jaj, hogy szégyellem, hogy kivándoroltam!
elcsángáltam-é, vagy csak kifutottam
vittem a cókmókot, szinte a hátamon
annyi se volt, mi nyomta volna vállam
jaj, elmenekültem, jaj, mit tettem én!
enyéim közé vitt a remény
nem beszéltem másképp
csak egy kicsit másként
vagy csak vertebben, elnyomottabban
de más Istennek gyermeke nem voltam
csak kerítésmenti, soha nem idegen
tudhattak rólam mindent, mit akartak
amit titkoltam is volna – kikutattak
nem kellett félnie tőlem senki másnak
haza, dolgozni jöttem a hazámnak
nem robbantani, nem mást kirabolni
életet elvenni hogyan is gondolni!
nyitott szemmel-füllel hallgattam a jó szót
a bibliásokat, magyarul, szépen szólt
ahogy otthon senki nem mesélte nekem
ahol én még meg nem szentülhettem
hogy aztán emiatt kivertek a „boltból”
nem lázadtam a regnáló rend ellen
tudomásul vettem, ami erre dívik
nem kértem kölcsönt, segélyt vagy ilyesmit
nem jöttem a világ másik végéről
csak a mi földünk szomszéd szegletéből
mért kiáltasz rám migránst, idegent?
otthon neveztek így, elvették helyünket
itt legalább magyarul kaparhattuk fel
föld alól, útszélre hullott mag-magunk
és ha védem most a másképp gondolóktól
a kertet, hol a zöldség nekünk bókol
ahonnan a gazt nekünk kell kitépnünk
és az életünket tisztán megőriznünk
bizony nem fogadom örömmel a gyilkost
aki mást hazudik magáról, ami most
ki a gyermekeim, de még a jövőt is
magának rendezné, másokat csak pusztít
ne a múltat fesd, állj meg rajta szálfán
nézd az életet, mi nem halott bálvány
ha pedig szavaddal csak rombolni tudsz
s disznók elé veted gyöngyszemeink
ne csodálkozz azon, ha át nem ölellek
s azt kérdem tőled – te ki vagy nekünk?
Hozzászólások