– A nyakkendőd hogy áll? – szóltam rád sokszor,
s próbáltam formálni a nagy csomókon,
miket biztos, de mindig siető kezeddel
csak úgy hevenyészve megkötöttél.
Nem volt kenyered a nyakkendőkötés.
Volt is gond mellette; hat gyerek
és öt falu minden betege rád várt,
s te mindig azt mondtad: – Azonnal megyek. –
Én heccelődtem is, hogy régimódi,
meg hogy: – Nézd csak, én mindig így kötöm. –
– Jó, jó, fiam – legyintettél sietve,
és mindjárt másra terelted a szót,
még csak annyit téve hozzá halkan, hogy:
– Továbbra is jó lesz ez így nekem. –
Most, az utolsó nyakkendőkötésnél
mégis úgy kötöm, hogy neked szép legyen.
Csetény, 1967. június 12.
Hozzászólások