Kánitulisz
Kilián nyugtalanul aludt ezen az éjszakán. Azt álmodta, hogy megtámadta a szörnyeteg, és kétségbeesetten menekül előle. Már érezte a hátán a szörnyű leheletet, amikor hirtelen kitört egy vulkán a semmiből, ami pillanat alatt elnyelte mindkettejüket.
Amikor felkelt, a kedvenc reggelijét, tojásrántottát kapott. Láthatólag az anyja megbékélt időközben, az ő kicsi hősének nevezte a fiút, a kistestvérei körülugrálták, és általában az egész család nagyon büszke volt rá.
A fiú nyúzottan, fáradtan ment át Xiliához délután. A lánnyal ellentétben ő gyakrabban közlekedett az utcán, de ezúttal ő is a padlásablakokat választotta. Valahogy nem akart még emberekkel találkozni, a reggeli ünneplés is zavarba ejtette, nem tudta volna elviselni, ha az emberek lehősözik a nyílt utcán.
– Na, megjött a hősünk! – köszöntötte a lány vigyorogva.
Kilián úgy döntött, hogy nem reagál erre a megjegyzésre.
– Kicsit lestrapálnak tűnsz. Milyen volt? Láttad a fenevadat?
A fiú leroskadt egy székre.
– Csak a hangját hallottam. Volt tűz is.
– Tüzet okádott?
– Nem tudom, csak a lángokat láttam.
– Milyen volt a hangja?
– Mint a mennydörgés.
– Féltél?
– Csak egy kicsit.
– Na, persze. Egyébként, míg te szunyáltál, olvasgattam a sárkányos könyvet. Én mondom neked, Kilián, ezzel a könyvvel megfogtuk a szerencsénket.
A fiú már gyakorlatból tudta, hogy amikor Xilia ilyeneket mond neki csillogó szemmel, azután mindig megbüntetik valamiért. Általában jogosan. Legszívesebben másról beszélt volna. Egy időre elege lett a sárkányokból és a hegyekből.
– El tudom képzelni.
– Nézd meg ezt a képet! Watisz lerajzolta, ahogy a sárkányok repülnek Régervölgy felett.
Kilián rásandított a rajzra.
– Ilyeneket én is tudnék rajzolni. Biztos kitalálta.
– És ha nem?
– Na és akkor mi van, ha repültek?
Xilia megfogta a fiú karját.
– Tudod mit találtam ki? Lehet, hogy a fenevad is sárkány.
Kilián csüggedten állapította meg, hogy bizony ez lesz a téma darabig, bárhová is megy.
– Előbb mondtad, hogy a sárkányok repülnek, viszont a szörnyeteg nem.
– Ez valóban furcsa. Tényleg nem láttál semmit?
– Csak egy kis tüzet.
Xilia újra Kilián orra alá nyomta a könyvet.
– A remete azt írja, hogy a sárkányok tüzet okádnak. Látod, mint itt a képen.
A könyv lapjain valóban egy sárkány volt, ami valóban tüzet okádott.
– Milyen hangja volt?
– Mint az égzengésnek.
A lánynak felcsillant a szeme:
– Mondom, hogy sárkány, Kilián. A könyv azt írja, hogy amikor a sárkányok tüzet okádnak, az olyan hanggal jár, mint az égzengés.
– És?
– Mi az, hogy és?! Azt írja a könyv, hogy a sárkányok egyszerűen elrepültek az északi hegyekbe.
– Ezt örömmel hallom.
– Nem érted? Ha a mi szörnyünk valójában egy sárkány, akkor ő is elrepülhetne innen. Jobban járna mindenki.
Kint ragyogóan sütött a nap. Kilián már megbánta, hogy átjött Xiliához. Legszívesebben kint labdázgatott volna a többi fiúval.
– Na, jó, de most mit csináljunk? – kérdezte.
– Elmondhatnánk Konornak az elméletünket.
„Elméletünket?!” Kiliánnak valahogy nem tetszett ez a többes szám.
– Hogy gondolod?
– Odaállunk elébe, megmutatjuk neki a könyvet.
– Egy kétszáz éves könyvet? Azt se tudjuk, ki írta, mennyire hiteles. Egyébként Konor látta a fenevadat szemtől szembe tegnap este. Csak felismer egy sárkányt, nem?!
Xilia összevonta a szemöldökét.
– Azt mondod, látta?
– Látta. Te is tudod, hogy ő volt az, aki megegyezett vele ötven éve. Hidd el, Xilia, nem sárkány van fent.
– Akkor mi?
Kilián dühös lett.
– Nem tudom. Kérdezd azokat, akik még látták a szövetségkötés előtt.
– Nem rossz ötlet.
A délután tehát azzal telt, hogy Xilia és Kilián felkeresték azokat az öregeket, akik látták a szörnyet valamikor. A veterán túlélők ezúttal is szívesen meséltek a nagy találkozásról, a csodával határos megmenekülésről. Kiliánék ezután kimentek a mezőre, feltelepedtek egy jókora almafára, hogy ott nyugodtan elkészíthessék a szörny képzeletbeli fantomrajzát. A beszámolók alapján a szörny négy métertől tíz méter magasságig bármekkora lehet, adott esetben akár húsz méterre is megnőhet, ez napszaktól függő. A feje száma általában háromtól hétig bármennyi lehet, de olykor ezek mellé spontán nőhet még hat darab. A szörnynek nyolc lába és tíz karmokban végződő karja van, de néha képes ezeket teljesen eltüntetni, hogy a hasán kússzon, mint egy kígyó.
Eddig jutottak estig.
– Fura egy szörny, nem gondolod? – jegyezte meg Xilia.
– Ami azt illeti…
A lány leszakított egy almát, és majszolni kezdte.
– Szerintem össze-vissza beszélnek az öregek. Ilyenről jobb személyesen meggyőződni, nem?
Kilián majd leesett az ágról.
– Mit mondtál?
– Nézzük meg magunknak a fenevadat.
– Ez őrültség! A hegy tabu! „Csakis a kiválasztottak, ők is minden harmadik teliholdkor, és csakis birkával tehetik a lábukat a Kabak kies ösvényeire. Jegyezzétek meg, aki máskor…”
– „…és máshogy megy a hegyre, az – városunk gazdagságára mondom – halál fia.” Igen, Kilián, én is kívülről fújom Konor főbíró beszédjét.
– Tartsuk ehhez magunkat. Egyébként a nagyapád is így halt meg valamikor rég.
– Éppen azért mennék fel. Kíváncsi vagyok, ki ölte meg a nagyapámat.
Kilián megmakacsolta magát.
– Én nem megyek.
Xilia elgondolkodva nézte az égnek törő Kabak-hegyet, arcát vörösre festette a lemenő nap sugara.
– Úgy is jó, Kilián. Ha nem jössz, hát nem jössz. Akkor egyedül megyek fel.
A fiú visszagondolt az előző estéjére, a Kabak-hegyi fennsíkra a kísérteties holdfényben, a dübörgésre, a tűzre, a félelemre. Elhatározta, nem engedi fel a lányt egyedül oda. Akkorát sóhajtott, mint egy fújtató a kovácsműhelyben:
– Mikor indulunk?
– Sötétedés után.
A kukoricatábla végtelennek tűnt. Már egy órája sétáltak az éles levelek közt, de a Kabak-hegy egy jottányit se közeledett, sőt olykor az volt az ember érzése, mintha egyre távolodna. Néha fel-felrebbent egy fácán mellettük, Kilián ilyenkor összerezzent. Végre aztán felkelt a Hold és ezzel együtt felélénkült a szél.
– Nem mehetnénk haza? – kérdezte a fiú idegesen. – Mi értelme ennek az egésznek?
– Mondtam már: ha közönséges sárkány lakik ott fent, akkor el tudna repülni innen.
Kilián megborzongott attól a kifejezéstől, hogy „közönséges sárkány”.
– Hidd el, tegnap én nem egy közönséges sárkányt hallottam. Egyébként is, ha sárkány van odafent, miért nem láttuk repülni?
Xilia erre csak a vállát vonogatta:
– Talán még fiatal a repüléshez – mondta végül.
– Csak tudnám, mit mondok majd otthon.
– Majd kidumáljuk magunkat, ne aggódj!
Kiliánt arcon csapta egy kukoricalevél.
– Legalább egy fáklyát hozhattunk volna.
– Felesleges. Telihold van. Egyébként is lebuknánk vele.
A Hold már majdnem a zeniten járt, mikor elérték a hegy lábát. Hamarosan ráakadtak arra az ösvényre, amin a követség hajtotta fel a birkákkal egy nappal előbb. Most azonban fáklya nélkül mentek, és egyedül. Teljes csend volt körülöttük. Kiliánnak hiányoztak a társai, és a birkák hangja. Nagyon úgy tűnt számára, hogy a tegnapi túra egy vasárnapi kirándulás volt a maihoz képest.
Mire a Sárkányszirtre értek, nagyon elfáradtak. Megálltak egy szusszanásnyit, hogy lenézzenek az alvó városra. A fennsíkról kísérteties birkabégetést hozott a szél. Kiliánnak még a szőre is felállt a hátán.
– Menjünk tovább – mondta Xilia és a fenyvesre mutatott.
Elindultak. A birkák karámjáig egy keskeny ösvény vezetett. Elöl a lány ballagott, Kilián megadóan követte. Néhány perccel később megérkeztek. Az állatok ijedten bámultak a jövevényekre.
– És most? – kérdezte tompított hangon Kilián.
– És most várunk, figyelünk – mondta Xilia és felült a karám kerítésére. Kilián is felült rá, nem messze a lánytól, de nagy reccsenéssel leszakadt alatta a korhadt fa, és a fiú beesett egy bokorba. A birkák megriadtak, Xilia nagyot kacagott:
– Halkabban, Kilián. Mindig bohóckodsz!
– Igyekszem halkan lenni – mondta a fiú. Az este folyamán ezredszer bánta meg, hogy feljött ide. Ezúttal a fűben telepedett meg.
Csend volt. A holdfény megvilágította a rétet. Vadvirág illatot és istállószagot hozott az enyhe szellő.
– És ha nem jön? – suttogta a fiú. – Nem várhatunk a végtelenségig. Hajnal előtt vissza is kellene érni.
– Napkelte előtt egyik városkapun se tudsz bemenni.
Kilián elszörnyedt arra a gondoltra, mit fog kapni, ha hazaér. Ha kitudódik, hol jártak, nemcsak hogy szobafogságot kapnak – körülbelül egy év hosszan –, hanem Konor főbíró is megorrol rájuk. „Halál fia!” A város törvénye világosan kimondja: a fenevad ingerlése felér a város és lakóinak veszélyeztetésével. Képzeletében már a hóhért látta. Bár az anyja előbb megöli őt, mintsem a kivégzésre sor kerülne.
– Előbb-utóbb egy szörnynek is ennie kell – mondta végül a lány.
– Ez meglehetősen nyomós érv, hogy eltűnjünk innen – jegyezte meg Kilián. – Egyébként se felejtsd el, le is kell innen menni. Az is idő.
– Ne aggódj, lefelé gyorsabb, mint gondolnád.
– Egy szörnnyel a nyomunkban tényleg gyorsabb.
A dübörgés a fennsík belsejéből érkezett. A talaj is beleremegett. Kiliánt annyira elfogta a pánik, hogy bevetette magát a birkák közé. Xilia pedig felállt a kerítésre, hogy jobban lásson.
– Gyere már ide – sziszegte a fiú – hidd el, innen is látni fogod, bármi jön is.
A dübörgés egyre közeledett. A birkák bégetve futottak a karám legtávolabbi sarkához. Kilián velük sodródott. A fák ágai vadul lengedeztek. Valaki közeledett a tisztáshoz, és az illető nem volt megilletődve. Xilia leszállt a kerítésről, és – le nem véve a szemét a hullámzó, izgő-mozgó fákról – hátrálni kezdett az állatok felé. Sziszegő hangot hallottak: mintha egy óriási fújtató közeledne a fák között. Aztán fülsiketítő hörgés kíséretében egy hatalmas lény trappolt ki a tisztás szélére. Egy pillanatra megállt, majd vad dübörgéssel tűz jött ki a szájából. A hirtelen támadt nagy fényben látni lehetett, hogy ez a lény nem olyan nagy, mint ahogy azt sejtették, csak a kitárt szárnyai miatt látszott óriásinak.
– Ez egy sárkány – kiáltott fel lelkesen Xilia. – Hallod, Kilián, igaza van a könyvnek!
De a fiú ekkor már nem hallott semmit a félelemtől. Leginkább arra figyelt, hogy a megvadult állatok össze ne tapossák.
Ahogy a tűz kialudt, szinte vaksötét lett. A lány azt csak hallotta, ahogy a sárkány átvergődik a kerítésen. A karámban újra tüzet okádott. Xiliát megcsapta a hőség, majd a lángcsóva fényében összevillant a két szempár: a sárkányé és a kislányé. Ekkor mintha elvágták volna a tűzokádást. A sárkányt heves köhögés rázta meg, orrán-száján jött ki a füst. Kilián azt hitte, itt a halál órája: a köhögés, a fuldoklás a sárkány titkos fegyvere lehet. Ezek szerint füsttel fogja elpusztítani őket.
A sárkány azonban csak köhögött, közben Xiliát bámulta. Aztán hátrább lépett, kitárta szárnyait. Kilián ekkor behunyta a szemét. Most meg fog minket rohanni, gondolta magában. Ehelyett azonban egy olyan hangot hallottak, amilyet még soha életükben. Hangos, élesen vijjogó hang volt ez, mintha valami óriáshéja vijjogna. Háromszor ismétlődött meg. A sárkány adta ki. Kilián valamelyest összeszedte magát, odabotorkált Xiliához, megragadta a lány kezét és húzni kezdte hátrafelé. Valamilyen érthetetlen oknál fogva meg volt róla győződve, hogy a birkák közt biztonságban lesznek.
– Gyere már, mert megöl minket.
Xilia kirántotta a kezét és nem mozdult.
– Nem megyek sehova! – mondta. – Nem látod: ez a sárkány fél.
– Nekem határozottan úgy tűnik, hogy dühös! Nem elég, hogy itt vagyunk fent a hegyen, ráadásul egyenest a tányérjában akadt ránk.
Ám a sárkány nem jött közelebb hozzájuk, mint húsz lépés. A kiterjesztett szárnyain és pikkelyein megcsillant a holdfény. Újra azt a héjaszerű vijjogást hallatta. Xiliát ez valahogy fellelkesítette:
– Kilián, a könyvben azt olvastam, hogy a kitárt szárnyak, a madárszerű vijjogás mind a félelem jele.
– És ha téved a könyv?
A lány óvatosan közeledni kezdett a sárkányhoz, aki erre néhányszor idegesen meglengette a szárnyát, hátrált néhány lépést, miközben elkeseredett vijjogásba kezdett. Xilia öt lépésre megállt előtte. Kilián majd elájult, annyira meg volt ijedve.
– Ne félj tőlünk – mondta Xilia a sárkánynak.
Újabb vijjogás következett egy kis szárnylengetéssel.
– Látod, Kilián? Minden jel stimmel. A szárnyak mozgása, a vijjogás: fél.
– Én is félek, mégsem vijjogok – mondta a fiú.
Xilia most sárkányhoz fordult:
– Hogy hívnak?
Sárkány lassan leeresztette szárnyát. Kiliánnak úgy tűnt az egész, mintha Xilia babonázná a fenevadat.
– Konor főbíró Kánitulisznak hív – mondta a sárkány, miközben füst jött ki a szájából.
– Én Xilia vagyok és ő itt a barátom. Gyere közelebb, Kilián!
A fiú remegő térdekkel lépett a lány mellé. Kánitulisz újra kitárta a szárnyait, és ismét fülsértő vijjogásba kezdett.
– Óvatosan! – kiáltott Xilia Kiliánra. – Megijeszted!
– Én ijesztem meg őt?!
– Ő csak egy kölyöksárkány. Alig múlt ötven éves.
– Most megnyugtattál.
– Nyugi, Kánitulisz, nem bántunk!
A sárkány leeresztette a szárnyát, bizalmatlanul nézte őket.
– Konor főbíró azt mondta, óvakodjak az emberektől, mert veszélyesek. És azt is mondta, maradjak a hegyen, itt biztonságban leszek tőlük.
Xilia és Kilián elhűlve néztek egymásra. A sárkány pedig némi köhécselés után folytatta:
– Konor főbíró a gazdám. Ő gondoskodik rólam. Birkákat hoz nekem, cserébe csak annyit kér, mindig maradjak a hegyen, és véletlenül se menjek a város közelébe, mert veszélyes. Csak így tud megvédeni az emberektől.
A két gyerek nem jutott szóhoz. Kánitulisz böffentett egyet, sűrű füst gomolygott a szájából.
– Bocsánat – mondta illedelmesen – annyira megijedtem tőletek, hogy félrenyeltem a lángot. Égni fog a gyomrom egész éjszaka.
A két gyerek egy sárkányt talált idefent. Egy gyomorfájós sárkányt.
(folytatjuk)
Hozzászólások