Téli estéken, a fonókban a kályhán sütött alma illata sem volt rossz, de az sosem ért fel egy narancs illatával.
Az első narancsot, azt hiszem, apám hozta. A gázszondáktól jött haza, két-három hét után, és Karácsony közeledtével ráakadt egy városi élelmiszerüzletben. Kissé éretlen, savanyú volt, de az a pár narancs felért egy csodával. Sosem voltam mohó. Kisgyerekkoromban sem. Beosztottam, hiszen nem volt testvérem, aki megegye előlem. Emlékszem, szétrágtam a héját, a fehér, húsos réteget is lemajszoltam.
Nagyon finom volt. Valami teljesen különleges, amit azóta is a Karácsonyhoz kötök.
Citromot, az anyámék gyakrabban vásároltak, hiszen a legtöbb „tésztába” jó volt a lereszelt héja. Ezért vásárolták, ez volt az elsődleges hasznosítási cél. Aztán, a kifacsart levéből finom citronádét lehetett készíteni, ami nagyon passzolt a farsangi „pánkóhoz”, vagy csörögéhez. Meg aztán, sok benne a C-vitamin, így jól jöhet ennek a cingár, nyápic gyermeknek. Lehet, hogy még használ is valamit, jobb étvágya lesz.
Grapefruitot először a szomszéd Déneséknél láttam. Ők vásárolták. No, nem szándékosan, csak azt hitték, hogy narancs. Emlékszem, az ünnepek alatt többször is átmentem játszani hozzájuk. Ilyenkor mindig megszagoltuk az „óriás narancsot”. Az illata, az csodás volt. Amikor aztán, Karácsony hajnalán felvágták, én is kaptam belőle pár szeletet. Úgy ettem, mint aki vadalmába harapott. Savanykás íze csalódást okozott.
Már szakiskolás voltam, a közeli városban, amikor Ünnepek előtt, kissé éhesen beléptem egy élelmiszerüzletbe. Szűkös zsebpénzemből veknit és felvágottat vásároltam. Ekkor fedeztem fel egy díszes tálcán egy még vad zöld banánfürtöt. Kissé bizonytalanul kérdeztem rá.
– Az ott, banán?
– Az ám – válaszolt mosolyogva a szász elárusítónő.
– És, mennyibe kerül?
– Az összes, vagy egy darab?
– Hát, mondjuk, egy – válaszoltam bizonytalanul a zsebemben kotorászva a megmaradt apró után.
– Lemérem – szólt készséggel a kedves hölgy, és megmondta az árát.
– Sajnos, annyim nincs – vallottam be pirulva – nem lehet kettévágni?
– Láttam, a hölgy kissé elbizonytalanodik, de aztán mégis megsajnált.
Kettévágta. Becsomagolta. Fizettem, majd piruló arccal kirohantam az üzletből. Az internátusban alig mertem bevallani a kalandomat. Aztán mégis elővettem a félbevágott zöld banánt, és nyolc apró karikára szeltem, hogy jusson mindenkinek. Rossz volt, szinte ehetetlen. Csak akkor jutott a tudatomig az elárusító hölgy utánam kiabált jótanácsa:
– Aztán hagyni kell ám két hétig beérni, fent a kredenc tetején!
Hozzászólások