K G | A mélyben (Éjjeli menedékhely) az Örkény Színházban, Meggyeskert (Cseresznyéskert) a Nemzeti Színházban: humán-színház kontra Csilicsala csodái

Színház

A mélyben (Éjjeli menedékhely) az Örkény Színházban, Meggyeskert (Cseresznyéskert) a Nemzeti Színházban: humán-színház kontra Csilicsala csodái

A Nemzeti Színház 2019. március 2-án mutatta be – Silviu Purcărete rendezésében – Csehov Meggyeskertjét, az Örkény Színház pedig április 13-án – Ascher Tamás rendezésében –  Gorkij A mélyben c. drámáját. A két dráma és előadás összevetésének mélyebb okai is vannak, mint ezek a közeleső premierek, vagy az, hogy a nálunk bevett címeik helyett – Cseresznyéskert, Éjjeli menedékhely – most az eredeti, pontosan fordított címeken játsszák őket.

A mélyben: Gálffi László, Polgár Csaba, Kerekes Éva

A mélyben Gorkij 1902-ben írt második darabja, 1905-ben mutatták be a Nyemirovics-Dancsenko és Sztanyiszlavszkij által vezetett Moszkvai Művész Színházban, a realista színjátszás, a Csehov-darabok nagysikerű inkubátorában. A Meggyeskert pedig Csehov 1904-ben, ugyanott bemutatott utolsó darabja volt, fél évvel a premierje után Csehov meghalt. Mindkét darab retusálatlan korkép és kórkép (is) a korabeli orosz társadalmi valóságról. Gorkij a társadalom legalján, Csehov a közepe-táján vegetáló réteg hőseit viszi színpadra. Mindkét író úgy ismeri az ábrázolt réteget és miliőt, mint a tenyerét, s a hőseit mintha modell után mintázta volna. Mindkét író kifinomult, érzékeny barométer is: a darabok atmoszférájában ott kísért a közelítő vihar (1905 és 1917) előtti csönd. És mindkét dráma „szerepdarab”, lélektani dráma is, mint az összes, világirodalmi rangú orosz színdarab-íróé. Azaz komplex, markáns, színes, élő, hiteles, hús-vér lényekként elképzelt, beszéltetett és viselkedő szereplőket írtak a színpadukra. Absztrahálható mondanivalóikat a szereplőik testesítik meg, rajtuk keresztül üzennek. Nem véletlen, hogy bizonyos szereplőik minden valamirevaló színésznő és színész számára máig szerepálmok.

Hála a ragyogó intellektusának, Ascher Tamás fütyült a korszellemre, és Gorkij szerepdarabját, nem pedig Ascher Tamás absztrakt látomását rendezte meg. Szomorú, de primitív kelet-európai, poszt-szocialista kapitalizmusunk ehhez a kezére játszott: kinek ne lennének ismerősek A mélyben szereplői a kukázók, az utcán és aluljárókban heverő hajléktalan alkoholisták, a minden piros lámpánál ösvényt taposó kéregetők fővárosában?

Mégis van okunk hálára, mert volt szerencsénk a Nemzeti Színház Rizsakov-rendezte 2014-es, feledhetetlen keresztrejtvényéhez.

Az Örkény Színházban – Khell Zsolt kiváló díszletében, Szlávik Juli kifejező, élethű jelmezeiben – a társulat 24 színészéből tizenheten játsszák a darabot. Ascher Tamásnak egyetlen problémája lehetett: hogy ma a kritika által – joggal – magas árfolyamon jegyzett és a fővárosi elit-közönség által igencsak kultivált Örkény Színházban sem lehet úgy kiosztani ezt a darabot, hogy mindenki jól átvigye a lécet. Nagyszerű színészek nagyszerű alakításai (Gálffi László: Luka, Csuja Imre: Szatyin, Csákányi Eszter: Kvásnya, Znamenák István: Kosztiljov, Nagy Zsolt: Színész, Kerekes Éva: Násztya, Jéger Zsombor: Aljoska) mellett kevésbé emlékezetes, korrekt alakításokat láthatunk (Patkós Márton: Vászka Pepel, Dóra Béla: Klescs, Ficza István: Medvegyev, Máthé Zsolt: Tatár), míg néhányan eléggé kívül vannak a szerepen és műviek, hiteltelenek, halványak, vagy külsőségekből, modorosságokból szerelik össze a figurájukat, mint Vajda Milán Bubnovot. Ezzel együtt egy kiváló, igényes, élvezetes előadás született.

 

A mélyben: Csuja Imre, Polgár Csaba, Dóra Béla, Máthé Zsolt, Nagy Zsolt, Vajda Milán, Ficza István

 

A Meggyeskertet rendező Silviu Purcărete a több mint 20 éve Limoges-ban színre vitt Három nővér után most másodszor rendezett Csehov-darabot. A próbák idején így nyilatkozott: „Az első pillanattól kezdve együtt indultunk el a színészekkel a darab felfedezésére, mint amikor kinyitjuk az ajtót és belépünk egy új, ismeretlen házba. […] Minden erőfeszítés mellett bíznunk kell abban, hogy a színészekkel végzett közös munka és nem a szó szerinti szöveg alakítja ki az előadás légkörét. Lépésről lépésre fedezzük fel a területet, gyújtunk fényt egy-egy szegletben. Meglátjuk, meddig jutunk el. Ezt jelenti a «work in progress». Persze ebben a társulatban adott egy szereposztás, ami mutat bizonyos irányokba, de a próbákon mind együtt dolgozunk: a színészek, díszlettervező, zeneszerző, itt születik meg minden megoldás. A zene, amit a próbafolyamat alatt ír meg Vasile Şirli, az előadás fontos szerkezeti eleme, tartóoszlopa. Ugyanígy dolgozunk a térrel és jelmezekkel kapcsolatban is, Dragoş Buhagiar felhasználja és «felruházza» a próbán született gondolatokat.” (Nemzeti Magazin VI. évfolyam, 6. szám). Nem tudom, mennyi próbaidő jutott fényt gyújtani a darab szegleteiben, mindenesetre az, ameddig eljutottak – a május 15-én látott előadás – engem kb. annyira meglepett, mint ez az utólag olvasott nyilatkozat. S azt hiszem, nem korrekt a „work in progress” jelszavával rákenni a felelősséget a színészeire is, mert ha tapsolt a közönség a végén (a szünet előtti függönyre taps nélkül, döbbenten állt föl), akkor ez kizárólag a jobb sorsra érdemes, agyongyötört színészeknek szóló részvétnyilvánítás volt. A Vasile Şirli által a próbák alatt komponált zene (amire némely szereplők dallamtalan dalolásra fakadnak), meglepő újdonság Csehov darabjában, de nem nevezném az előadás tartóoszlopának.

A Meggyeskert nem Csehové – és kizárt, hogy Udvaros Dorottya (Ranyevszkaja), Blaskó Péter (Gajev), Kristán Attila (Lopahin), de még kevésbé Szarvas József (Szimeonov-Piscsik), Szűcs Nelli (Sarlotta Ivanovna), vagy Trill Zsolt (Firsz, a 87 éves inas) „common work”-je lenne, ha „work in progress” is.

A Meggyeskert előadása egy lebutított, szájbarágó látványszínház, primitív szimbolikával, füsteregetéssel, pazar fényeffektusokkal (ami a háttérfüggönyként szolgáló hatalmas, ronda nejlonfólia megvilágítását jelenti), és burleszk-„humorral”, ami pl. Szimeonov-Piscsik gömböccé való felfújását, vagy Sarlotta Ivanovna cirkuszi oroszlán-idomárként való felléptetését jelenti. És Firsz, az öreg inas szüntelen keringtetését, és Jepihodov gatyában és nyikorgó zöld gumicsizmában, gitárral a kezében való keringtetését a színpad előtt, a nézőtéren is. Mert a modernitásból nem hiányozhat ez az „interaktivitás” sem. Csehov szövegét tulajdonképpen tisztelik, mert Rácz József zöld gumicsizmájának tartós nyöszögtetésére például az az ürügy, hogy Csehovnál a Ranyevszkaja érkezésére zsakettbe kiöltözött Jepihodov a darab elején azt mondja, hogy nyikorog az új csizmája (ami alighanem nem gumi).

Nem, itt nem tudjuk meg, (a jelmezéből sem), hogy Jása egy fiatal paraszt-inas, akit Ranyevszkaja Párizsba vitt magával, s így  Firsz-szel a féltékenység, és a mulatságos, sznob úrhatnámsága sem érthető, s így nem is mulatságos. Azt sem tudjuk meg, hogy Sarlotta Ivanovna Ánya nevelőnője, és hasbeszélő. Szűcs Nelli orosz-tudását kihasználva elmondatnak vele egy hosszú, szenvedélyes orosz nyelvű szónoklatot. Ezzel az erővel az ugyancsak Ukrajnából származó Trill Zsolt is szavalhatna oroszul, de a rendező ettől valamiért megtartóztatta magát. A kerti piknik-jelenet úgy zajlik, hogy a nejlonvitorla szép narancsvörös fényben úszik, s a zsinórpadlásról lepottyan egy jó nagy bála szalma, benne a szereplőkkel. A birtok árverezésekor otthon tartott (Ranyevszkaja által egyébként már megbánt) táncmulatság egy konfettis-luftballonos orgia. Hálásak lehetünk, hogy ennek a szemetét Purcărete nem egy forgókefés locsoló-kocsival takaríttatja el, hanem szerényen csak két ipari porszívót küld a színpadra. A porszívózás alatt persze mondják némelyek a szerepüket. Ranyevszkaja a szerelmi nagymonológját elmondandó kiül a színpad szélére. De sok köszönet nincs benne, mert a rendező ebből az alkalomból sötétbe borítja Udvaros Dorottyát: csak hátfényt kap a színpadról. Ranyevszkaja vívódását, labilitását Udvarosnak úgy kell kifejeznie, hogy magas sarkú cipőben a rivaldánál felpúpozott szőnyegkötegen egyensúlyoz végig, a színpad hosszában. Talán beszél is közben, nem emlékszem.  Azt, hogy erre a tücsök-társaságra mi vár, gyengébbek kedvéért illusztrálja a rendező: a háttérfüggönyt a forradalom vörös lángjai lepik el. E lángok fényében viszont az ember kénytelen megállapítani (utólag könnyű okosnak lenni), hogy Gajevék a lehető legjobban jártak a Meggyeskert elárverezésével. Csak ezt szegény Csehov nem tudhatta még akkor, és sosem is kellett megtudnia. Hisz Lopahin az adósságon felül 90 ezer rubelt fizetett a birtokért, és a nagynénitől kapott 15 ezerrel ezt sokkal bölcsebbnek bizonyult a Riviérán elszórni, mint maradni „a jövő embere”, az újgazdag Lopahin helyén, aki a birtok és egy vas nélkül egykettőre Szibériában köthetett ki. Már ha kapott egy ilyen sanszot.

 

Rácz József, Farkas Dénes, Katona Kinga, Szűcs Nelli

Udvaros Dorottya, Blaskó Péter

(Fotók: Örkény Színház, Nemzeti Színház)

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “A mélyben (Éjjeli menedékhely) az Örkény Színházban, Meggyeskert (Cseresznyéskert) a Nemzeti Színházban: humán-színház kontra Csilicsala csodái”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés