Börzsönyi Erika | Álom monszun idején

Szépirodalom - próza

Álom monszun idején

 

Hónapokig nem esett az eső, a föld szárazon porzott, a növények kókadoztak. A hírekben aszályról beszéltek, amikor egy napon megnyíltak az ég csatornái. Napokon át esett, éjjel és nappal, az álmosító időben Róza a szokásosnál többet aludt, mintha a hetek óta elmaradt alvást akarta volna bepótolni. Az eső kitartóan kopogott az ablakon, ő hallgatta ezt a sajátos, monoton zenét, feküdt az ágyán, kezében a százéves emberről szóló könyvvel, és órákon át olvasott. Mulatságos volt a könyv, időnként hangosan kuncogott olvasás közben.

Aztán valamikor kieshetett a kezéből a könyv, mert kis idő múltán, amikor felébredt, orrán a szemüveggel, sehol nem találta, csak rövid kutakodás után az ágy mellett lelt rá. Bendegúz kutya a könyvön pihentette mellső lábát, lehet, hogy ő folytatta Róza helyett az olvasást? Egymásra néztek, mindketten ásítottak egy nagyot, a kutya talán csak azért nem mosolygott, mert a kutyáknak nem szokása ez.

A délután lassan estébe hajlott, besötétedett, majd eljött az éjszaka.

Róza a szokásos forgolódós alvás helyett kivételesen mélyen aludt. Éjjel fél egykor tette le a könyvet, ezúttal az éjjeliszekrényre, rá a szemüveget, és leoltotta a lámpát.

Éjjel különös álmot látott. Gyakran vannak ilyen hosszú, összefüggő álmai, amelyekre részletesen emlékszik ébredés után is, de akkor aztán rögtön le kell írni, hogy megmaradjon az álom.

Egy kiállítás megnyitóján járt ebben az álomban, ismerős helyen, ahol bizonyosan megfordult ébrenlétben is. Gyönyörű, elgondolkodtató, talányos fotók függtek a falakon, alkotóiknak némelyikét ismerte is. A többi látogatók között ismerősöket fedezett fel, beszélgetésekbe kapcsolódott be, a megnyitó utáni borozgatás jó hangulata elkísérte őt a tavaszi estébe is, amikor kilépett az utcára.

A fiatal férfi, akivel korábban már beszélgettek a képekről, vele egyszerre indult el, melléje lépve folytatták a megkezdett beszélgetést. Megállapították, hogy pontosan egyformán vannak felöltözve, farmer, felhajtott ujjú farmerdzseki, kockás ing, a hajuk hasonlóan rövidre van vágva, vállukon tarisznya. Mintha a múltból léptek volna elő, s ennek a múltnak talán vannak közös pontjai.

Zoltán világosbarna, majdnem szőke hajában már megcsillant néhány ősz szál, arca, kedves mosolya, és a figyelem, ahogy egymás felé fordultak, tetszett Rózának. Ismerősnek tűnt, s az asszony már bent, a kiállító teremben is azon törte a fejét, vajon honnan ismerik egymást?

Alighanem ez foglalkoztatta a férfit is, mert egyszerre szólaltak meg, feltéve egymásnak ezt a kérdést.

Fotós vagy? – ami nyilvánvaló lett volna, hisz a kiállítás közönségének nagy része ebből a körből került ki. A többiek, mint Róza is, inkább csak nézők voltak, vagy újságírók. Ezzel aztán nem jutottak közelebb a rejtély megoldásához, hogy vajon honnan ismerik egymást?

Zoltán javasolta, hogy menjenek végig az életük jelentős állomásain, hátha akkor megtalálják a kapcsolódási pontot. Valaminek lennie kell, állapították meg, ott az álomban, a szokatlanul néptelen pesti utcán, míg a metrópótló busz megállóját keresték.

1969-ben születtem – szólalt meg a férfi. Salgótarjánban a megyei kórház volt az otthonom egy ideig, mert a szüleim, ki tudja, miért, otthagytak a szülészeten. Megszült az anyám, de nem tartott igényt rám.

Róza megkövülten állt, míg a mozaikok összeálltak emlékezetében: 1969-ben kezdtek gyakorlatra járni a Madzsar József Kórházba, annak is a gyermekosztályára elsőként. Jól emlékezett a gyönyörű kisbabára, Zolikára, akit minden kisnővér kényeztetett, és haza akart vinni. Zolikát a szülei otthagyták a kórházban, örökbe fogadó szülőkre várt.

Megdöbbent, felismerve az összefüggéseket, de egy álomban nincs annyi racionális érv, mint a valóságban, azonnal elmondott mindent, a pelenkázással bezárólag. Megállapították, hogy különös a történet, de erre az epizódra mindketten azért mégsem emlékezhetnek.

Miközben továbbsétáltak, a pesti utcáról hirtelen Salgótarján hosszú főutcáján találták magukat, a városban, ahol Róza több, mint harminc éve nem járt, és ahol diákként, majd fiatalasszonyként élt. Kaptattak fölfelé a sok lépcsőn hajdani albérlete felé, mert megéheztek, és tudta, ha mást nem, de rántottát, vagy vajas kenyeret tud adni álombéli vendégének.

Hová megyünk? – kérdezte a férfi, mire ő megmondta a címet, amire ébrenlétben legalább negyven éve nem gondolt: Micsurin utca negyven.

A távolban ráláttak a kórház magas tömbjére, kivilágított ablakaira.

Fölértek a lépcsőn, és Róza keresni kezdte tarisznyájában a kis szuterénlakás kulcsát. A lakásét, ami mindig beázott nagy esők idején, és a beázások foltjait fiatal férjével átfesthették. Így díszítették a plafont és a falakat a Nap, Hold és a csillagok képei. És persze a megszámlálhatatlan sok penészfolt, amelyek könyveikbe is beleették magukat, tönkretéve az albumokat, többek között Kornis Péter gyönyörű fotóalbumát.

Kint kopogott az eső, lassan megvirradt, Róza az álomból visszaérkezett az ébrenlétbe, álma ott járt még a lelkében. Tudta, ha leül és megír mindent, az álom megmarad.

 

 

Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Álom monszun idején”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés