Smelka Sándor | Kabak-hegy árnyai – 3.

Szépirodalom - próza

Kabak-hegy árnyai – 3.

 

 Magasság és mélység

 

– Most tényleg le akarsz rajzolni? – kérdezte a sárkány Xiliát.

– Igen, és megköszönném, ha mosolyognál. Nem, nem, ez vicsorítás. Rejtsd el a fogaidat, és kétoldalt húzd szét a szádat!

A sárkány megtette ezt. A lány ránézett a zöld szemeivel, kissé oldalra fordította a fejét és azt mondta:

– Tudod mit, Kánitulisz? Inkább vicsorogj, az jobban áll.

Xilia és a sárkány egy sziklán ücsörgött a rét kellős közepén. Mellettük Kilián járkált fel-alá. Nagyon nem tetszett neki, hogy egy sárkánnyal haverkodnak. Rossz vége lesz ennek, mondogatta, még a végén elfognak minket. De azok ketten nem törődtek vele.

– Hogy tisztítod a fogaidat? – kérdezte a lány Kánitulisztól.

– Hát… sehogy.

– Milyen pózban alszol?

– A fejemet bedugom a szárnyam alá. Végül is erre való a szárny, nem?!

– Szoktál vedleni?

– Az mi?

– Amikor a bőrödet leveted, hogy nőjön egy másik…

– Fúúj. Ilyen még nem volt…

A lány a homlokára csapott:

– Tényleg, te még nem vedlesz, a könyv szerint a sárkányok csak százéves koruk után kezdik el…

– Nem kellene már lemennünk? – kérdezte ekkor Kilián. – Nem azért, de bárki megláthat minket.

– Nyugi, Kilián. Rajunk kívül senki sem jár a hegyre. Szóval, Kánitulisz, te hogy-hogy nem repülsz?

A sárkány erre akkorát nevetett, hogy belevisszhangzott a rét:

– A sárkányok nem tudnak repülni.

– De tudnak. Nézd meg ezt! – mondta a lány és Kánitulisz orra elé emelte a könyvet. – Látod, sárkányok repkednek Régervölgy felett.

A sárkány jól megnézte a képet.

– Rajzolni bármit lehet.

– Ez igaz, de akkor miért vannak szárnyaid?

– Ezek arra valók, hogy ha szaladok, akkor remekül egyensúlyban tartanak.

– Xilia – szólt ekkor Kilián –, emlékszel arra a molnárra, aki fél éve feljött a hegyre és soha nem tért vissza a városba? Tudod, aki eltűnt.

– Nyugi, Kilián! Mi nem tűntünk el. Vagy te eltűntél? Mert én nem.

– Volt egy pékinas is, aki feljött a hegyre, és nem jött vissza. Azt mondták róla, hogy megette a szörny.

– Te is láthatod, hogy nincs szörny. Csak Kánitulisz él itt fent. Jut eszembe, Kánitulisz, te emberevő vagy?

A sárkánynak az összes taraja égnek állt erre a kérdésre.

– Á dehogy, én senkit nem ettem meg. Se molnárt, se péket, se senkit.

– Na, látod, Kilián?! Senkit nem evett meg. És most már nyugodj meg, Kánitulisznál félelmetesebb úgy sincs itt fent.

Kilián leült egy mogyoróbokor aljába, leszakított egy fűszálat, és csak az orra alatt morgott:

– Dehogy nincs. Az ember.

Xilia és a sárkány tovább beszélgetett:

– Az itt élő sárkányok, amikor nem volt már élelem, elmentek az északi hegyekbe. Mit gondolsz, hogyan csinálták ezt? Odagyalogoltak?

– Ha a sárkányok az északi hegyekben élnek, én mit keresek itt?

– Azt nem tudom. De igenis tudom, hogy te is elrepülhetnél innen.

– Ugyan miért repülnék el? Konor főbíró megvéd az emberektől, gondoskodik rólam, itt megvan mindenem.

– És a többi sárkány? Ne mondd, hogy jó neked itt egyedül.

– Mindig is egyedül voltam. Nem tudom milyen máshogy lenni.

Xilia elgondolkodott egy pillanatra.

– Tudod, mit jelent a mi nyelvünkön az a szó, hogy „Kánitulisz”?

A sárkány a fejét csóválta.

– Azt jelenti, hogy „földön járó”.

– Konor nevezett el így.

– Én most átkeresztellek Penirónak, ami azt jelenti: „égben szálló”.

– Jaj, de megható! Hazamegyünk már?!

Kilián kínjában lassan már a fák törzseit karmolgatta.

– Oké, megyünk – szólt Xilia és elköszönt a sárkánytól. – Majd még jövünk, és ne felejtsd el, amit mondtam! Ég veled, Peniró!

Ezzel elindultak az ösvényen lefelé. Amikor csak néhány kanyarra voltak a hegy lábától, a fiú kezdett megnyugodni. Már azon törte a fejét, mit kellene kitalálni magyarázatul az éjszakai kimaradásra.

– Tudod, min gondolkodok? – törte meg a csendet Xilia. – Ha a szörny… illetve a sárkány nem bánt senkit, akkor hova tűntek el azok az emberek, akik feljöttek a hegyre? Például a nagypapám?

– Felöklelte őket egy vaddisznó – felelte szórakozottan a fiú.

– Mégis gyanús az egész. Konor főbíró miért nem akarja, hogy a hegyre menjünk?

– Azt szeretné, hogy hagyjuk békén a sárkányát. És ehhez tartom is magam.

– És a sárkánnyal miért hitette el, hogy az emberek veszélyesek?

– Mert az emberek veszélyesek. Értsd meg, Xilia, nincs itt semmi turpisság. Konor főbíró felnevelt egy sárkányt, és most nem akarja, hogy bárkinek is baja essék: se Kánitulisznak, se az embereknek.

Erre a lány is megvonta a vállát.

– Talán igazad van. Nincs itt semmi turpisság.

Kilián megtorpant.

– Mintha lenne itt valaki.

Egy árny osont el mögöttük. Majd pár lépés után előttük.

– Ki járna itt?

Fülelni kezdtek. Az avarban surrant el valami, tőlük nem messze, a fák közt. Aztán egy ág reccsent a másik oldalt.

– Rémeket látsz – jelentette ki Xilia. – Ez csak egy sün vagy egy vadmacska. Kilián, te mindig aggo…

Xilia nem tudta befejezni a mondatot, mert egy háló hullt a nyakukba. Addig kapálóztak, hogy aztán úgy belegabalyodtak, hogy a végén szinte már mozdulni se bírtak. Ekkor az út menti bokrokból egy-egy ember ugrott elő. Egy nyurga és egy alacsony figura. Megálltak a gyerekek felett, és egy darabig csak nézték esélytelen vergődésüket.

– Na, Nyenyec – mondta az alacsony – kötözzük meg őket!

Úgy is tettek. Néhány pillanat múlva Xiliának és Kiliánnak össze volt kötözve a keze, lába.

– Add oda a csuklyákat! – mondta újra az alacsony.

– Milyen csuklyát?! Azt hittem, nálad vannak – így a nyurga.

– Csak nem azt akarod mondani, hogy nem hoztad el a csuklyákat?

A nyurga kiköpött.

– Arról volt szó, Rika, hogy én hozom a hálót, te a csuklyát.

– Nyenyec, ne idegesíts fel, mert nagyon megjárod. Én a lovakat hoztam meg a hálót. Te a kötelet és a csuklyát. Szóval, hol vannak a csuklyák?!

– Mondhatsz bármit, nálam nincsenek.

– Mégis hogy vigyük el őket csuklya nélkül?!

Kilián felsóhajtott, úgy látszik, a környék leghülyébb emberrablóival van dolguk.

– Tudod mit, Nyenyec?! – mondta vészjóslón Rika. – Vedd le az ingedet.

– Dehogy veszem, hideg van ahhoz.

– Azzal kötjük be az egyikük szemét.

– És a másikkal mi lesz?

Rika leoldotta a fején lévő kendőt, ami alól hosszú, szőke haj bomlott ki. A gyerekek csak ekkor vették észre, hogy az alacsony emberrabló egy lány, akinek a hajtincsektől se lett barátságosabb az arca.

– Neki ezzel kötjük be.

Xilia és Kilián néhány pillanat múlva bekötött szemmel, hátrakötözött kézzel hevertek egy-egy ló hátán.

 

*

 

Ezalatt Kánituliszt nem hagyta nyugodni a repülés gondolata. Párszor kiterjesztette a szárnyát, majd gondolt egyet, és a birkák legnagyobb ijedelmére nekiiramodott a réten keresztül, miközben vadul csapkodott a szárnyaival. Azonban egy centit sem repült. Ekkor pedig olyat tett, amit már nagyon régen nem: kisétált a Sárkányszirtre.

– Na – gondolta magában – ha itt nem repülők, akkor sehol.

Lenézett a városra, kitárta a szárnyát, és vett egy nagy levegőt, aztán még egyet, aztán még egyet, aztán lassan visszaballagott a tisztásra.

– Még hogy repülő sárkányok?! – gondolta magában. – Azért olyan süsü nem vagyok!

 

*

 

Kilián egy idő után úgy érezte, mintha napok óta lovagolnának az erdő sűrűjében. A szűk, keskeny ösvény minden göröngyét megérezte a teste. Xilia megpróbálta betájolni, hogy merre járhatnak, de nem sok sikerrel. Az ösvény hegyen-völgyön kanyargott keresztül. Néha hallotta, ahogy a lovak patái megcsikordulnak patakok kövein.

Amikor megálltak, már melegen sütött a nap. Nyenyec és Rika leszállították őket a lóról, és vezetni kezdték őket valahova. Aztán ajtónyikorgást hallottak. Levágták róluk köteleket, majd belökték őket egy száraz levegőjű helyiségbe. Bezárult mögöttük az ajtó. Amikor szabaddá tették a szemüket, körbe néztek. Homályos, hosszúkás helyiségben álltak. valamiféle pajta lehetett, tele szénával és szerszámokkal: gereblyékkel, létrákkal, zsinegekkel, egyebekkel. A pajtát apró ablak világította meg.

Mire felocsúdtak, újra kinyílott az ajtó, amin a félmeztelen Nyenyec lépett be hozzájuk.

– Bocsánat – mondta, majd kitépte a kezükből az inget és a kendőt. – Erre még szükségünk lesz.

Újra bezárult az ajtó. Ezúttal végleg.

– Nem is sejtettem, hogy létezik rosszabb hely a fennsíknál – mondta Kilián, mikor jobban körül nézett.

– Na látod, pár napja még a sárkánytól féltél, ma meg már visszasírod őt.

– Hogy fogom ezt anyámnak megmagyarázni?!

– Szerintem sehogy – hallották Nyenyec hangját kintről. – Mire kiszabadultok innen, anyád már nem fog élni.

Rika és Nyenyec távolodó röhögése volt az, amit utoljára hallottak aznap. Egész nap nem jött senki, csak este kaptak némi vacsorát.

 

*

 

Ezen az estén Kánitulisz soha nem hallott hangra ébredt. Kihúzta a fejét a szárnya alól és úgy fülelt. Dallamos, kellemes hang volt ez, olyan, mint az a kürtszó, ami elhangzása után felhozzák neki a birkákat. Aztán meghallotta a hang párját is. Egy kicsit mélyebb, de kétségkívül ugyanaz a hang volt. Mintha valakik duettet dúdolnának. A sárkányt olyan érzések kerítették hatalmába, mint még soha. Ellenállhatatlan vágy lökte ki a barlangjából. Kint azt vette észre, hogy a hangok fentről jönnek. Ezen nagyon elcsodálkozott. Felnézett tehát, és a fák koronái közt meglátta a két sárkányt, melyek könnyedén repültek a magasban.

Árkon-bokron át rohant utánuk, egészen a Sárkányszirtig. Megbabonázva figyelte őket: olyan könnyedén repkedtek a város felett ide-oda, mint a réten a pillangók. Játékosan üldözték egymást a holdfényben, közben – nincs erre jobb szó – énekeltek.

– Mégis igaz! – gondolta izgatottan Kánitulisz, amikor a sárkányok tovarepültek. Visszaballagott a barlangjához, és életében először érezte meg: mennyire egyedül van.

 

*

 

Xilia és Kilián napok óta a pajtában raboskodott. Egész nap a szalmában heverésztek. Az unalmat csak azt törte meg, amikor esténként behajítottak nekik némi ennivalót. Bármit is kérdeztek Nyenyectől vagy Rikától, mindig azt a választ kapták, hogy néhány nap múlva megérkezik Konor főbíró, és ő fog majd dönteni a sorsukról.

Az egyik éjszaka nemcsak kaját dobtak be hozzájuk, hanem egy embert is. Rajta kivételesen volt csuklya, úgy látszott, Nyenyec és Rika fejlődőképesek. A csuklya egy vörös hajú öregembert takart, aki fáradtan nézett szét az új börtönében.

– Ki vagy te? – kérdezte tőle Xilia.

– Ivor a nevem.

– Te is fent voltál a Kabak-hegyen?

– Nem, odáig nem jutottam el.

– Mi eljutottunk… – jegyezte meg sötéten Kilián.

– Hogy van Kánitulisz? – kérdezte az öregember.

A gyerekek akkorát ugrottak erre, mintha bolha csípte volna meg őket. A szalmában volt is erre esély.

– Ismered a sárkányt?! – kérdezte Xilia.

– Persze, utóvégre az én sárkányom is.

– Hogy lehet ez?

Az öreg elhelyezkedett a szalmán, elővett egy pipát, meggyújtotta, majd mesélni kezdett:

– Valamikor Konor és én nagyon jó barátok voltunk. Gyerekként együtt lógtunk mindenhol. Még a hegyre is feljártunk, mert akkoriban mindenki akkor ment fel oda, mikor csak akart. De a városban is sokat csavarogtunk, padlásokon, pincékben bújócskáztunk. Nagyon sok csínyt csináltunk ám! Például azon az éjszakán is, amikor egy vándorkereskedő állított be a városba. Állítólag messzi északról érkezett. Az egész város majd megveszett a kíváncsiságtól, mit rejthet a ponyvás szekere, de csak mi ketten voltunk elég bátrak ahhoz, hogy megnézzük. Amikor a kereskedő lefeküdt aludni, az éj leple alatt bemásztunk a ponyva alá. Kincsekre vágytunk, aranyra, ezüstre vagy valami hasonlóra, ám azon a szekéren a legizgalmasabb csak egy hatalmas tojás volt, amire néhány agyagedény mellett bukkantunk rá. Azt gondoltuk, hogy valamilyen óriás madáré lehet vagy esetleg krokodilé. Rövid tanakodás után úgy döntöttünk, kiderítjük, mi kel ki belőle. Meglovasítottuk tehát, és a padlásunkon rejtettük el. Hosszú ideig nem történt semmi, egyik nap azonban megrepedt a héja. A lélegzetünk is elállt, amikor megpillantottuk azt a lényt, ami a tojásból kikelt. Ő volt Kánitulisz, a sárkány. Eleinte a padláson próbáltuk nevelni, de némileg gyanús lett a zaj, arról nem is beszélve, hogy a környékünkről elég sok baromfi eltűnt. Persze attól is féltünk, hogy felgyújt valamit, mert Kánitulisz kiskorában is már tűzveszélyes volt. Rövidesen elhatároztuk, hogy felhozzuk a hegyre. Találtunk is neki egy kisebb völgyet, nem messze az utaktól, legelőktől. Ott nőtt fel.

– Hogy-hogy nem repült el? – érdeklődött Xilia.

– Azt magam sem tudom.

– Hogy lett belőle „fenevad”? – kérdezte Kilián, akit leginkább ez érdekelt.

Az öreg szippantott egyet a pipájából, és egy pillanatra elgondolkodott:

– Egy sárkányt nehéz évekig eltitkolni egy város előtt. Az idők folyamán meg-meglátta egy ember. Természetesen néhány birka is eltünedezett innen-onnan. Főleg úgy, hogy Kánitulisz lejárt a hegyről. Lassan elindult a szóbeszéd, hogy valami bevette magát a hegyekbe. Az emberek félni kezdtek, bár senki nem látta szemtől szembe, világosban. Aztán kiderült, hogy más titka is van a hegynek. Az a hely, ahol most vagytok.

– Jut eszembe – kérdezte Kilián – hol vagyunk?

– Konor főbíró aranybányájában. Csukott szemmel is idetalálok.

Kilián fintorogva nézett szét a szakadt pajtában.

– Hát, nem néz ki aranybányának.

– Amikor véletlenül ráakadtunk, akkor se nézett ki annak. Tudniillik keresni akartunk Kánitulisznak egy még elhagyatottabb völgyet, még távolabb mindenkitől. Pár órás lovaglás után megérkeztünk ide. Ez a csendes, bozóttal benőtt völgy látszólag ideális hely volt a sárkánytartásra. Aztán megláttuk a szélkakast a földből kinőve.

– Hát ez hogy lehet?

– Mi is ezt kérdeztük. A következő alkalommal már hoztunk magunkkal ásót és lapátot is, hogy kiássuk a szélkakast. Azonban a föld alól rövidesen előkerült egy tető is, amire a szélkakas rá volt szerelve. Pár hetes munkával kiástuk a földből a tetőt tartó falat is: egy torony felső részét. Nem mi lettünk volna Konor és Ivor, ha nem mászunk be a torony ablakain és nem ereszkedünk le a mélybe.

A gyerekek időközben az öreg mellé telepedtek. Tátott szájjal hallgatták a történetet.

– Mit találtatok ott lent? – kérdezte Xilia.

– Egy kisebb bányászfalut, talán Lápost, amit egy földcsuszamlás temethetett maga alá régen. Nem sokára az egész falut feltérképeztük a föld alatt, sőt találtunk egy vájatot is, ami még mélyebbre vitt. Ott akadtunk rá az egykori aranybányára.

– Aranyat is találtatok?

– Igen. Elég sokat. Eleinte ketten ástunk itt, aztán Konor távoli városokból toborzott nincsteleneket, akik itt kezdtek el új életet. Lassan kiépült az eltemetett házak felett egy másik – zárt – falu. Akik idejöttek dolgozni, azok nem is mehettek el többé. Konor elhitette velük, hogy jobban járnak, ha maradnak, mert egy sárkány kószál az erdőben. Ami igaz is volt. Kánitulisz akkoriban nemcsak a fennsíkon élt. Néha letévedt a völgyekbe is. Az emberek nem is bánták, hogy nem menetnek sehova, itt jobban éltek, mint máshol valaha is. Amikor már alaposan megszedtük magunkat, felvetettem Konornak, hogy mondjuk meg a városnak, mit találtunk. Erről azonban hallani se akart. Ezen jól összevesztünk. Egyik nap el akart fogatni az embereivel, de szerencsére el tudtam lógni előlük. Ekkor családot itt hagyva önkéntes száműzetésbe vonultam, a szomszéd városba. A híreket azonban hallottam: Konor megörökölte a főbírói címet, a városiaknak beadta ezt a „szörnyeteg” históriát. Azt akarta, hogy a hegy tiltott legyen az embereknek, hogy senki se akadjon rá a bányára. Ekkor alakult ki az a szokás, hogy birkákat visznek fel a szörnynek.

– Miért jöttél vissza?

– Tegnap éjjel láttam Kánituliszt repülni.

A gyerekek alig hittek a fülüknek.

– Nem egyedül volt. Egy társával repült Régervölgy felett. Mintha énekeltek volna.

Xilia láthatólag lelombozódott:

– Nem ő volt – mondta. – Valószínűleg két idegen sárkány lehetett, akik nászrepülésen vannak itt.

– Xilia talált egy sárkányokról szóló könyvet – jegyezte meg Kilián – onnan ilyen okos.

– Mikor egy fiúsárkány és egy lánysárkány egymásra talál – magyarázta Xilia –, még tojásrakás előtt elrepülnek valahová, ahol kettesben lehetnek. Ezt láthattad tegnap.

Az öreg magába roskadt:

– Pedig már reménykedtem, hogy kirepült…

Kiliánt nem hagyta nyugodni valami.

– Ha a sárkány veszélytelen, mi lett azokkal az emberekkel, akiket „megevett”.

– Bárki, aki megsejtette a titkot, Konor elfogta. Most ők is a bányában dolgoznak. Rengeteg fogdmegje van. Jönnek-mennek az erdőben és figyelnek arra, hogy a sárkányhoz és a bányához senki ne jusson el.

Kilián nagy sóhajjal elhevert a szénában:

– Fú, ezt most fel kell dolgoznom.

(folytatjuk)

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Kabak-hegy árnyai – 3.”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés