Botz Domonkos | Örök talány

Szépirodalom - próza

Örök talány

 

Csak csipog. Mintha csak valami láthatatlan gát szakadt volna át, csipog megállás nélkül, valahogy úgy, hogy képtelenség megszólalni mellette, mi­közben folyamatosan rázza természetesen szőke, tövénél befőttesgumival összefogott hosszú, hullámos hajfürtjeit. Minden pontosan, tudatosan megkoreografált, így nem véletlen a mozdulat, a testtartás, az egyenes hát, hiszen tisztában van vele, hogy már pusztán aranyló hajzuhatagával is képes magá­ra irányítani környezete figyelmét. Számolatlanul érkeznek a bókok, a hízel­gő megjegyzések, de neki ez nem elég, ennél többre vágyik, valami sikerre, némi elismerésre. Örökké nyughatatlan, izeg-mozog, még azt is megválaszt­ja, ki mellé üljön le, mert az eredmény szempontjából az sem mellékes.

Persze dőreség lenne azt hinni, hogy csupán egy kis butuska szőke, mert bizony oda kell figyelni arra, amit mond, de azért ő sem hibátlan. Olykor társaságára fittyet hányva oldalra fordul, tükör híján belebámul a sötéten ásító ablaküvegbe, elidőzik saját arcán, a visszaköszönő képen, és ilyenkor, még ha csak pillanatokra is, eltűnnek orra körül apró szep­lőcskéi, amelyek egyre jobban zavarták az utóbbi időben.

Ezek azok a pillanatok, amikor kiesik a szerepéből, elveszíti a fonalat, de valami kiváló ritmusérzékkel azonnal témát vált, és minden igyekeze­tével azon van, hogy újra a figyelem középpontjába kerüljön, mert minden bizonnyal úgy érzi, az neki kijár.

Aztán csak kérdez, és újra kérdez, de nem tudni, hogy valóban kíván­csi-e a válaszra, vagy ezzel is pusztán csak hallgatóságának éberségét kí­vánja tesztelni, vagy inkább fenntartani.

Örök talány, kiismerhetetlen, megfejthetetlen titok, olykor határozott, máskor esendő és végtelenül kiszolgáltatott. Nem tudni, mikor adja ön­magát, és mikor játszik szerepet. Ízig-vérig nő! Mit nő? Született színész­nő. Tökéletesen ismeri az arcizmok nyújtotta lehetőségeket, grimaszol, felhúzza a szemöldökét, tekintete kutat, matat, szinte lyukat fúr a másik emberbe. Szavak nélkül is kommunikál. Még a mozdulatai is beszélnek, mintha csak mondandójának akarna nyomatékot adni vele.

Figyelmét a legapróbb részletek sem kerülik el. Mindenről van vélemé­nye, mindenhez van hozzáfűznivalója, légyen szó politikáról, környezet­védelemről, vagy akár a világ túlnépesedéséről, és teszi mindezt valami le­fegyverző bájjal, derűvel, és bár fiatal éveiben jár, mégis láthatóan ismeri, és hihetetlenül érzékeny receptoraival azonnal fel is fogja az emberi lélek legjelentéktelenebbnek tűnő rezdüléseit. Kimeríthetetlen fegyvertárának apró eszközei ezek.

Lévén, hogy nőből van, könnyedén tekeri lakkozatlan ujjacskái köré a hímegyedeket, akik eleinte még látszólag érdeklődve hallgatják, mi­közben csak Isten a tudója, merre kalandoznak éppen fésületlen gondo­lataik.

A mellette helyet foglaló termetes úr zavartan tekergeti húsos ujján a jegygyűrűjét, majd pillanatokkal később egy díszesen dekorált, flancos do­bozból pralinéval kínálja, miközben leplezetlen kíváncsisággal bámul bele az arcába.

Egy pillanatig hezitál, zavarja ez az otromba stílus, az idegen fürkész tekintete, azok a vérágas savószínű szemek, a keserű, dohányszagú lehe­lete, aztán, tudomást sem véve róla, illedelmesen megköszöni, kicsippent egyet, közömbösséget mímelve beleharap, és újra kibámul az ablakon, valahogy úgy, mintha ott sem lenne. Nem lekenyerezhető. Apró csokolá­dédarabkák potyognak sötéten a skót kockás szoknyára. Bal kezének hü­velyk- és mutatóujjával megtörli szája szélét, öléből összesöpri a morzsá­kat, és tenyeréből óvatosan az ablak melletti hamutartóba borítja.

Egy távolabb ülő, úgy a negyvenes éveinek elején járó hölgy irigy pil­lantásokkal figyeli, majd egyébként is rövid szoknyájából kivillanó comb­jaiból igyekszik még többet megmutatni, miközben mozdulataival mély dekoltázsából kibuggyanni készülő nőiességére próbálja ráirányítani a férfitársaság figyelmét.

Aranyhajú ekkorra, mintha csak kifogyott volna a szóból, némán figyeli a többieket, unottan babrál, tekerget egy cérnaszálat, ami szoknyájának felfeslett korcából kandikál ki, közben pedig láthatóan próbálja rejtve tar­tani a gondolatait, már ha vannak még neki.

 

Talán csak a szerelvény órák óta tartó folyamatos imbolygása, a kere­kek monoton kattogása lehetett az oka, hogy erőt vett rajta a kimerültség. Már unta a beszélgetést, nem érdekelte senki és semmi. Ott kinn, az abla­kon túl ütemesen zötykölődött a táj.

Felállt, eligazította magán cipőcskéjére lecsúszott fehér térdharisnyáját, majd a poggyásztartó alatti fogasról lecsüngő kis hátizsákjából kivette a babáját, magához szorította, nagyanyja ölébe gömbölyödött, és azzal egy időre elhalt a kupéban a zsongás, és megszűnt számára a világ.

 

(Az ártatlanság bája – Hetedhéthatár Kiadó, 2018)

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Örök talány”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés