Kovács Alexa | Interjú Belányi Józseffel a Jártam a Holdon verseskötete kapcsán

Kultúra, művészet

Interjú Belányi Józseffel a Jártam a Holdon verseskötete kapcsán

 

Kovács Alexa: Bevezetésként: mondj magadról három dolgot, ami a leginkább jellemez!

Belányi József: Rettenetesen lojális vagyok, ha a barátaimról vagy szurkolásról van szó (Honvéd, Real Madrid, New Orleans Saints, magyar válogatott – és természetesen Mélykút!). Az evésen kívül az élet minden területén szeretek kísérletezni. Igen… az írásban is… Illetve szőrszálhasogató és nyelvtannáci vagyok. És szerintem ez nem négy, hanem három dolog.

K. A.: Fel tudod idézni, mikor írtad az első versed?

B. J.: Az attól függ, mit nevezünk versnek. Az első rímelő szövegeket szerintem ötödikes koromban írtam, de – mivel rossz voltam memoriterben – szerintem már korábban is költöttem át megtanulandó verseket. Gimnáziumban kezdtem el eggyel komolyabban foglalkozni az írással, ott már talán születtek olyan művek, amiket mai szemmel is versnek lehet nevezni.

K. A.: Milyen számodra az ideális körülmény az íráshoz?

B. J.: Ideális körülmények között számomra nehéz írni, mert akkor eltereli a figyelmem az, hogy ideálisak a körülmények. Egy-egy dolog mindig hibádzik azért. Például megvan az ötlet, jönnek a sorok, de nem tudom lejegyezni, ami a fejemben van. Ez fordul elő a legtöbbször… Tusolás közben, focimeccsen, arcpakolás alatt egy wellness szállóban… Szóval az talán ideális, ha van nálam toll és papír, laptop vagy telefon, de persze ilyenkor meg az fordulhat elő, hogy nincs miről írnom…

K. A.: Hogy születik meg a kezed alatt egy vers?

B. J.: Ahány vers, annyi születés. Történt már olyan, hogy „kigurult belőlem” egy szuszra egy vers, de faragtam már évekig is egy-egy költeményt. Az általános talán az, hogy jön egy ötlet, egy gondolat, egy érzés, egy sor, egy rímpár, és aztán egy-két nap alatt megszületik az első változat, amin utána még csiszolgatok kicsit. Aztán amikor kész, és kiengedem az éterbe, akkor észreveszem, hogy lenne még mit javítani rajta, de ez nem mindig történik meg.

K. A.: A családod, a barátaid hogyan állnak hozzá ahhoz, hogy írsz?

B. J.: Egyelőre jól viselik, sőt, talán büszkék is rám, de még nem olvasták a 16 éve készülő, önéletrajzi elemeket bőven tartalmazó könyvemet…

K. A.: Slam poetry műfajban dolgozol. Ez eléggé új stílus, volt oka, hogy úgymond „szakítottál a hagyományos verseléssel”?

B. J.: Nem szakítottam a „hagyományos” verseléssel. Mint korábban említettem, szeretek kísérletezni. Ez is egy kísérlet volt. Rengeteget kaptam a slam poetry szcénától, de az utóbbi időben kicsit eltávolodtunk egymástól.

K. A.:Van példaképed? Vagy valaki, akinek nagyon számít a véleménye számodra?

B. J.: Nem vagyok egy példaképes típus, azokat a művészeket tisztelem, akik képesek áthágni a szabályokat, miután megismerték azokat. De minden vélemény és tanács számít, aztán magamban súlyozom, hogy melyikből mennyit tudok, mennyit akarok megfogadni.

K. A.: Kaptál valaha negatív kritikát? Hogy kezelted?

B. J.: Él olyan ember a Földön, aki soha nem kapott negatív kritikát? *nevet* Egyébként szerintem minden kritikában meg lehet találni a pozitívumot. Ha mást nem, akkor meg lehet belőle tanulni, hogy mit kell elengedni a fülünk mellett. Az mondjuk biztos, hogy egészen máshogyan kezelem most a kritikát, mint például gimnazistaként. Akkor még megváltani akartam a világot, most már csak megváltoztatni. A kettő között óriási különbség van, és utóbbihoz nem passzol az a hatalmas önérzet, ami régen megvolt bennem.

K. A.: Voltál már válságban, amikor egy sort, egy rímet se tudtál írni?

B. J.: 2005-ben mániás depresszióval (bipoláris zavar) diagnosztizált egy szegedi pszichiáter. Azokban az években (2002 és 2006 között) akár 4-5 hónap is eltelt úgy, hogy egy szót sem tudtam leírni, nemhogy egy sort vagy egy rímet. Állítólag ebből nem lehet kigyógyulni, nekem viszont 10 éve – lélekőrlő melóval – sikerült megzaboláznom a hullámokat. Néha gyógyultnak érzem magam, néha tünetmentesnek, mint egy leszokott láncdohányos. És most például lehet, hogy nem örül a családom, hogy ezt elmondtam, de az én, megváltoztatott világomban erről igenis beszélnek az emberek, nem szégyellik, és az a szerencsés 99% odafigyel rájuk (ránk), nem kezelik tabuként.

K. A.: Ha egy versedet kellene kinevezned „kedvenccé”, melyik lenne az és miért?

B. J.: Egy szerző korábban erre azt mondta, hogy ez olyan, mintha arra kérnék, hogy vigye ki az összes gyerekét az udvarra, aztán válasszon, hogy melyiket lője le. Van, amire azért vagyok büszke, mert 3-4-5 szótagos rímeket használok benne. Van, amire azért vagyok büszke, mert kíméletlenül őszinte. És van, amire azért, mert jó vers. De kedvenc nincs.

K. A.: Számíthatok esetleg újabb kötetre tőled, vagy ne legyek telhetetlen?

B. J.: A fent említett, életrajzi elemeket tartalmazó könyv (Némaságom története), illetve két verseskötet (Világvége Soundtrack, a másik egyelőre cím nélkül) van most tervben, de nem mindig ideálisak a körülmények… *nevet*

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Interjú Belányi Józseffel a Jártam a Holdon verseskötete kapcsán”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés