Peniró
Három nap múlva, egy szeles estén újra összegyűltek az emberek az Északi-kapu előtt. Többség fáradt volt, mert az elmúlt napokban a két gyereket keresték a városban és a környező réteken. A főbíró azon az emelvényen állt, amin a telihold estéjén. Arcán gyász és szigorúság ült. Érces hangon kezdte a szónoklatát:
– Az elmúlt ötven évben hányszor és hányszor elmondtam, hogy a hegy nem játék! Gyászos ez az este, hiszen két fiatal élettől búcsúzunk. Olyan embereket nyelt el a Kabak-hegy és a szörnyeteg, akik még sokáig itt élhettek volna közöttünk, hogy munkájukkal és tehetségükkel hozzájáruljanak városunk hírnevéhez, de sajnos be nem váltott ígéretek maradtak ők, ki nem sarjadt magok lettek ők, és mi mindannyian siratjuk őket. Ám a tanulság továbbra is az: A hegy tabu, a hegy Kánituliszé, senki emberfia nem teheti be a lábát oda.
Konor főbíró méltóságteljesen vonult le az emelvényről, és az egész város láthatta, ahogy kifejezte részvétét Xilia és Kilián családjának.
Pedig nem kellett volna. Xilia és Kilián nagyon is élt. Igaz, egy pajtában éltek, és csak kenyéren meg vízen, de éltek. Kilián kicsit vakarózott ugyan a bolhák miatt, de ezt leszámítva semmi bajuk nem volt. Az eltelt néhány nap alatt nem sok minden történt. Zord arcú őrök jöttek be hozzájuk napi egyszer, hogy ételt, italt hozzanak. Néha Nyenyecet és Rikát is látták.
– Szerinted, mi lesz velünk? – kérdezte Kilián, aki már bányászott is volna akár, csak megszabaduljon a bolháktól.
– Valószínűleg Konor nem küld le titeket az aknába, lehet, hogy a konyhán fogtok dolgozni. Aztán, ha nagyobbak lesztek – mert itt fogtok felnőni – talán más beosztást kaptok.
– Meg lehet innen szökni? – kérdezte Xilia.
– Talán igen. De csak a föld alatt.
– Tudsz egy kijáratot?
– Miután majdhogynem én építettem ezt a bányát, úgy ismerem, mint a tenyeremet. A bánya déli részén van egy tárna, odáig kellene eljutni. Ezt a járatot az én időmben sem használtuk. Remélem, még nem temették be. Ha bejutnánk oda, majdnem a fennsíknál érnénk ki.
– Hol van az tárna? – kérdezte Kilián.
– A bányatón túl.
– Értem – bólintott Xilia. – És innen hogyan jutunk ki?
– A pajtából?
– Igen.
– Azt nem tudom.
Gyászos hallgatásba burkolóztak, mígnem Xiliának eszébe nem jutott valami:
– Nos, kedves Kilián, nincs kedved odavinni azt a létrát az ajtóhoz és ott felmászni rá?
A fiúnak nem volt nagy bizalma a rozoga létrához.
– Miért másznék fel rá?!
– Hogy kellő időben leugorjál róla.
*
Félóra múlva a sötét barakkok közt három alak futott a bányató felé.
– Szép ugrás volt Kilián – mondta Xilia. – Egyenest a nyaka közé.
– Gyerekjáték. Ugye jól megkötözted?
– Hát persze. Nem is olyan bonyolult innen elszökni.
Hangos kiáltás hallatszott a hátuk mögött:
– Rika, Nyenyec! Szöknek a rabok!!!
– Azért a száját beköthettük volna – jegyezte meg Ivor.
Lábdobogásokat és szitkozódást hallottak a hátuk mögül. Néhány lakóháznak látszó épület mellett futottak el, az ablakokban, a teraszokon csodálkozó bányászok nézték a nagy rohanást. Pár lépés után egy kerítés állta útjukat. Xilia és Kilián átugrották, viszont Ivor tett néhány lépésnyi kitérőt, hogy egy kiskapun menjen keresztül.
– Ezt a kaput még én építettem – újságolta büszkén. – Ötven éve.
Az előtte szaladó gyerekeket nem nagyon érdekelte ez, mert Rika és Nyenyec feltűnt a bányászlakásoknál. Elszánt arccal loholtak a szökevények után. A meddőhányó mélyén valóban ott csillogott egy tó. A három alak hanyatt-homlok csúszott le a meredek töltésen, remélve, hogy a parton találnak egy csónakot. A nagy rohanásban Kilián megbotlott egy kiálló kőbe: hatalmasat esett a durva töltésen. Amikor feltápászkodott, érezte, hogy felhorzsolta a karját, de mást nem tehetett, rohant tovább.
Mindhárman megkönnyebbültek, mikor megláttak ringani egy csónakot a vízen. Amilyen gyorsan csak tudtak, bepattantak a lélekvesztőbe. Xilia eloldotta kötelet, Kilián megfogta az evezőket, és egy nagyot lökött a csónakon. Amikor Rikáék szitkozódva leértek a bányató partjához, a három szökevény már biztonságos távolságban volt a vízen. Azonban a sötétben is látták, hogy Rikának és Nyenyecnek csak néhány lépést kellett megtennie, hogy vízre bocsássanak egy másik csónakot.
Elkezdődött a hajsza a tavon át.
– Álljatok meg, úgysincs esélyetek elmenni innen – kiáltotta Rika.
– Ha elkapunk titeket, megbánjátok! – kontrázott Nyenyec.
Kiliánék válaszra se méltatták az üldözőket, ehelyett eveztek, ahogy tudtak. A tó közepén csökkenni látszott a távolság a két csónak között, azonban Rikáéknál kitört a pánik:
– Mi ez?! Nyenyec, te hülye! – rikácsolta Rika. – Lyukas csónakba szálltunk be?!
– A te ölteted volt.
– Merd már ki a vizet!
– Nem látod, hogy evezek!
– Ha megfulladunk, utána megöllek! Megértetted, Nyenyec?
– Pofa be!
Ahogy szivárgott a víz a csónakjukba, úgy lassultak. Rika kénytelen volt merni a vizet, közben válogatott sértéseket vágott Nyenyec fejéhez, és viszont. A meddőhányó falai csúfondárosan visszhangzottak a kiabálásuktól. Közben a menekülők partra vergődtek, és rohanni kezdtek a bozótokon keresztül az állítólagos tárnához. Xilia kétségbeesetten gondolt arra, hogy a sötétben hogyan találják meg a bejáratot, de a következő pillanatban szinte beleestek a járatba. Ivor fáklyát gyújtott és a pislákoló, gyenge fényben egy sínpályán ácsorgó rozsdás csillét láttak meg.
Xilia habozás nélkül bepattant a csillébe, Ivor követte.
– Ez jó ötlet?! – kérdezte Kilián.
Rika hangja hallatszott kintről:
– Evezz már, te, féleszű!
– Ne beszélj velem így, a köldökömig se érsz.
– A válogatásról már lekéstünk – mondta erre Xilia.
– Hát jó – szólt Kilián és óvatosan elhelyezkedett Xilia és Ivor mellett. A férfi kioldotta a féket és a csille nyikorogva elindult. Néhány pillanat múlva el is tűntek a kanyarban, majd vad száguldásba kezdtek a tárna mélyébe.
Rikáék csak ezután rohantak be a vájatba. Ruhájukból csurgott a víz.
– Hol lehetnek? – kérdezte Nyenyec.
– Leléptek a csillével.
– Utánuk megyünk?
– A frászt. Nem akarom a nyakam kitörni. Most azonnal riadóztatunk mindenkit. A tárna másik kijáratánál fogjuk őket elkapni. Ha ugyan túlélik ezt a kis hullámvasutat.
*
A hegyre vezető ösvényen Konor főbíró lovagolt. Feltett szándéka volt, hogy beszél Kánitulisz fejével. Az egész város látta néhány napja, ahogy repked egy másik sárkánnyal, miközben énekeltek, vagy mi a csudát csináltak. Sokan azt gondolták, hogy elszabadult a szörnyeteg, talán megsértődött valamiért és felrúgta a szövetséget. Az embereket sikerült kicsit megnyugtatni, de azért mégiscsak jobb lesz, ha a fenekén marad a nyavalyás. Nincs több repülés. Még a végén… De ebbe már bele sem mert gondolni.
– Na, majd megkapja a magáét! – dörmögte az orra alá, és megsarkantyúzta a lovát.
*
A csille egyre nagyobb sebességgel száguldott lefelé a szűk járaton. Sok helyen vastag gerendák húztak el a menekülők feje mellett veszedelmes közelségben, ezért teljesen lehúzták magukat, csak néha kandikáltak ki a csilléből, bár akkor se láttak túl sok mindent. A vad kanyarokkal tűzdelt pálya csak nem akart véget érni.
– Tudom, hogy sietünk, de nem kellene fékezni? – kérdezte Kilián.
– Nem akarlak megijeszteni – mondta Ivor –, de az előbb már fékeztem. Úgy tűnik, nem működik.
– Csodálatos! – mondta erre Kilián. – Komolyan visszasírom a bolhákat.
– Hogy fogunk megállni? – kérdezte Xilia.
– Egy ütközőbak talán megfog.
Néhány kanyar után megszűnt a pálya lejtése, a csille lassulni kezdett, majd nagy nyikorgással megállt. Kilián kidugta a fejét.
– Hol vagyunk?
Ivor nem válaszolt, gyorsan kimászott a csilléből és egy kis tájékozódás után már rohant is a közelben álló létrához.
– Ez a szellőzőakna felvezet a felszínre.
A rozzant létra keservesen nyekergett a súlyuk alatt, de csodával határos módon kibírta őket. A járat kivételesen szűk volt és pókhálós. Kilián fintorogva próbálta kikerülni az útjába akadt pókokat. Néhány perc után friss levegőt éreztek, majd egy barlangban találtak magukat, aminek száját egy rács zárta el a külvilágtól.
– És ha zárva van? – kérdezte Kilián.
– Akkor bizony csapdába kerültünk – mondta Ivor.
De a rács simán kinyílott. Még csak nem is nyikorgott. Mikor újra szabadban voltak, Xilia körülnézett:
– Most hol vagyunk?
– Nem messze a fennsíktól, gyertek, menjünk Kánituliszhoz.
Épp elindultak a dombon felfelé, mikor meghallották a jól ismert hangokat a hátuk mögül:
– Ott vannak!
Rika volt az Nyenyeccel az oldalán. Ezúttal egy tucat fáklyás őrrel együtt tartottak feléjük. Újra elkezdődött a hajsza fától fáig, sziklákon fel, bokrokon át.
– Ugyanott tartunk, mint fél órával ezelőtt – duzzogott Kilián.
Kánitulisz épp a rét szikláján ücsörgött, és vágyakozón bámulta az eget. Nagyon megrémült, amikor a két gyerek és az öregember kicsörtettek a bozótosból.
– Kánitulisz, segíts! – kiáltozta Kilián kétségbeesetten. – Üldöznek.
A sárkány talpra szökkent, és kitárta szárnyait.
– Kicsodák?
– Ne akard tudni…
Ekkor Rika és emberei is kiértek a tisztásra. A legtöbbjük most látta a sárkányt először szemtől szemben. Kánitulisz sem találkozott még ennyi fáklyás emberrel. Ráadásul mind feléje közeledett. A sárkány még jobban kitárta szárnyait, és a héjaszerű, éles sikolyt hallatta.
– Helló, Kánitulisz, Ivor vagyok.
A sárkány ekkor ismerte fel az egykori gazdáját.
– Konor azt mondta, meghaltál – csodálkozott.
– Úgy is vehetjük.
A gyerekek és Ivor felmásztak a sárkányra. Rikáék megálltak tisztes távolságra tőle, egyelőre nem mertek közeledni. A közeli karámból kétségbeesett birkabégetést hozott a szél. Kánitulisz remegett félelmében. Rikáék ezt úgy vélték: dühös.
– Gyertek ide! – parancsolta Rika Ivoréknak.
– Ne izgassuk fel a nagyfiút! – tanácsolta Nyenyec. – Legyetek okosak, gyertek le onnan!
Egy bizonytalan lépést tett a sárkány felé. Kanitulisz meglengette szárnyait, felsikoltott. Nyenyec behúzta a nyakát. A sárkány hátralépett. Rika ettől vérszemet kapott, közelebb merészkedett a fenevadhoz, aki kitárt szárnyakkal egyre csak hátrált.
– Hiszen ez a sárkány fél! – kiáltotta Rika. – Rajta, kapjuk el a gyerekeket.
Az üldözőket nem győzte meg Rika. Egy ideig tétováztak, de amikor látták azt, hogy a sárkány hogyan hátrál egy alacsony, fáklyával hadonászó lány előtt, ők is bátorságot kaptak, és körkörösen közelíteni kezdtek a sárkányhoz.
Kánitulisz meg volt rémülve ennyi fáklyától. Teljesen elvesztette a fejét, ész nélkül okádni kezdte a tüzet. Néhány pillanat múlva lángra kaptak a fák: minden égni kezdett körülötte. Ez már Rikáéknak se volt tréfa. Riadtan futottak biztonságos távolságba, és onnan nézték a tűzgyűrűn belül rekedt sárkányt, rajta a három embert.
A lángok szép lassan Sárkányszirthez szorították Kánituliszt. Ahogy araszolgatott hátra, észrevette Konor főbírót, ahogy épp leugrik a lováról. A férfi villámló szemekkel feléje tartott.
– Kánitulisz, mit fene folyik itt? Mi ez a tűz?!
– Megtámadtak fáklyás emberek.
Konor először azt hitte, hogy a városiakról beszél.
– Nem megmondtam neked, hogy maradj a fennsíkon!
– Én nem mozdultam onnan.
– Pár napja láttalak repülni.
– Nem ő volt! –kiáltotta Xilia. – Idegen sárkányokat láttál.
A főbíró csak ekkor vette észre a gyerekeket a sárkány hátán.
– És azt is mondtam, hogy ne barátkozz emberekkel, mert veszélyesek.
Kánitulisz elnézett a tűzgyűrűn túl Rikáékra.
– Igazad van, Konor, tényleg vannak veszélyes emberek. De ezek itt a nyakamban egyáltalán nem azok.
Konor elnevette magát.
– Te még fiatal vagy, Kánitulisz. Naiv sárkánykölyök. Mindent elhiszel…
– Helló Konor! – kiáltotta ekkor Ivor. – Rég láttuk egymást.
A főbíró rámeredt az egykori barátjára.
– Tudtam, hogy nem haltál meg, Ivor. Vártalak már téged is.
– Hát, most itt vagyok.
A tűzgyűrű egyre szűkült körülöttük. Rövidesen mind ott álltak a szakadék peremén: a sárkány és a főbíró.
– Még most is azt mondom, amit régen – szólt Ivor. – A bánya legyen mindenkié. És a hegy is.
– Én meg azt mondom, mint régen: egy frászt!
A lángok veszedelmes közelségbe kerültek hozzájuk.
– Peniró – kérdezte ekkor Xilia a sárkánytól –, elhiszed, hogy tudsz repülni?
– Hát…
– Peniró, itt ülünk a hátadon.
– Mert nincs más választásotok.
– Lemehetnék az ösvényen is.
Az ösvény felé még valóban szabad volt az út. Még láthatták, ahogy a főbíró rémült lova eltűnik a kanyarban.
– Az igaz – fészkelődött Kilián. – Talán meg lehetne próbálni.
– Itt maradsz, mert repülni fogunk – szólt rá Xilia.
– Kánitulisz – mondta ekkor Konor –, te nem tudsz repülni!
– Te is láthattad, Peniró, a sárkányok repülnek, te se vagy kivétel.
A lángok elborították az ösvényt is. Nem volt más út. Ekkor a sárkány szembe fordult a mélységgel, vett egy nagy levegőt, aztán még egyet, aztán még egyet, aztán elrugaszkodott…
Konor felüvöltött:
– Nem engedem! – és egy vakmerő ugrással megragadta a sárkány egyik lábát.
Kánitulisz pedig nekiállt szépen… zuhanni. Csapkodott a szárnyaival, ahogy tudott. A szél ellenére is hallotta, ahogy Xilia kiabál:
– Használd a szárnyaidat, Peniró! A könyvben azt olvastam, hogy a sárkányok a szárnyuk harmonikus csapkodásával maradnak fent a levegőben.
– Ennél harmonikusabban már nem tudok kapálózni – kiabált a sárkány.
Konor még valameddig tudta magát tartani, majd lassan lecsúszott a keze a pikkelyes lábról, és zuhanni kezdett a mélységbe. A sárkány megszabadult a súlyától, így mielőtt még kilapultak volna a város háztetőin vagy ráestek volna az utcákon bámuló emberekre, valahogy mégiscsak sikerült a szárnyainak meglovagolniuk a szelet. A sárkány és a három ember megkönnyebbülten érezte, ahogy egyre magasabbra emelkednek.
Peniró repült!
Tettek egy kört a lángoló hegy felett, szinte hallották a városiak csodálkozó morajlását is, majd leszálltak egy Régervölgy melletti réten.
– Köszönöm, hogy megtanítottál repülni – mondta a sárkány Xiliának.
– Nem én tanítottalak meg, Peniró. Mindig is tudtál.
– Most elrepülök a többiekhez – mondta a sárkány, amikor mindenki lekászálódott róla –, de ígérem, hogy a nászrepülésemkor visszajövök, illetve visszajövünk hozzátok.
Feldobta magát a levegőbe, tett egy kört és szárnyai harmonikus csapásaival elindult északra, ahol égig érnek a hegyek, és a zöldellő völgyek felett sárkányok repkednek. Az egyik közülük hamarosan ő lesz.
– Tudtad, Xilia – kérdezte ekkor Ivor –, hogy a volt feleségemet úgy hívták, mint téged?
A lány a fejét rázta, majd megjegyezte:
– A nagyanyámtól örököltem a nevem, akinek a férje eltűnt.
A lány és a férfi döbbenten néztek egymásra: a zöld szem a zöld szembe.
– Na, ne már! – mondta Kilián. – Ő lenne az eltűnt nagyapád?!
De nem törődött vele senki. Nagypapa és unoka egymás nyakába borultak.
– Persze – kajánkodott a fiú –, még a végén ő lesz majd az új főbíró is.
Kiliánnak igaza lett. Néhány nap múlva – amikor tisztázódott minden – a város Ivort választotta új főbírájának. Szép évek következtek: felszabadult a hegy, ahogy a bánya is. Az ott dolgozók közül ki-ki hazatérhetett családjához, de aki akart, az maradhatott. A kibányászott arany pedig közös tulajdon lett.
Régervölgyből pedig soha többé nem vittek fel birkákat a Kabak-hegyre.
Már nem volt kinek.
Hozzászólások