volt az övé: Régervölgy padlásai. A házak szűk utcákon álltak szorosan egymás mellett, egy-egy palló, deszka segítségével nem volt nehéz a padlásablakok között közlekedni, még akkor sem, ha néha az utca felett kellett átkelni. Persze az utóbbit szigorúan csak sötétedés után lehetett bevállalni. Xilia pedig általában bevállalta: fantomként jött-ment a padlások, háztetők, toronyszobák poros, nyikorgó padlójú labirintusán: kincsek és régiségek után kutatott. Az évek során sok mindent összegyűjtött: régi térképeket, melyek legtöbbje idegen földrészeket ábrázolt, ám volt olyan is köztük, amin a Kabak-hegyet rajzolták le évszázadokkal azelőtt.

Ezt a térképet sokat nézegette esténként a szobájában. Már csak azért is érdekes volt, mert a térképen olyan falu is szerepelt, amiről még nem hallott. Úgy hívták, Lápos. A térkép szerint a Kabak-hegy északi részén terült el, a fennsíkon túl. Akkoriban sokat kérdezősködött Lápos után, ám a felnőttek sem tudtak a faluról semmit. Amikor aztán megemlítette, hogy Lápos feltehetően a Kabak-hegyen van, az apja nagyon szigorúan megrótta emiatt. Most már végleg leakadhat a témáról, mondogatta neki, hiszen a Kabak-hegy tabu, oda nem megyünk fel, és lehetőség szerint nem is beszélünk róla. Egyébként sincs ott semmi, csak a szörnyeteg, a fenevad, a démon, és örüljünk annak, hogy a rendszeresen felajánlott birkáknak, no meg a nagyszerű főbíránknak köszönhetően nem jön le Régervölgybe.

Ebből is látszik, hogy Xilia családja – főleg az apja – nem nagyon szerette a lány hobbiját. Mindig porosan jött haza az isten tudja, honnan, miközben a hátizsákja tele volt lommal: petróleumlámpával, régi könyvvel, festménnyel, furcsa formájú borosüveggel.

Xilia ezen az estén is a padlásokon bolyongott, de nem egyedül, ezúttal is vele tartott hű barátja, Kilián is. A fiú leginkább azért ment a lánnyal, hogy megvédje őt, ha esetleg valami balul ütne ki. Erre azonban még sose volt példa, leginkább az történt, hogy Xilia mentette meg a fiút, hogy lezuhanjon egy-egy ingatag létrán, hasra essen valamiben, vagy ami még rosszabb: lebukjon valaki előtt.

A nyugati városrész gazdag villáinak padlásain jártak éppen, Xilia kedvenc helye volt ez, itt mindig talált valamit. A felfedezés vágya csillogott a lány szemében, rutinos mozdulatokkal kutatta át a dobozokat, ládákat. Először kinyitott egy nyikorgó szekrényt, amiből egy szekérnyi ócska holmi ömlött a fejére. Szakadt, divatja múlt szoknyák, felöltők temették maguk alá. Xilia fintorogva mászott ki alóluk. A lánytársaival ellentétben egyébként se kötötték le a ruhák, az ékszerek, jobban érdekelték őt a régi tárgyak, könyvek és persze a felfedezés izgalma.

Már éppen kezdte volna visszagyűrni a ruhákat a szekrénybe, amikor megakadt a szeme egy fedeles kosáron. Megpróbálta kiemelni a szekrény aljából, de túl nehéz volt.

– Kilián, segíts!

A fiú éppen az ajtónál állt őrt. Látszott rajta, nem szívesen hagyja el ezt a helyet.

– Mi van már megint?

– Találtam valamit, segíts kiszedni!

– Megint valami kitört fogú fésűre bukkantál? Vagy törött lábasra?

Xilia elengedte a füle mellett a gúnyos kérdést.

– Idejönnél? Ezúttal tényleg izgalmas dolgot találtam.

– Gondolom. Fél pár papucs az elmúlt évszázadból – mondta Kilián, majd még egyszer körbenézett és odalépett Xiliához.

– Látod azt a kosarat? – kérdezte a lány.

A fiú mélyet sóhajtott.

– Na, szedjük ki! Essünk túl rajta.

Nagy nehezen kiemelték a kosarat a szekrényből és a portól fuldokolva letették a recsegő padlóra. Xilia felnyitotta a fedelét és belenézett. A kosár pókhálóktól beszőtt belsejében kisebb vászonzsákok feküdtek egymáson. Kilián fintorgott, utálta a pókokat, és gyorsan visszaállt az előbbi őrhelyére. Ott néhányszor még köhögött a portól. Xilia ezalatt kiszedte a legfelső zsákot a kosárból. Már a tapintásából érezte, hogy egy könyvet fogott meg. Elmosolyodott: legjobban a könyveket szerette.

– Ez az! – mondta félhangosan és néhány pillanat múlva egy vaskos könyvet tartott a kezébe. Lefújta róla a port. A porszemecskék, mint izgő-mozgó csillagképek lebegtek a lemenő nap fényében.

„Sárkányok könyve” – Ez állt a könyv fedelén.

Xilia tudta, hogy a Régervölgy környéki hegyekben – köztük a Kabak-hegyen – éltek régen sárkányok, de kétszáz éve valami miatt elrepültek északra. Azt mondták az idősek, hogy kevesebb volt már az élelem, a sárkányok is egyre többen lettek, és egyszerűen elvándoroltak. Többen persze úgy gondolták, hogy ez az egész csak legenda.

Xilia azonmód belemerült a könyvbe. Egy bizonyos Watisz nevű remete írta, aki fent élt a hegyen a sárkányokkal együtt. A megsárgult lapokon a megfigyeléseit lehetett olvasni.

– Kilián, nem hiszed el, mit találtam!

A fiú még mindig köhögött:

– De, elhiszem –mondta.

– Ez majd kétszáz éves könyv. Az itt élt sárkányokról szól.

– Ha itt éltek egyáltalán…

– Arra gondolsz, hogy nem is voltak sárkányok?

– Mégis milyen bizonyíték van erre? Semmi. Néhány öregasszony mesél ezt-azt? Hát aztán!

– Majd mást mondasz, mikor elolvasod ezt a könyvet. Bár ezek után lehet, hogy meg se mutatom neked.

– Most megsértődtél? Hallottad, hogy Konor főbíró mit mondott a múltkori szertartáson.

Xilia egy grimaszt vágott a főbíró nevétől.

– Mikor is lesz a szertartás?

– Teliholdkor. Szerdán – mondta Kilián szórakozottan.

Xilia gondosan berakta a könyvet a hátizsákjába. Felegyenesedett.

– Az ma van – mondta.

– Uramisten! – kiáltott fel a fiú – nekem ott kell lennem! Kisorsoltak!

Éles kürtszó hasította át a levegőt. A hang hosszan visszhangzott a város háztetőin és Kabak-hegy szikláin.

– Hallod?! – kérdezte kétségbeesetten Kilián. – Ez volt az első kürtszó: lement a nap.

– Semmi pánik, Kilián, tudok egy rövid utat az Északi-kapuhoz – mondta lány és már indult is az ajtó felé.

– Először megyek a hegyre, és akkor is elkésem – morogta a fiú.

Amerre csak elsurrantak, üres volt minden ház. Lábuk alatt kísértetiesen recsegtek a padlók, nyikorogtak a padlásajtók, döngtek az ablakok közé tett fapallók. Öt perc múlva, mikor Kilián a harmadik pókhálót szedte le az arcáról, újra felhangzott a kürtszó.

– Nyugi –mondta Xilia – már itt is vagyunk.

Egy hátsó udvarra léptek ki, onnan már csak egy kapu választotta el őket a szertartás helyszínétől, a zsúfolásig megtelt Északi-kaputól. Amikor Xilia és Kilián kiléptek a térre, már besötétedett. Az emberek között osontak előre. A lány megpróbált úgy odasurranni az apjához, hogy ne tűnjön fel: éppen most érkezett. Persze feltűnt. Xilia apja szomorúan, reménytelenül nézett a lányára, miközben egy jókora pókháló-fonatot kotort le a vörös hajtincsekről.

A szertartás javában ment. A kapu előtti emelvényen beszélt Konor főbíró. Jobbján kétségbeesetten bégettek a birkák. Balján pedig huszonkilenc férfi állt kétségbeesetten hallgatva, fáklyákkal a kezükben. Kilián közéjük surrant harmincadiknak. Feltűnés nélkül akart megérkezni, de ez lehetetlen volt. Mindenki látta, hogy elkésett. A tekintetével a családját kereste a tömegben, rövidesen meg is találta őket. Az első sorokban álltak. Testvérei kajánul vigyorogtak, anyja zord arcáról pedig azt olvasta le, hogy ezen az estén nagyobb biztonságban lesz a hegyen, mint otthon.

Konor, a város főbírája, most is elmondta azt a szöveget, ami már minden embernek a könyökén jött ki.

– Régervölgy lakói! Ma újra harmadik telihold van, és mi újra lerójuk adósságunkat a hegyen lakó Kánitulisznak, a szörnyetegnek. Hisszük, hogy áldozatunk megbékíti dühét és éhségét. Hisszük, hogy a következő hónapokban továbbra is biztonságban lehetünk tőle. Mint tudjátok, immár több mint ötven éve annak, hogy Kánitulisz, a szörnyeteg, befészkelte magát a hegyünkre. Mindannyian emlékszünk azokra az időkre, amikor itt pusztított közöttünk. Néhány derék ember is odaveszett akkor, köztük az én apám is. Akkor én megállapodtam a szörnyeteggel: mi nem megyünk fel hozzá, de ő se jön le közénk. Napi egy birka az ára ennek a békének. Régervölgy gazdag város, hiszem, hogy ez az ár igazán csekélység a békénkért.

Tehát erre a szövetségünkre emlékszünk minden harmadik teliholdkor, amikor is a kiválasztott férfiak felterelik a birkákat a Kabak-hegyre.

Továbbá ne feledjétek, a hegy tabu! Csakis a kiválasztottak, ők is minden harmadik teliholdkor, és csakis birkával tehetik a lábukat a Kabak kies ösvényeire. Jegyezzétek meg, aki máskor és máshogy megy a hegyre, az – a városunk gazdagságára mondom – halál fia! Most pedig induljunk!

Nyikorogva, lomhán nyílott ki az Északi-kapu. A hegyre vezető ösvény beleveszett a kinti sötétségbe. A város polgárai felmorajlottak, a birkák és az azokat terelő férfiak – köztük Kilián – bizalmatlanul néztek farkasszemet a heggyel. A fiú még visszatekintett, Xiliát kereste a tömegben. Rövidesen meg is látta, ahogy az apja mellett integetett neki.

Ahogy kiértek a falon kívülre, nagy dörrenéssel zárult be mögöttük a kapu. Sötét lett, csak a fáklyák fényei világítottak. A meredek ösvény az erdő fái közt vezetett. A menet élén a főbíró lépdelt, fáklyája fénye megvilágította elszánt arcát.

Kilián a menet végén haladt. Először volt kisorsolva, de az egyik nagybátyja már volt fent a hegyen, és a családi legenda szerint a nagyapja is. A fiú mellett egy igazi veterán sétált. Ő már harmadszor ment fel a Kabakra. Gulki volt a neve.

A kanyargós úton nem sok minden történt. Rövidesen eltűnt a szemük elől a város, őket pedig elnyelte a hegy. A telihold fénye át-átsütött a fák ágain. Rajtuk kívül nem mozgott semmi, csak a birkák nyugtalankodtak. Nem értették, hova kell ilyen sötétbe menniük, zavarta őket a sok-sok fáklyás férfi.

Kilián vigyázott, hogy még véletlenül se maradjon le. Néhány férfi, hogy leplezze félelmét, Gulkival beszélgetett. Kíváncsiak voltak, mire számíthatnak odafent. Gulki is félt persze, hogy leplezze félelmét, mesélt:

– Ha minden jól megy, éjfélre fent leszünk a Sárkányszirten. A Sárkányszirttől nem messze van egy karám: oda kell behajtanunk a birkákat.

– Látni fogjuk a szörnyet? – kérdezte aggódva egy Kilián korú fiú. Ő is először járt a hegyen.

– Bizony – vigyorgott Gulki – úgy lesz, hogy mi odaállunk a birkák mellé, aztán nagy robajjal megjelenik a szörnyeteg, és mielőtt neki állna a birkáknak, hát mindegyikünket végig szagol azzal a ronda, hosszú orrával. Ha büdösnek talál minket, akkor békén hagy, de ha nem…

A fiú elsápadt. Nem messze tőlük egy szakállas fickó elröhögte magát:

– Ne aggódj, öcsi! Téged biztos elenged.

– Honnan veszi?

– Há’ mer’ te úgyis összecsinálod magad ott fent.

Mindenki nagy kacagásban tört ki.

– Előbb látod odafönt az anyósomat, mint a szörnyeteget – zárta le a témát Gulki.

Lassan haladt a csapat, a fáklyák fénye kísérteties, himbálózó árnyakat vetített mélyen a fák közé. Ahogy a kis csapat egyre feljebb haladt a hegyi ösvényen, egyre jobban elnémult mindenki. Végül két óra menetelés után kiértek a Sárkányszirtre. Ez a szirt onnan kapta a nevét, hogy a város felől nézve sárkányfej alakja volt. Egy nem túl széles fenyves választotta el a réttől: ott állt a karám, amit a szóbeszéd szerint maga Konor épített, mikor három napig fent volt a hegyen, hogy megegyezzen a szörnyeteggel. A küldöttség ide hajtotta be a megriadt birkákat. Mikor ezzel megvoltak, Konor főbíró azt mondta nekik:

– Most pedig menjetek vissza a szirthez! Egyedül kell maradnom Kánitulisszal, hogy megerősítsük a szövetségünket.

A férfiaknak, köztük Kiliánnak, nem kellett ezt kétszer mondani, sietve átvágtak a réten és a szirtet elválasztó erdősávon. Eközben a főbíró kiáltozni kezdett:

– Kánitulisz! Kánitulisz! Gyere elő, Kánitulisz!

Erre már Gulki se viccelődött. A harminc férfi hanyatt-homlok rohant a fennsík pereméhez, ahol megálltak és vártak. Egy darabig csak a főbíró hangját hallották, ahogy egyre hívja, hívja a fenevadat.

– Őt nem bántja? – kérdezte valaki remegő hangon.

– Nem – válaszolt Gulki. – Ő a szövetség embere. Kánitulisz a szövetség emberét nem bántja. Minket azonban…

Megremegett a föld, és a fenyők felett lángcsóvák jelentek meg. Szörnyű zaj közeledett feléjük. Az volt az érzésük, hogy egy tűzhányó készül kitörni a fák mögött. Aztán hirtelen csend lett néhány percig, és ez félelmetesebb volt, mint az előző lárma.

Aztán újra tűzcsóvát láttak, dübörgést, de a zaj most a hegy belseje felé haladt és lassan elhalt. Nem sokára fáklyafény tűnt fel az éjszakában, és egyszerre előttük állt Konor főbíró. Sértetlen volt. Még a bajsza se perzselődött meg.

– Rendben – mondta ünnepélyesen. – Kánitulisz újra békén hagy minket három hónapig.

A férfiak megkönnyebbülve, de remegő lábbakkal vonultak le a hegyről. Kilián – mint minden társa ezen az éjszakán – elhatározta, hogy sose jön fel a hegyre. Nem is sejtette, hogy ezt a fogadalmát milyen hamar megszegi.

 

(folytatjuk)

 

 

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Kabak-hegy árnyai”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés