Kő-Szabó Imre | Mesterségek utcája

Szépirodalom - próza

Mesterségek utcája

Szerettem a nyarakat, több okból is. Először talán azért, mert nem kellett iskolába menni. Nem mintha nem szerettem volna, de jobb volt az a reggeli, kötetlen felébredés. Akkoriban a nap mindig szépen sütött, nyugalom árasztotta el a kertet, ahogy a széles folyosóról nyiladozó szemeimet dörzsöltem. A friss tejeskávé illatát éreztem. Anyám reggelire szólított. A reggeli után sétát tettem a Csorvási út és Szarvasi út által határolt utak mentén. Meglátogatva az ott dolgozó mestereket. Ők szerették a kíváncsiskodó gyerekeket, mert arra gondoltak, hátha az ő mesterségét folytató legényke lakozik a látogatóban.

Ezekbe a műhelyekbe be lehetett menni és a vevő, vagy megrendelő szeme láttára készült az eszköz, a tárgy, vagy amit megrendelt. Első utam a bognárhoz vezetett. Egy sarki épületben volt a műhelye. Talán azért a sarkon, mert így az utcafronton lehetősége nyílt az elkészült szekér összeállítására. Ilyenkor a váz, a négy kerék csupaszon állt. Még körül lehetett járni, megnézni, igazítani rajta, mielőtt elvitték darabokban a kovácshoz, aki elkészítette a vasalást, a kerekekre ráfot húzott. Hajós Ferenc volt a tisztességes neve, ennek az ötven körüli, alacsony, köpcös mesternek. Csoda vésőit, fúró, faragó szerszámait mindig megcsodáltam. Nem volt sokbeszédű ember, inkább a keze járt, mint a szája.

Majd a Jároli Pál szíjgyártó műhelye következett. Jároli Pál műhelye igen keskeny volt, fő helyen állt – mindjárt az ajtóban – a lábbal, két pofa közé szorítható satuféle. Ide fogta be a varrandó felületeket. Hegyes ár volt a kezében, mellyel lyukat tett az anyagon és aztán átfűzte a „cérnát”, amely nem volt más, mint a nagy igénybevételnek is ellenálló szurkozott zsineg. Ő varrta a lovakra a szép, erős szerszámokat, szíjakat, nyergeket, meg sorban kisebb javításokat végzett bőr eszközökön, ruházatokon. Amikor beléptem, minden reggel az első szava az volt:

– Hogy vagy Nagytityi?

Nem tudom mit jelentett a Tityi, ő így becézett engem. Mai napig sem tudtam erre rájönni. A válasz csak annyi volt: – Jól! Ezzel a beszélgetés ki is merült. Még egy darabig néztem, hogyan dolgozik, aztán meglátogattam a szabóműhelyt.

Kunos Lajosnak hívták a szabót. Fiatalember volt, nem több harmincnál. Szépen és jól dolgozott, de csak akkor, ha józan állapotban találta az ember. Műhelye egy üvegezett folyosó végében volt. Ott állt egy hatalmas szabó asztal, melyen szabta az anyagot, állította össze a kabátot, nadrágot. Mellette állt a varrógép, folytatásaként pedig egy kecskelábú állványon álló vasalódeszka. A folyosó végében pedig egy priccs. Sokszor ezen, alva találtam, mert a kocsma törzsvendégének számított. Amikor a gőzök elszálltak a fejéből, dolgozott, mint egy földre szállt angyal. Mindent tudott, szabni remekül, ha egy jól mutató zakót, vagy nadrágot látott az ember, mindenki tudta: – Ezt Kunos Lajos varrta, csak nehéz volt kivárni.

Három házzal a mi sorunktól egy gabonakereskedő működött. Ez talán szokatlan, de ő, Horváth Tibor, gabonával kereskedett. Ezért a lakóháza, amely az utcára nézett, ugyanolyan lakóház volt, mint az utcában a többi. A különleges és a feltűnő csak az volt a ház mögötti részen, nagy magtár épületek sorakoztak. Aratás idején a gazdáktól felvásárolta a búzát, árpát, zabot. Persze külön-külön tárolva. Nem zsákokban, hanem szabadon beöntve a tárolókba. Ebben, mi gyerekek, az ő fiával együtt, jót tudtunk játszani. A gabona hegyekben hancúroztunk, meg volt egy vályúszerű, fémből készült merőedény. Ezzel szedték fel a gabonát, ha zsákba akarták rakni. Ezzel a „cserpákkal”, mert ennek nevezték, a nyári időszakban is jót tudtunk szánkózni a búza hegyek, völgyek között, ott a raktárban.

A hentest, a fő kajaforrást hozó, előállító mestert Héjas Lászlónak hívták. Pontosan a szomszédunkban lakott, ott volt üzlete, amely az utcára nyílt. Benn a pultnál nagy kocka alakú fatönk, melyen éles késsel szelte a húst, a csontokat pedig nagy bárdjával tette szófogadóvá a leves számára. Háta mögött egy fogas-szerű vaspánt húzódott a falon, rajta fényes kampók. Ezekre akasztotta fel a kettéhasított fél sertéseket, egy-egy marhacombot, fél oldalát. Nem szedte szét húsféleségek szerint, mint azt napjainkban megszoktuk a hentes pultokban, sokszor kicsinosítva, hanem a vevő kívánsága szerint kanyarított belőle. Így közvetlen is volt a kapcsolat, a vevő, a hentes és az elfogyasztani szándékozott leendő finom falatok között. Az üzletben a fal mellett két hatalmas fehér jégszekrény állt. Ez valóban jéghideg volt és nem hűtő, mert reggelente kiabálva jött a jeges. – Jeget! Jeget! – ordította kocsijáról. Ilyenkor a hosszú, négyszögletes, rúd alakú jegeket, a jégszekrény tetejét felnyitva, bedobálták. Ez olyan volt, mintha a kabát szövete és bélése közé tették volna. A szekrény belülről jéghideggé vált, addig, amíg a jég el nem olvadt és alul egy csapon víz formájában nem távozott. Itt tárolta a húsokat, melyet saját kocsijával, két lovával, a vágóhídról hozott a reggeli órákban. A levágásra megvásárolt sertést, marhát, birkát, a város által működtetett vágóhídon ő maga vágta le. Itt a körülmények a jogi előírásoknak megfeleltek. Bádoggal bélelt, oldalas kocsijával a frissen vágott állat húsát hazahozta hentesüzletébe. Kampóra akasztotta, vagy a jégszekrénybe tette és elkezdte árulni. Héjas László híres volt májas hurkájáról, melyet ő maga készített el, füstölte és aztán így árusította. Még ma is emlékszem ízére, melyből reggelente frissen sütött kenyérrel és cukrozott cikória kávéval, jókat falatoztunk.

Végül a Verasztó pékséget is meglátogattam. Itt az elárusító hely a hosszú polcokkal, együtt volt az emeletes kemencével. Két kemence volt egymás fölött. A felsőt a padlószintről vetették be, az alsóhoz több lépcsőn kellett lemenni. Nyugodtan végig nézhettem, amint a péklegények hosszú nyelű lapátjukra fordították a hosszúkás fonott szakajtókból a kenyértésztát, vízzel megmosdatták. Bérsütés esetén egy kis cédulát ragasztottak rá, melyet a tulaj, aki a tésztát hozta, írta meg otthon, ákom-bákom betűkkel. Ez kellett, mert mikor kisült a kenyér és felrakták a polcokra, csak ezek alapját tudták kiválogatni kié melyik kenyér. A sütésért fizetni kellett, azonban abból a szempontból jó volt ez a megoldás, hogy otthon nem kellett a kemence befűtésével bajlódni, de volt, akinek kemencéje sem volt, mégis tudott olyan kenyeret sütni, amelyet ő dagasztott be. Aztán később ez a Verasztó pék olyan szolgáltatást is bevezetett, hogy az otthonról hozott lisztet lemérte, ő már tudta, hogy ebből mennyi kenyér lesz és az előre kisütött kenyérre cserélte. Verasztóék kenyere messze környéken a legfinomabb volt. Szinte sima kenyérből is ízlésesen és jóízűen lehetett falatozni. Nem kellett hozzá sem kolbász, sem szalonna.

Végh Lászlónak hívták a fodrászt. Szintén sarki épületben volt az üzlete, két lépcsőn kellett felkapaszkodni az olajjal felkent padlózatú helyiségbe. Ez az olaj különös illatot adott a műhelynek, melyben két fodrászszék volt található. A hajvágásra, borotválásra várakozó vendégek sokasága a fal mellé körbe rakott székeken pihenve várakozott sorára. Nem kellett előre bejelentkezni, ha nagy volt a hajad, gondoltál egyet és egy kis várakozás után, máris a borbély székében találtad magad. Abban az időben a fodrász üzlete volt a fórum, mint régi időkben az agora. Itt váltották meg a holnapot a vendégek a fodrásszal együtt. Szó esett itt politikáról, hírekről, mindenféle mendemondáról. Ezek a fodrászszékek fából voltak, hátul állítható fejtámasszal. Ez kellett a rövidebb, hosszabb nyakú férfi vendégek borotválásához. A szék körkörösen elfordítható volt, ne a fodrász szaladgálja körbe a vendéget, hanem ezt a fodrász előtt forgatták, ahogy a hajvágás, borotválás ezt megkövetelte. A borotválkozáskor a habot egy füles tégelyből hordta fel a páciens arcára. Vigyázva arra, hogy a kemény szőrt a hab egyenletesen befedje, hogy a borotválás a késes borotvával szinte gyerekjáték legyen. A borotválásnál a fodrász jobb kezébe fogta a megfent borotvát, a bal kezével irányította az arc állását, bal kezének mutató ujja előre mutatott, erre kente fel a szőrrel teli, lehúzott habot, majd egy idő után a mosdókagylóba ürítette ki.

Régen a férfiak a fodrászhoz jártak borotválkozni. Nem úgy, mint manapság, villanyborotva, vagy Remington zsilettpenge. Ez nem létezett. Meg aztán ez olyan esemény volt, mikor Józsi bácsi elment a fodrászhoz. Nem csak a szőrzetét vesztette el, hanem nyert egy csomó információt. – Hol hallotta? – kérdezték tőle, ha mesélt valamit. – Hát a fodrásznál!

Nekem és az öcsémnek, apánkkal, minden évben egyszer közös fodrászlátogatásunk volt. Karácsony szent estéjén, úgy hat óra körül elvitt bennünket a Végh László fodrászhoz. Ott mindig jó meleg volt, a kályhában duruzsolt a tűz. Mi csak ültünk és hallgattunk. Az ott várakozó sok ember érdekes történeteket mesélt. Tágra nyílt szemmel és füllel ittuk a hallottakat.

Apánkat a borbély megborotválta, erre mindig legalább másfél, két órát kellett várni. Pár év eltelte után, az lett a gyanús, hogy mikorra hazaértünk a szobában a feldíszített karácsonyfa állt, alatta a várva várt ajándékokkal. Aztán kiderült a titok, amíg mi a fodrásznál rostokoltunk, addig édesanyánk elintézte a fenyőfa körüli teendőket, örömet, ámulatot csempészve gyermeki arcunkra. Így lett teljes a mesterségek és mesterek jelenléte életünkben.

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Mesterségek utcája”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés