Börzsönyi Erika | Két gombóc fagyi a forróságban

Szépirodalom - próza

Két gombóc fagyi a forróságban

.

A hosszú sor közepén állt egészen pontosan, néhány perccel korábban számolta meg.  Előtte hét ember, utána másik hét ácsorog, többnyire kismamák gyerekkel, akik nyűgösek a nagy hőségben.  A mögötte álló sor lassan, de biztosan növekedett.

Kitartóan tűzött a Nap, bár hőmérő nem volt a közelben, Róza a bőrén érezte, hogy akár negyven fok is lehet.

Hiába nyílnak sorra egymás után az új cukrászdák, aki a környéken ismerős, az úgyis a Vecsési savanyúságos melletti kis fagyizót választja a Béke téren. Ő maga is legalább negyven éve jár ide, ismeri a házaspárt, akik a fagyit készítik, és árulnak még csavarintott gépi fagyit is a gombócos mellett. Szinte a nyelvén érzi már a kiválasztott két gombócos fagyi ízét, mert ennyit engedélyezett magának kivételesen, árban és szénhidrátban kiegyezve aznapi fogyasztásával, és persze saját magával. Meggy mámor, és joghurtos erdei gyümölcs, kedvencei közé tartozik mindkettő.

Órájára néz, húsz perce van a busz indulásáig, addig lesz ideje lassacskán, komótosan elnyalni a fagyit, mert ő úgy szereti, hogy minél tovább tartson az élvezet.

És akkor meghallja a sorban előtte állók egyikének a hangját, s felujjong benne az öröm, mert azonnal ráismer: Anna az, a régi barátnő, akit már évek óta nem látott, és akivel néhány éve nagyon sokat beszélgettek. Egyidősek, hasonló életutat jártak be, hatvanadik életévük táján végképp magukra maradtak, társ nélkül, egyedül, de nem magányosan éltek. De Anna beköltözött a belvárosba pár éve, és már nagyon ritkán találkozott a régi barátaival, köztük Rózával is. Egy ideig leveleztek, de aztán, ahogy lenni szokott, elmaradtak a levelek is, nem volt friss élmény, ami összekötötte volna őket.

Ahogy visszafordult, kezében a saját, háromgombócos, tejszínhabos fagylaltkölteményével – mert ő már csak ilyen, nem aprózza el –, és elindult a sorban állók mellett, azonnal észrevette Rózát. A felismerés öröme tükröződött arcán.

– Megvárlak, és van időm, végre nem rohanok sehova. Jaj de jó, hogy látlak! – tette még hozzá, és leült az egyik padra, két fagyit majszoló gyerek mellé, hogy megvárja sorban álló barátnőjét.

Aztán úgy alakult, hogy a busz, amire Róza várt, elment, és ők még mindig ott ültek a téren, ahol eltüntették a fasort, és a téren álló fákat, térkövet raktak le szokás szerint, és csenevész kis fácskák kornyadoztak. A kivágott fák árnyéka helyett semmi sem védte meg a padon ülőket a tűző naptól, de ez nem zavarta őket, és csak ömlött belőlük a szó. Egyik téma adta a másikat, az emlékek felidézésén át a jelen eseményeit vették sorra, a közös ismerősöket, hogy ki halt meg, ki ment újra férjhez, kinek született unokája, s végül megállapították, hogy mindketten hatalmas életformaváltáson mennek át éppen.

Anna már nyugdíjas volt fél éve, Róza pedig épp utolsó szabadságát töltötte aktív dolgozó életének. Aztán megszűnik az a státus, ami szerényen bár, de biztosította a megélhetését, megszűnik közalkalmazottnak lenni. Elmondta Annának, hogy kettősséget érez, örömet, mert nagyon elfáradt már, de kis félelmet is, mert mintha légüres térbe készülne ugrani, vagy valami mélységbe, biztosító kötél nélkül.

Olyan ez, mint amikor felköltöztünk Pestre, 1977-ben, és én felfogtam, mennyire egyedül vagyok ebben a hatalmas, idegen városban. Állandóan eltévedtem, légzőszervi allergiás lettem, borzasztó szorongások gyötörtek.

Akkor mondta nekem egy pszichológusnő, hogy nehéz kombinációja vagyok két típusú embernek: az erősnek és a hiperérzékenynek – magyarázta Róza Annának, aki megértően bólogatott.

Nagyon jól ismerte ezt az érzést, amikor földindulásszerűen megváltozik minden az ember életében.

– Pontosan tudom, mit érzel!  Számtalanszor átéltem hasonlót én magam is. De hidd el, minden helyzetből van kiút! – mondta Anna, és a találkozásuk kezdetétől eltelt idő alatt először mindketten hallgatásba burkolóztak.

De még mielőtt elszomorodhattak volna, Róza kijelentette, hogy szomjas, és pisilnie kell, és erre hangos nevetésben törtek ki, mert ezt a mutatványt csak ő volt képes előadni. Ám ők emlékeztek arra a számtalan alkalomra, amikor kettesben mentek valahová, és a fél várost át kellett kutatniuk, hogy nyitva tartó nyilvános WC-t találjanak.

Így aztán felültek a villamosra és elindultak olyan helyet keresni, ahol lehetőleg árnyékban, egy pohár ital mellett folytathatják a beszélgetést.

– Te, Anna – szólalt meg Róza, amikor már ott állt előttük a kockás abroszon a habzó hideg sör –, én kitaláltam ám valamit, hogyan vészelhetném át könnyen ezt az időszakot!

Ne nevess ki, de ezek amolyan mankók, amikbe bele tudok kapaszkodni, ha elfogna a bizonytalanság érzése. Kis cetliket gyártok, amolyan tacepaókat, és kiteszem a szobám különböző pontjaira.  Ilyen szövegekkel: Ne félj! Minden rendbe jön! Örülj, vége a rohanásnak! Minden nap írj valamit… Minden héten menj el valahová… – olyan gyerekes, nem?

Anna szeme könnyes volt, hisz ismerte Róza életének félelemmel teli korszakait, a gyötrő magányt, betegséget, de tudta azt is, hogy barátnője képes a legreménytelenebb helyzetből is kilábalni, mintegy újjászületni.

– Tudod, kezdett bele a saját történetébe –, amikor én nyugdíjba mentem, csak lassan tudatosodott bennem, hogy az addig zajos munkahelyem helyett, ahol mindig történt valami, egyszeriben teljesen magamra maradok. Egyedül voltam reggel és este, éjjel, hétköznap és ünnepen. A gyerekeim, mindketten külföldön, Annácska már nem is akar hazajönni, Hollandiában él, oda köti a férje, a munkája, a gyerekük is ott született. Eleinte féltem a csendtől, ami körülvett. Aztán kihoztam a menhelyről egy kutyust. Kis kölyök, beagle, ne egy fenevadra gondolj! Teljesen öntörvényű, bájos, bumfordi jószág. És egyszeriben mozgalmas, színes lett az életem. A kutyás társasággal a facebookon ismerkedtem meg, de már voltak találkozók, amikre elmentem, és nagyon jól éreztem magamat.

Ugye most már nem veszítjük el egymást, és mi is gyakrabban fogunk találkozni? – kérdezték egymástól egyszerre, és ott, a nyári hőségben, a kerthelyiségben, az árnyas fák alatt két boldog nő ült, akiknek nincsenek gondjaik, és az élet apró csodái csak rájuk várnak.

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Két gombóc fagyi a forróságban”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés