„Isten dicsősége abban áll, hogy elrejtse titkait,
az emberé pedig abban, hogy megtalálja”
(Gnosztikus bölcsesség)
I.
A gondolat, hogy pap lesz úgy szivárgott be az életébe, mint a küszöb alatt átkúszó gomolygó füst. Először csak érezte a maró illatot az orrában, aztán látni is kezdte.
Az Úr ezernégyszázhuszonhetedik esztendejében nem volt könnyű az élet, a földművesek a földből próbálták kicsikarni a léthez szükséges forrásokat, a kereskedők pedig olcsón adták a portékájukat, a nép nehézségeit Isten az itáliai táj szépségével próbálta kárpótolni.
Roberto Rossetti gyakran vágott neki a közeli hegycsúcsnak és gyönyörködött a szeme elé táruló látványban. Kezdetben a teremtett világ szépsége nyűgözte le, úgy gondolta ez nem jöhetett létre a semmiből, kellett egy teremtő energia, amely tudatosan tervezett és végrehajtott. Miután nyitottá vált, kezdte érezni a hívást a szerzetesi hivatásra. Az Úr hangja megszólalt a lelkében, mely napról napra sürgetőbbé vált. Érezte, hogy apja elé kell járulnia és el kell hagynia a szülői házat, amely eddig oltalmat és biztos jövőt ígért neki.
A Rossetti birtoknak neve volt a környéken, zamatos borukat már Spanyolországban és Franciaországban is ismerték, ha gondtalan életet nem is, de a nemesi név fénye és a szőlőszemek íze privilégiumokat adhatott volna, ha követi az apja által neki szánt sorsot. Tudta, hogy a szülei elutasítók lesznek, a kérdés csak az volt, mennyire?!
Nem volt erre a beszélgetésre alkalmas időpont, hisz tudta, hogy úgyis veszekedésbe torkollik majd. Az apja dühös lesz, az anyja csalódott, a testvérei pedig kinevetik. A Rossetti ifjak, a négy fiú kivételesen vonzó férfinek számított. A táncmulatságokon a nők keresték a társaságukat, a váratlanul eléjük leejtett hímzett zsebkendők jelezték, hogy az olasz szépségek örömmel nyújtanák oda magukat, ha kérnék.
Azon az estén ünnepelték apjuk ötvenedik születésnapját. Az asztalok roskadoztak a húsostálaktól és a süteményektől. Az asztalnál ült és hallgatta a mandolin zenéjét, az ujjaival ütötte hozzá a ritmust, amikor megpillantotta a levegőben lebegő, ruháitól megfosztott, sebeiből vérző Jézust, aki így szólt hozzá:
– Meddig váratsz még? Meddig fogok a hiányod miatt szenvedni? Nem akarod a sebeim általi fájdalom terhét átvenni tőlem? Hát nem vagy kíváncsi a bölcsességemre?
A szemrehányás savként folyt a lelkére, a látomás, ahogy jött úgy foszlott is szét, de a fiút azonnali cselekvésre késztette. Felállt, megkerülve az asztalt apja háta mögé került, akinek a fülébe súgta, hogy másnap elmegy és megkeresi azt az apátságot, amely befogadja, mert belép a rendbe.
Az asztalra fröccsenő bor és az eget rázó ordítás sem tartotta vissza Robertót. A szobájába sietett, levette az ékszereit, a családi címeres gyűrűt, a nehéz aranyláncot, majd kisietett az istállóba és felült az éjfekete lovára, és elvágtatott. Még hallotta az ablakon kiszűrődő kiabálást, melyben apja komédiához hasonlítja a viselkedését és azzal fenyegeti, hogy kitagadja a családi örökségből. A szavak súlya nem ért el hozza, Jézus édes arca lebegett a szeme előtt, repült a szélben, bár maga sem tudta pontosan hová, de bízott egy felsőbb vezetésben.
II.
Napok óta lovagolt, több tartományon is áthaladt, néhány rendbe be is zörgetett, de nem kapott bebocsájtást sehol, hiába mondta, hogy Isten küldte, nem hittek neki. Az egyik monostor elöljárója tanításokról faggadta, szent szövegeket szeretett volna tőle hallani, de ő még a minimális tudással sem rendelkezett, az egyházi méltóságoknak nem volt elég, amit a szívében érzett, bizonyítani pedig nem tudta, hogy Jézus beszélt hozzá, így csak barangolt és járta az olasz vidéket.
A nap melegen sütött, aranyszínűre festette a búzamezőket. Egy lombos fa árnyékában húzódott meg és aludt el. Álmában egy apátságban járt, látta a celláját, a kemény tölgyfaasztalát, amely tele vékony pergamenekkel, tintával, lúdtollal. Tudta, hogy álmodik mégis megpróbálta megkérni az álomképét, nézzen ki az ablakon, és mondja meg hol jár, hol van az ő új otthona?
A papi reverendát viselő idős alak, az üvegablakhoz lépett és szétnézett. Egy hegyoldalba vájt várost látott. Emlékezett erre a városra, még a fivérei mutatták meg neki, úgy tartotta a legenda, hogy a város temploma egy nap alatt épült fel. Az emberek kezdték el építeni nappal és az angyalok fejezték be éjjel. Pihenten ébredt, alig néhány mérföldre volt az apátságtól, gondolkodás nélkül vágtatott oda.
Az első noviciátusi éve békésen telt, tanították és tanult, hitt, de nem vakon. Nemcsak felmondani akarta az evangéliumokat, hanem érteni is szerette volna, kereste benne a logikát, az üzenetet, amely a szavak mögött rejlett. Úgy érezte többször is, van itt még valami, amire nem tér ki az egyház, ezt kutatta, ez vizsgálta. A látomásai elmúltak, hiába kérte az égieket, hogy szánják meg és adjanak neki utasításokat, használják őt, legyen ő Isten keze-lába, de a fentiek csak hallgattak. Ugyanolyan hétköznapi szerzetes volt, mint bárki a rendből. Tanult görögül és latinul, a tudása folyamatosan nőtt, de elégedettséget nem talált. Felszentelték, örök hűséget fogadott, lassan lépkedett feljebb az egyházi ranglétrán.
Néha elmerengett egy-egy régi szövegen:
„Ha kihozzátok magatokból, ami bennetek van, az lesz az, ami megment titeket. Ha nem hozzátok ki magatokból, ami bennetek van, az, amit nem hoztok ki, az megöl benneteket.”
Ezt érezte ő is, úgy gondolta van még benne tetterő, kell neki feladat, amely csak az övé, és azért van itt, hogy azt teljesítse, ha nem találja meg, az meg fogja őt ölni. Az az erő és energia fogja elpusztítani, amit nem tud megélni.
30 év telt el így. Roberto atya annyi idős lett, amennyi az apja volt akkor, amikor utoljára látta. Többször gondolt a családjára, voltak pillanatok, amikor úgy érezte hiábavaló volt a papi élet, nem tett és nem élt meg olyat, amellyel kiválasztott lett, pedig úgy érezte, akkor, amikor Jézus hívta őt, ezt a sorsot szánta neki. Talán boldogabb lett volna, ha a világi életet választja, voltak pillanatok, amikor vágyott egy meleg puha női kar ölelésére, de ilyenkor bűnbánatot tartott a gondolatai miatt és vezeklésként éles kavicsokon térdelve kért feloldozást.
III.
Az álom váratlanul érte, a hang és a fény az ébredés után csak erősödött, betöltötte a cellája egészét. Határozott utasítást kapott: Írj!
„Keresd őt, úgy, hogy önmagad használod kiinduló pontnak. Ismerd meg, ki lakozik benned, aki minden tettet önmaga hajt végre és mondd: Én Istenem, én elmém, én gondolatom, én lelkem, én testem. Ismerd meg a bánat forrását, az örömét, a szeretetét, gyűlöletét. Ha körültekintően vizsgálod meg ezeket a dolgokat, meg fogod találni Istent saját magadban.”
Sorra jöttek az üzenetek, ő pedig csak ült és körmölt. A sötétség sem állhatta útját, pislákoló gyertyafény mellett írt. Soha nem olvasta még ezeket a szövegeket, neki is idegenek voltak, de minden sejtjében és teljes lényében érezte, hogy igazak. Kapott útmutatást a számok világához, a bolygók útjához, a szerelem misztériumához, a lélek halhatatlanságához és a szavak erejéhez. Három hét telt el így. Beteget jelentett, még a közös étkezésekre sem ment le az ebédlőbe, a szobájába kérte az ételt. Úgy gondolta, amint vége és megszűnnek a hangok, az elöljárói elé siet, és közösen megreformálhatják az egyházat. Ezek az üzenetek új élettel, friss tavaszi széllel töltenék meg az írásokat, hisz mélyek, emberközpontúak, kiegészítenék és felemelnék a jelenkor tudását.
– És most menj! – szólt a hang. – Szedd össze az iratokat és eredj, vissza se nézz! Hagyd el az országot és egy távoli ország hegyei között rejtsd el. A világ még nem lenne képes elfogadni az új tanításokat, meg kell várnod, amíg alkalmassá válik rá. Életről életre meg kell találnod és újra elrejtened ezeket a szent tekercseket. Lesz olyan idő, amikor évszázadokat pihennek majd a föld gyomrában, de lesz olyan életed, ahol többször is biztonságba kell majd helyezned őket. Kegyelmet kapsz! A tudatod nyitott lesz, nem fedi majd be a jótékony feledés, így emlékezni fogsz erre a percre és azt teszed, amire teremtettél. Őrződ és óvod az ég titkait!
IV.
Leparkolt a pihenőhelyen, innen már gyalog vág neki a Bükknek. Ismerte a hegy rejtett zugait, a föld alatt húzódó barlangjait, mégsem találta a tekercseket. Borászként dolgozott, és mint a legtöbb megvilágosodott ember, csendben meghúzódva élte az életét. Egy mámorítóan édes éjszaka után azonban megérezte, hogy önös fejlődésén túl feladata is volt. Hívta a hegy. Mennie kellett, még nem tudta mit keres, csak kutatni kezdett. Lassan oszlott szét a tudatlanság a fejében, emlékezni kezdett. Itália ragyogó napsütésére, a párizsi harangszóra, a Földközi-tenger sójára, de a magasba törő hófedte Himalája sem volt idegen tőle. Több száz éve élt már ezen a világon, ha engedélyt kap a magasabb szféráktól, megingathatatlan bizonyítékkal tárhatja a világ elé a lélek szabadságát… keresett és várt, arra, hogy a világ felzárkózzon hozzá és a hang újra szóljon hozzá!
Hozzászólások