Még egyszer Schwajda: „A szent család” Pécsi Harmadik Színházi bemutatójáról
László Csaba és Vári Éva: „Miféle komédiázást?! Mit képzel maga, ki vagyok én, a Jászai Mari?!”
A 2018. december 12-én bemutatott előadás kritikáit olvasva az óhatatlan hiányérzet fogja el az embert.
A színházi kritika nélkülözhetetlenül fontos – s az előadások alkotói által természetes módon vágyott és elvárt – visszhangja a munkájuknak, produkciójuknak; emellett orientálja a közönséget, hosszabb távon pedig lenyomata, konzerválása a múlékony és változékony színházi kultúránknak. Egy előadás alkotóinak a rossz kritikánál csak az agyonhallgatás a rosszabb. A hivatásos színikritikánk mai csüggesztő apályában több körülmény is ludas. Ilyen a nyomtatott sajtót az internet részéről ért sokk-hatás, vagy a rendszerváltás sokkja, amely átrendezte, és a költségvetésben is manifesztálódó kultúrpolitika ill. „kultúrharc”, amely tendenciózusan átrendezi a média-viszonyokat. A „kultúrharcban” részt vesz olyan rangos és befolyásos színházi alkotó is, mint a Nemzeti Színház főigazgatója, aki elszánt ellenfele a színikritikusoknak, és kitagadja őket a színházi szakmából. De vigasztaljon minket Louis Jouvet, a saját definíciója szerint „színházi ember” foglalkozású híres francia színész, rendező, színigazgató megállapítása: „A színháztörténet azt mutatja, hogy csak akkor virágzik a színház, hogyha kényszer nehezül rá, vagy hogyha a közösség pártolja.”[1]
A második bekezdés azonban csak kitérő volt, mert a hiányérzetem független a színikritika ínséges helyzetétől. A törvényszerű hiányérzet oka, hogy a legnívósabb kritika (vagy több nívós kritika mérlegelése) alapján sem kaphatunk kielégítő képet színészi alakításokról és előadásokról. És most tekintsünk el a kritikusok és a kritikákat olvasó színházi alkotók és nézők elkerülhetetlen szubjektivitásától, az ízlésük magától értetődő különbözésétől. És pláne tekintsünk el a netán tendenciózus kritika-írástól, vagy a kritikusok – netán tendenciózus – hallgatásától. Ugyanis eleve – a dolog természeténél fogva, filozófiailag, ismeretelméletileg – reménytelen az a becsvágy, hogy valóban hű képet adjunk egy színészi alakításról, vagy bármilyen más művészi interpretációról. Kodály Zoltán szerint (annak ellenére, hogy híve volt a zeneművek és interpretációk elemzésének) a művészetben „Azt, hogy mi a jó vagy mi a rossz, szóban nem lehet meghatározni. Ahhoz az emberi ízlés fejlettsége kell, amely szavak nélkül tud megkülönböztetni.”[2] S nemcsak hogy nehéz megragadni és visszaadni a színészi játékot, de egy színész karizmáját, bűbáját egyenesen lehetetlen.
A szent család Pécsi előadásáról megjelent kritikák érintik a Schwajda-komédia színreállításának és nézői befogadásának nehézségeit. Ezzel kapcsolatban méltatják Vincze János dramaturgiai munkáját, amely a fundamentuma ennek a kiváló előadásnak, és utalnak a Katona József-színházi ősbemutatót rendező Zsámbéki Gábor dramaturgiájára, amely szintén nélkülözhetetlen volt a darab színpadra állításához. A nézői befogadás nehézségének, egyben a darab népszerűtlenségének fő oka (ami a szöveg radikális meghúzásával sem orvosolható), hogy Schwajda nem szerette az alakjait. Nem érzett rokonszenvet, nem volt jóindulatú vagy elnéző egyik iránt sem. Az ősbemutató és a pécsi előadás összevetéséhez aránylag könnyű helyzetben vagyunk, a darab „A szent család – Komédiák” címmel 1985-ben, Schwajda négy másik komédiájával együtt megjelent könyv-alakban, az 1983-ban bemutatott előadás pedig látható egy 1988-as, a YouTube-on elérhető tévéfilmen.
Az abszolút főszereplő, Az anya az ősbemutatón Gobbi Hilda volt, most Pécsen Vári Éva. A nézőknek – és követeiknek, a kritikusoknak – Az anyához fűződő viszonyáról, Az anya által belőlük kiváltott érzésekről szólva a Jelenkor kritikusa összefoglalja a darab ősbemutatója, ill. kiadása idején publikált kritikusi véleményeket, majd a saját aktuális véleményét eltérően pozicionálja. „És most Az anyáról. A dráma megjelenése és az első előadások után a kritikusok úgy látták, hogy a dráma főhőse, a magára hagyott anya egyfelől kétségkívül áldozat, másfelől viszont a környezetét szekáló, összeférhetetlen öregasszony, az őt elhagyó gyerekeit szavakkal-tettekkel kínzó női szörnyeteg. Ily módon működik, vélik többen, a drámabeli libikóka. A hálátlan gyerekekkel szemben egy sértődött, önző, idős nő billeg hol le, hol föl a nézők értékskáláján a cselekményt szemlélve. Ez számomra kissé egyoldalú megítélése a helyzetnek. Ez az asszony mégiscsak felnevelt négy gyereket, és most hiába várja, hogy azok rányissák az ajtót. Neki hiányoznak a gyerekei, ő viszont nem nagyon hiányzik azoknak. Egy kis pénzsegély, élelmiszer, és néhány perc, amikor nagyritkán meglátogatják, de közben már az órájukat nézik. Ennyit jelent nekik az anyjuk. Aki, persze, házsártos és kötözködő. Sértődött és sértő. De lehet-e más? Én így látom őt. Ezért úgy vélem, helyes rendezői döntés volt, s a húzásokból is következett, hogy a pécsi előadásban Az anya áldozati mivoltára esik a nagyobb nyomaték, bár a gonoszkodásból is megmarad annyi, hogy mártíromsága még hitelesebb legyen.”[3] Az ősbemutató visszhangjához képest tehát a pécsi előadás Az anya „pártjára állította” a kritikust. (S nagyon jó, hogy ez történt, mert máskülönben A szent család bukásra lenne ítélve.)
Benyomásunk alapján a pécsi előadásban Az anya iránti megértés, rokonszenv, szánalom, a néző együttérzése nem a darab tartalmából, azaz a húzások után megmaradt szövegéből, vagy rendezői döntésből következik, hanem a főszereplő megformálásából, Vári Éva játékából. Hiszen a kritikus is ezt az alakítást látva, ennek hatására írta az ősbemutató pedánsan felidézett kritikai visszhangjától eltérő véleményét. Benyomásunk szerint Az anya hangszerelését illető rendezői döntésről annyiban lehet szó, hogy Vincze János Vári Évát kérte fel a szerepre. A Pécsi Harmadik Színház darab-ismertetője szerint: „Most Schwajda főhőseként egy szeretetre éhes esendő öregasszonyt kelt életre, aki nemcsak kiszolgáltatott és szerencsétlen teremtés, de egy szörnyeteg is: pokollá teszi a környezete életét, pletykál és intrikál.”
Hogy Az anyát megszereti a néző, az még csak nem is Vári Éva egyenes szándéka miatt történik. A Pannon Televíziónak adott rövid interjúban Vári Éva sokkal kritikusabb volt a szerepével, mint a Jelenkor kritikusa: nem talált mentséget, indokot számára a gyerekek hálátlanságában, a kényszeredett, tessék-lássék, minimális gondoskodásukban. Ellenkezőleg, így vélekedett a szerepéről: „Anyuka a maga önzésével úgy gondolja, hogy a gyerek magántulajdon, az az övé. És ő az első, ővele kell mindenkinek törődni. Örökké várja az ajtóban, melyik gyerek jön, s ha jön is a gyerek, akkor is örökké a problémák, hogy te ilyen vagy, te olyan vagy, úgyhogy a gyerekek természetesen nem szívesen járnak oda. A szeretetet, a törődést, az odafigyelést azt nem lehet kikövetelni, azt ki kell érdemelni. [A szerep nagy terjedelmének említése után:] Megviseli az embert lelkileg is. Mindig arra gondoltam, hogy én bizonyos helyzetekben így viselkednék-e a gyerekeimmel, vagy nem. És rá kellett jönnöm, hogy nem, nem így viselkednék, hanem egész máshogy. […] … meg kell találnom azt, hogy bennem hol van ez a kellemetlen öregasszony.”[4]
Az idézetek szerint sem a rendező, sem Vári Éva nem akarta Schwajda nehezen fogyasztható művét „megcukrozni”. Az előadásban el is hangzik Az anya minden rosszmájú kötözködése, minden kíméletlen vádaskodása, szemrehányása, minden követelődzése és sértése, kezdve a négy közül három gyerek örökös, igazságtalan fogadtatásával: „Jöttél, mert telefonált a bátyuskád, mi?!”
Akkor mégis mi az oka, hogy Az anyát megszeretjük és megszánjuk, megérint, felzaklat, önmagunkkal is szembesít – katartikusan hat – ez az előadás, s ezért, pl. az ősbemutatóval szemben, nagy közönségsikere is van?
Azt hiszem, főleg Vári Éva bájában rejlik annak magyarázata, hogy ez a darab a színpad és a nézőtér számára kikelt a tojásból. A „báj”-nál pontosabb a franciák „charme” (sárm) szava. Bájnak, kedvességnek fordítható, de lefordíthatatlan; szárazabb, egyben erőteljesebb is a jelentése, mint a „báj” szavunknak: a charme-ban ott van e különleges tulajdonság ellenállhatatlansága és öntudatlansága is.
Vári Éva színpadi charme-ja nem újdonság, kritikailag is megállapították, kinyomtatták már. Az „Én, Shirley” c. egyszemélyes előadásáról: „Vári rendkívül kedves színésznő. Vári még panaszkodni is kedvesen tud. Előadása első órája nem áll másból: panaszkodik. […] Minden, amit Vári Éva a színpadon csinál, jóízű, könnyed, természetes és magával ragadóan kedves.” [5] A „Hat hét, hat tánc” c. darab Lilyjéről: „Váriról rég tudjuk, hogy bármit eljátszik, és azt is, hogy annak a bájnak, amely színpadi lényét belengi, aligha lehet ellenállni.”[6]
Bármennyire megfoghatatlan valami is, egy művész charme-ja nagyon is központi jelenség, központi kategória az előadó-művészetekben. Louis Jouvet így írt róla: „A báj: amit semmi áron sem lehet megszerezni és semmi módon sem lehet elveszteni –, ez a nagy belső mosoly, ez az elragadtatás, ez a csodálatos bűvölet, ez a je ne sais quoi, ami az érzékeken keresztül eltölti a lelkeket, ez a természetes varázs, ez a napsugár, ez az isteni valami, ez a kiválasztottak kincse nem szerezhető meg, nem kölcsönözhető. A báj – mondja Lafontaine – szebb a szépségnél is.”[7]
Nos, Vári Éva igen kritikus szerepértelmezése ellenére a charme-ja teszi, (amiről ha tudna, és le akarná törölni magáról, akkor sem tudná), hogy A szent család kellemetlen, nehéz természetű főhősét megszeretjük, s a darab előadása végre sikeres. Nem helyez ő nagyobb nyomatékot Az anya áldozati mivoltára, hiszen a legkevésbé sem látja mártírnak. Csak míg Gobbi Hildában megvolt egy nagy formátumú művész számtalan erénye, addig a charme csodálatos adományában nem volt része.
[1] L. Jouvet: Egy komédiás feljegyzései, ford. Várkonyi Zoltán, Bibliotheca Bp. 1943., 130.
[2] Idézi Vásáry Tamás: A zenén túl, Nap Kiadó 2003., 29.
[3] Nagy Imre: Látogatók az alagsorban. Jelenkor, 2019 június, 646.
[4] Pannon Televízió, 2019. április 10-én sugárzott tudósítás és interjú
[5] Molnár Gál Péter: A megdicsőített háziasszony, Népszabadság, 1990.03.07.
[6] Kállai Katalin: Hat hét, hat tánc, Criticai Lapok 2007/3.
[7] Louis Jouvet: Egy komédiás feljegyzései. Várkonyi Zoltán fordítása. Bibliotheca, Bp. 1943., 84.
Hozzászólások