Életének 89. évében elhunyt Ungvári Tamás író, műfordító, kritikus, irodalomtörténész, az irodalomtudományok doktora – tájékoztatta a család a Népszavát.
Az ELTE angol–magyar szakán végzett 1952-ben, a Csillag rovatvezetője lett, 1957-től aspiráns, 1959-től a Magyar Nemzet szerződéses munkatársa, 1960-tól fordító, dramaturg, a Budapester Rundschau szerkesztője. 1970-től a Magyar Színházi Intézet főmunkatársa, 1975-től a Szépirodalmi Könyvkiadó szerkesztője, 1980–81-ben a Színház- és Filmművészeti Főiskola docense, 1982-től egyetemi tanára. Több külföldi egyetem vendégprofesszora. Az irodalomtudomány kandidátusa (1968), a Magyar Tudományos Akadémia doktora. (1989). A nemzetközi P.E.N. Club magyar tagozatának két cikluson át volt főtitkára. Az angliai Cambridge Churchill kollégiumában „overseas fellow”-vá választották. Fulbright vendégprofesszorként négy esztendőt töltött a kaliforniai Claremontban. IREX csereprofesszorként előadott a Columbia, Yale és Harvard egyetemeken. Tanított a State University of California Northridge campusán és az UCLA XLS programjában csaknem teljes évtizedet. Jelenleg a Rabbiszeminárium – Zsidó Egyetem doktori iskolájának professor emeritusa. (Forrás: ungvaritamas.hu)
Több mint ötven önálló könyve jelent meg – regények, tanulmányok, esszék, továbbá több tucat színdarabot és regényt fordított magyarra. Munkásságát több díjjal, kitüntetéssel elismerték, így többek között magkapta a Széchenyi- és a József Attila-díjat, a Magyar Köztársasági Érdemrend tiszti keresztjét és a Budapest díszpolgára címet. Közéleti tevékenységét többek között a Radnóti Miklós antirasszista díjjal és a Hazám-díjjal ismerték el.
Honlapján így írt önmagáról: „Nem egészen értem, hogyan jutottam el az idős kor küszöbére, mégis hálás vagyok, hogy ezt a magasnak számító kort elérjem. Serdülőkoromat tönkretette a második világháború, ifjúkoromat egy másik diktatúra. A berlini fal leomlásával beköszöntő szabadság hatalmas esély, bár kulturális hozama egyelőre csekély. Panaszáriát mégse várjon tőlem senki. Ha egyetlen mondatban kellene megfogalmaznom, mi volt az életem, ennyit mondok: menekültem előre. A pályaváltoztatás- és igazítás a világon mindenütt előny, nekem sokszor a szememre vetették. Holott én sokszor igazítottam. Voltam szerkesztő, dramaturg, műsorvezető a tévében, írtam tudományos könyveket s egy Beatles-bibliát, szekérderékszámra fordítottam regényeket és színdarabokat, vezettem számítógépes céget. A jégkorszakban, amelyikben éltem, az előremenekülés ígérte a túlélést. Így nem értek a nyomomba. Az egyéniségemet a változási képesség alakította.
A jégkorszakbeli pályákat nem azon kell mérni, milyen magasra húztak. Hanem azon, hogy sikerült-e a radar alatt kellő sebességgel repülni, hogy észre ne vegyenek földi ütegek. Érdemnek tudom, hogy soha nem volt hatalmam senki felett. Nem álltam be az ideológiai összeesküvésekbe, mert azokról kezdettől fogva tudtam, hogy az a privilégiumok maffiája. Abban a felsőoktatási intézményben, ahol tanítottam, szobám sohasem volt, vagy telefonom. Az irodámat az aktatáskámban hordtam. A névjegyemről, ha nyomatnék, mégis lelógnának címeim s rangjaim. Igaz, azokat jószerivel külföldön szereztem. Ha összeadom az esztendőket, amelyeket Angliában, Németországban, Amerikában töltöttem, évtizedekre rúgnak.
Az életprogramomat beteljesítettem. Tőlem senkinek nem kell és nem kellett félnie, engem viszont bátran lehetett és lehet irigyelni. Csak azért a boldog esztendőért, a feneketlen jókedvemért. Most is egy könyvemen dogozom, felteszem, kiadják. Hogy az eddigieket olvassák-e? Többen, mint bevallják, foszlányaikat, persze itt-ott felfedezem, persze idézőjel nélkül. A legbüszkébb a magányomra vagyok: akolban, csordában sosem éltem. Nem voltam kitartott író: állásban vagyok, hogy az egyetemről kijöttem, a szolgálati éveim száma elérte az ötvenet. Az a vidám pesszimista, aki vagyok, tisztelettel köszönti olvasóit, híveit, irigyeit és ellenfeleit. Minden úgy volt jó, ahogyan volt. A jövőről meg nincs mit beszélni.”
Hozzászólások