Múlt évben, Advent tájékán a Pannon Magyar Ház és a Pécsi Erdélyiek Klubja vendégül látta Kilyén Ilkát, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Mihály tagozatának tagját. A szűkebb pátriámból származó előadó művésznőt immár évek óta ismerem, hiszen piciny falumban – az erdélyi Magyarsároson – is már többször fellépett, bátran hirdetve a magyar szó, népdalok halhatatlanságát. A nagy sikerrel zárult, teltházas előadás után szívesen állt rendelkezésemre, mesélt pályafutásáról, múltjáról, jelenéről, a megmaradás rejtett titkairól.
– Gondolom, mindnyájunk gondolatát tolmácsolom, amikor azt mondom, csodálatos estében volt részünk. Miből és milyen szempontok alapján állította össze a „Karácsonyi rege” című előadását?
– Az előadás ily módon történt összeállításában két kiváltó okot hozhatok fel érvként. Az első inkább lelki, művészeti eredetű. Kilencven után, amikor már szabadabban ünnepelhettük vallásos ünnepeinket, nyíltan énekelhettük karácsonyi dalainkat, azt vettem észre, hogy a városi kántálók elfelejtették a falusi környezetben még teljes gazdagságában élő karácsonyi dalkincset. Másik kiváltó okként, pedig azt hozhatnám fel mentségemül, hogy rájöttem arra, hogy az ünnepekre való készülődés kimerül a pénz és ajándékhajhászásban, a gyerekek megajándékozásában, és mi felnőttek egy kissé elfeledkeztünk magunkról, egymásról. Mi marad számunkra? Az éjféli mise, vagy a protestánsoknál az első napi úrvacsoravétel. Pedig a Karácsonynak a visszaemlékezés, a mesélés adja meg a varázsát. Ez volt az a szempont, ami alapján összeválogattam az előadásomban elhangzó irodalmi műveket. Elkalauzolom a hallgatót a havasi, pusztai karácsonyok helyszínére, a monoton kommunista lágerek szögesdrótjai mögé, Budapestre, az orosz tankok közé és persze a meghitt otthoni és templomi környezetbe is. A magyar irodalom nagyon gazdag ebben a műfajban is, épp ezért fájt a szívem, amikor válogatnom kellett, és ki kellett hagynom nagyon jó műveket. A karácsonyi dalok egy részét még édesanyámtól, a mezőségi Szent Mátéról hallottam, amihez jártamban-keltemben Erdély szinte minden vidékéről újabbakat gyűjtöttem. Egy tanulmányt olvasva jöttem rá, hogy idegenek sokkal hamarabb felfedezték a magyar dalok kincsestárát, mint jómagunk. Épp ezért az előadásomban elrejtettem egy kis nevelő szándékot is. Azt szeretném, hogy a kisgyerekeink ne épp a divatos angolszász karácsonyi dalokon nőjenek fel, hanem inkább a saját dalkincsünket próbáljuk feléleszteni, megtanítani nekik.
– Ha jól tudom, ez a karácsonyi összeállítás immár tízéves múltra tekint vissza. Hol lépett fel eddig ezzel a műsorral?
– Főleg Erdélyben, Advent idején, lelki táplálékként hordoztam körbe a „regét”. De jártam vele külföldön is, ahonnan gyönyörű élményekkel tértem haza. Például Svédországban – ahol az este hamarabb beköszönt, mint a kontinensen – apró, kis fények vannak minden ablakban, mintegy utat mutatva a vándornak, aki bekéredzkedik hozzájuk. Bennem ez úgy fogalmazódott meg: „Vándor, jó helyen jársz, erre emberek élnek!” Csak később tudtam meg, hogy ez nem díszkivilágítás, náluk egész évben égnek az ablakokban a kis pislákoló fények. Sokat jártam az egykori Jugoszláviában is, talán épp abban az időszakban, amikor nagyon nagy szűkségük volt az ott élő magyaroknak a vigaszra. Arra vágytak, hogy valaki megsimogassa a lelküket, testvérként kezet nyújtson. Több műsorommal megfordultam közöttük, és ha előadásomban a csángókról hoztam híreket, az is vigasz volt számukra, mert azt látták, hallották, hogy nincsenek a bajaikkal egyedül. Máshol is vannak nehézségek, de ha hitük van, túl tudják tenni magukat mindenen. És azt is tudniuk kell, hogy számíthatnak egymásra és mireánk is, hiszen mindnyájan testvérek vagyunk. Volt olyan kis falu a Duna partján, ahol az utcán szerb tankok álltak, mi pedig a templomban magyar énekeket énekeltünk. Legalább ilyenkor, Karácsony tájékán, hinnünk kell abban, hogy megjavulunk, testvérek lehetünk.
– Ki segít az előadások összeállításában, és ki a legkíméletlenebb kritikusa?
– A műsorokat én állítom össze, a szerkesztés is az én művem. Marosvásárhelyen a kollégáim számára is állítottam már össze megemlékező műsorokat. Ha rátalálok egy jó versre, prózára, azt kijegyzetelem, majd tematikusan összeválogatom. Így sikerült eddig tíz előadást összegyűjtenem. Például a csángóknál az ragadott meg, hogy: „Ne csüggedj el, kicsiny sereg, bár egész föld tör ellened, te megmaradsz, ha hited van!” A „Tűz” című műsoromban pedig épp azt akarom kiemelni, hogy ez a széthúzó, nem túl szapora, forradalmakat megélt magyar népet nem lehet elpusztítani. Ránk hatványozottan jellemző a kemény élni akarás, az életbe való kapaszkodás. Én nem féltem a magyar népet! Nekem pedig, az erdélyi és összmagyar irodalmat ismerő színésznőnek az a kötelességem, hogy ezt világszerte terjesszem. Legnagyobb segítségemre, ebben az áldásos tevékenységemben – a sors iróniája, vagy fricskája – a szintén színész, román nemzetiségű férjem sietett. Az ő ötlete volt, hogy a karácsonyi műsorban a dalokat nem akapella, zenei kíséret nélkül adjam elő, hanem modern, a ma emberéhez közelebb álló hangszereléssel kísérve. Legszigorúbb kritikusom édesapám volt, ma a 16 éves lányom és a férjem. Én, pedig szívesen veszem a jogos kritikát, tanulok belőle.
– Amint a beszélgetésünk során kiderült, sok kis faluban is megfordult műsoraival. Hogyan fogadták ott?
– Egészen kis falukban is megfordultam. Volt olyan, hogy egy mezőségi kis faluban, ahol összesen 50 fő magyar élt, mind az ötvenen eljöttek az előadásra. Ők kiéheztek a magyar szóra. Náluk nincs magyar iskola, nincs rendszeres istentisztelet. Ott jöttem rá, hogy egy ember, egy előadóművész könnyebben eljut egy ilyen isten háta mögötti kis faluba, mint egy színtársulat, tehát szükség van reám. Magyarországon is megfordultam olyan kis faluban, ahol élő színésznőt még nem láttak. Igyekszem belakni a Kárpát-medencét. Eddig még számomra ismeretlen Kárpátalja és a Felvidék, de ez is szerepel a jövőbeli terveimben. Volt már olyan is, hogyha két programajánlatot kaptam egy időpontra, én a falusi fellépést választottam a marosvásárhelyi helyett.
– További tervek, ötletek?
– Immár elég régóta 2-3 előadás terve is motoszkál a fejemben, de úgy érzem, hagyni kell még beérni. Egyébként, „társadalmi munkában” a Maros megyei EMKE tevékenységében veszek aktívan részt. De mindezek felett, legfontosabb feladatomnak, az Isten által rám bízott feladatot tartom: jó feleség és kétgyermekes családanya szeretnék lenni. A kislányom, úgy tűnik, az én nyomdokaimba akar lépni, színésznő akar lenni. Én elmondtam neki, hogy a színész végtelenül kiszolgáltatott. Kiszolgáltatott a színház vezetőségének, művészi ízlésének, a rendező értékítéletének, és még sokáig sorolhatnám, hogy kiknek. Óriási hatalom a színpadról gondolatokat, érzéseket közvetíteni, de óriási a felelősség is. Erre az volt a válasza, hogy mégis az én szakmámat szeretné folytatni. Nincs az az anya, aki ezek után le tudta volna beszélni. És titokban be kell ismernem, lehet, hogy igaza van. Mert én, mint színésznő nem csak adok, hanem kapok is. Azt az örömet, boldogságot, csillogó szemeket, amik felém sugározzák a szeretetet, azt el sem tudom mesélni. Napokig, hetekig lehet belőle táplálkozni. Talán ezért érdemes csinálni.
Hozzászólások