Zsófi néni több mint ötven éve itt lakott az Ady Endre utcában. Ide ment férjhez, itt szülte fiát – Mihályt – meg lányát – Ilonát. Akkor még a bába járta a falu házait és sorban segítette világra apró, itt jelentkező ifjú falusi polgárait. Az élete tele volt munkával, a gyerekek nevelésével. Férje, akit szintén Mihálynak neveztek, gazdálkodott. Nem volt sok földje, összesen hét hold, de ez megfelelő beosztással, jószágok nevelésével, szűkösen, de mindig elegendőnek bizonyult. Persze az igények sem szöktek az égig, pompáról nem is tudott, így nem is álmodott róla. A gyerekek szépen felnőttek. Mihály hagyta ott először a házat. Lakatos szakmát tanult és a közeli városban vélte megtalálni számítását. Itt is nősült meg, szerette az anyját, mindig is anyás volt. Lánya, Ilona azonban különleges gyereknek számított. Nem volt kiemelkedő tanuló, az agyagozás, a szabad alkotás vonzotta. Ebben még szerencséje is volt, mert a faluba költözött egy mester, aki cserépkályhák csempéit gyártotta, a falu határában található agyag alapanyagból. Sokat sündörgött műhelyében, ahol a mester az érdeklődő lánynak megengedte a korongozást. Tehetséget látott benne, engedte csapongó fantáziáját érvényesülni, így születtek Ilona keze nyomán apró tálak, kis köcsögök. Ez aztán meghatározta életét, mert egyik nyáron, úgy tizenhét éves korában, elvetődött egy kézműves, alkotó táborba. Itt érte el a szerelem és egy festőművész felesége lett. Búcsút mondott az anyai háznak és férje után elköltözött az ország másik csücskébe. Így aztán ritkán látogatott haza. Maradt, Mihály fia közelsége.
Zsófi néni férjével élte a falusi házasok minden napját. Dolgoztak a határban, vetettek, arattak, kapáltak, betakarították a termést. Az Ady utcai portán pedig hízott a disznó, a tyúkok tojták a tojásokat. Ezzel Zsófi néninek nem is volt baja. Inkább férje elvesztése után, nyakába szakadt minden. Mihály fia unszolására eladták a földeket. Az érte kapott pénz egy részét a ház belső korszerűbbé tételére fordították. Épült cserépkályha a nagyszobába. Szép lett a fürdőszoba. Fia azt mondta: – Nem kell kád ide, Inkább zuhanyzó fülke! Öreg leszel, nem tudsz a kádból kilépni! Ez a fia részéről egyfajta elővigyázatosság volt. Aztán a gondolat őt igazolta, mert nem telt bele pár év, Zsófi néni egyik este rosszul lett. Még annyi ereje, jelenléte maradt, hogy átkiabált a szomszédba: – Manci, gyere, rosszul vagyok! A szomszédasszony átszaladt, hívta az orvost. Szerencsére az ijedségen kívül más, nagyobb baj nem történt. Az orvos összegezte: – Felszaladt a vérnyomása! Írt neki gyógyszert. Fiát másnap hívta telefonon és elmondta a történteket. Mihály megszidta Zsófi nénit. – Jobban vigyázzon magára, dolgozzon kevesebbet, pihenjen, nézze a tévét. Az utasítást részben fogadta csak meg. Mert tudta, a tyúkok által tojt tojások jól jönnek városi fiának. Nem beszélve arról, ha majd karácsony előtt levágják a disznót, lesz hurka, kolbász, a következő húsvétra pedig füstölt sonka, szalonna. Ezt már úgy megszokták, hogy néha a városban vásárolt kolbász már nem is ízlett nekik.
Megvolt a napi programja is, szigorú rend szerint. Ettől nem tért el, ha lehetett egy percre sem. Reggel hatkor kelt, az óra nem is csörgött, de ő tudta, biológiai órája szerint, hogy annyi az idő. Legelőször is főzött egy adag feketekávét, egy kétszemélyes kotyogóba. Egy adag kávét meg is ivott, mindjárt melegében, a többit egy kis termoszba öntötte. Aztán jött olyan mosakodás féle, öltözködés. Ezt a rögtönzött szertartást minden reggel megzavarta Múr nevű macskája keserves nyávogása. Ott ült az ajtóban és vinnyogó, kitartó, hangon követelte reggelijét. A lakásba nem engedte be, macskának kint a helye. A tányérja ott volt a küszöb mellett. Beletette a neki szánt ételmaradékot, aztán becsukta az ajtót. Még egy darabig bentről nézte, hogy Múr milyen odaadóan falatozik.
Magára vette kötött szvetterét, majd kiment a kamrába. Kukoricát töltött egy kék zománcos bögrébe, ez volt a mérce, és kihintette az udvarra, a közben kiengedett tyúkoknak. Friss vizet öntött a kerti csapról az itatóba, majd a disznó következett. A moslékot még az este elkészítette. Hidegebb időben egy fazék meleg vizet töltött hozzá, hogy mégse legyen olyan zord ez a malacnak szánt reggeli. Közben kikotorta az akolból a felgyülemlett trágyát. Amikor ezzel végzett, visszatért a házba. A bejáratnál cipőt cserélt, szerette a rendet, tisztaságot. Majd reggelit készített magának, amely teából, felvágottból, kenyérből állt. Néha a kenyérre kent egy kis vajat, vagy evett hozzá még a kertben szedett újhagymát, vagy paradicsomot.
Ezután a kert következett. Kapált, gyomlált, sarlózott. A kert olyan volt, mintha „kiporszívózták” volna Egy szál gaz, ami nem sok, annyi sem volt benne. A szomszédok csodájára is jártak, ilyen portát még öt utcával arrébb sem lehetett találni. Zsófi néni büszke is volt erre. – Te mindig a kertben vagy! – mondta is Manci, a szomszéd asszony. – Ne dolgozzál már annyit! Kell egy kis szórakozás is! Ugyan ezt mondták többen is, de ő ügyet sem vetett rájuk. Rótta napjait a megszokott ütem szerint.
Egy, májusi délelőtt, amikor leszaladt a boltba, hogy hozzon egy kis lisztet, pogácsát akart sütni, ott a pultnál a szívéhez kapott. Nem is tudott megtámaszkodni, a kenyeres polcnak dőlt, majd eszméletét vesztette és lerogyott a kőre. A boltos Jani, nagyon megijedt, hívta is mindjárt a mentőket. Zsófi néni a közeli város kórházába került. Fia mindjárt ott volt, hogy ki értesítette azt nem tudta, de jól esett ez a fajta gondoskodás. Persze estére úgyis megtudta volna, mert hét óra körül, a Híradó előtt, minden este beszéltek pár szót telefonon. Esetleg hívására senki sem veszi fel a kagylót, akkor biztosan baj van.
A kórházi ápolás tíz napig tartott. Addig a fia, reggelente, meg este, kiszaladt autóval, hogy a jószágokat ellássa. Egyik alkalommal mondta is a szomszédasszonynak: -Az édesanyám, ha hazajön, akkor eladjuk a tyúkokat, meg a disznót! Nem kell neki ezzel fáradoznia! Zsófi néni mikor hazaérkezett, megnyugodva látta, hogy minden rendben van. Persze egy-két dolgot ő másképpen csinált volna, de majd rendbe hozza. Fia megígérte, hogy holnap délelőtt kijön hozzá. Csodálkozott is ezen, mert legtöbbször, munka végeztével, délutánonként látogatta meg.
Másnap, úgy kilenc óra körül arra lett figyelmes, hogy a háza előtt több asszony várakozik, majd begördült a fia kocsija. Látta, hogy int a kezével, jöjjenek beljebb. Az asszony sereg beözönlött a verandára, hangosan beszéltek. A fia – Mihály – kinyitotta a bejárati ajtót, köszöntötte anyját és annyit mondott: – Összefogdossuk a tyúkokat, az asszonyok megveszik mindet! Zsófi néni megdöbbenve állt, egy hang sem jött ki a torkán. Némán nézett a fiára, meg az asszonyok seregére. – Nyugodjon meg, jó lesz ez így! – mondta a fia és magához szorította.
Aztán az asszonysereg kiment az ólba, nagy rikácsolás hallatszott, ahogy összefogdosták a tyúkokat. Ez a hangzavar tartott vagy egy óra hosszat, aztán csend lett. Zsófi néni úgy érezte itt a vég, életének már nincs értelme. Három nap múlva elvitték a disznót is. Kiürült a porta, csak Zsófi néni, meg a macskája maradt itt és innentől kezdve reggelijét Múr a konyhában kapta meg.
Hozzászólások