Hölgyválasz • Hetedhéthatár

Szépirodalom - próza

Hölgyválasz

 

A párnázott ajtó egyetlen hangot sem engedett át. Az igazgató egyelőre titokban kívánta tartani a megbeszélést, különösen annak eredményét. A titkárságon várakozó hölgy egyedül volt, megtehette volna, hogy hallgatózik, de ez eszébe sem jutott. Nemcsak azért, mert illetlenségnek tartotta. Pontosan tudta főnöke tervét, és kétsége sem volt aziránt, hogy megint sikerül elérnie célját. Örült, hogy Földvári doktorral dolgozhat, bizalmas munkatársa lehet. Csodálta a férfit, reménytelen szerelmet érzett fiatalabb főnöke iránt, de gondosan ügyelt arra, hogy ezt se az igazgató, se senki más ne vegye észre.  Emma sosem volt feltűnő szépség, fiatal korában sem ajándékozták meg szerelmi vallomásokkal, de azért néhány ajánlat őt is megtalálta. Élte a magányos ötvenes nők életét, munkája örömet, megnyugvást adott számára.

Földvári doktor másfél órára elküldte titkárnőjét egy jelentéktelen, ráérő feladattal jogi képviselőjükhöz. Azt akarta, hogy Emmán kívül senki ne tartózkodjon a titkárságon, vagy ha mégis bejönne valaki, azt udvariasan, de határozottan mielőbb távozásra bírja. Erre a csinos titkárnőnek jóval kevesebb esélye lett volna, hiszen a kollégák szívesen időztek társaságában akkor is, ha erre semmi szükség nem volt. Az ülőgarnitúra előtti dohányzóasztalon két mobiltelefon feküdt.  A fotelben Emma ült, és várakozott. Nem sértődött meg, hogy valójában most munkaköréhez méltatlan feladatot teljesít, de a látszat elkerülése érdekében nem ment a titkárnői íróasztal közelébe. Az aranyszínű mobil hívást jelzett, a kijelzőn „Maci” kiírás jelent meg. Emma mosolyogva vette fel a telefont:

– Jó napot kívánok! Ez Sashegyi Szabina asszony telefonja. Sajnos most nem tudom őt adni, de üzenetet szívesen átveszek.

– Kézcsókom, hölgyem. A férje vagyok, említse meg neki, hogy kerestem, fontos!

– Várjon, kérem! A felesége hagyott üzenetet önnek. Az kéri, sürgősen mondja le a hétvégi programot. A többit majd megbeszélik.

– Na, ne! Ezt nem tehetjük meg a barátainkkal már harmadszor, és mindig miatta! – fakadt ki a férfi indulatosan, kényelmetlen helyzetbe hozva Emmát.

– Ne haragudjon, én csak tolmácsolom az üzenetet.

– Nem magára haragszom hölgyem, csak bosszantó, hogy, á, hagyjuk. Köszönöm!

– Egy pillanat uram! Kérdeznék valamit: ön Sárosi Csaba?

– Igen!

– Csaba! A második mondat után megismertem a hangod, pedig nagyon régen találkoztunk. Kíváncsi vagyok, te rám ismertél-e?

– Ismerős, nagyon ismerős, de most így hirtelen – szabadkozott a férfi –, nem is tudom. Ne haragudj, kicsit ideges vagyok a feleségem miatt, és arra koncentráltam. Talán ha még mondanál valamit…

– Mit mondhatnék? Régi kedves emlék, ami most hirtelen előtört a múltból. Örültem volna, ha megismersz, de ha nem, hát nem. Megmondom a feleségednek, hogy kerested. Nos?

– Ne haragudj, nem vagyok benne biztos, találgatni pedig nem akarok.

– Sajnálom! Szervusz! – búcsúzott bánatosan Emma, és választ sem várva kinyomta a hívást.

 

Sárosi Csaba bosszúsan fogadta feleségét, amikor este kilenc óra után fáradtan hazaért. A sikeres üzletasszonynak komoly, nagy figyelmet igénylő tárgyalásai voltak délután. Az utolsó Székesfehérváron, ahonnan egyedül utazott haza autójával. Ő sem volt a legjobb hangulatban. Két megbeszélése sikeresnek ígérkezik, egy azonban súlyos veszteségeket sejtet. Zuhanyozni, aludni szeretett volna, azonban férje ezt másként gondolta. Indulatos szavakkal tett szemrehányást.

– Nem mondtam le a hétvégi programot. Ha nem akarsz jönni, majd elmegyek egyedül. Nem tehetjük ezt a barátainkkal, mindenki elmarad mellőlünk, aki régen fontos volt nekem!

– Igazán megérthetnél! Nem arról van szó, hogy nem akarok. Nem tudok menni, mert fontos üzleti megbeszélésem lesz szombaton és vasárnap. Földvári ragaszkodott az időponthoz és a fehérvári szállodához, az olasz partnerek miatt.

– Én mindent megértek, de te is megérthetnél engem. Szinte nincs is feleségem! Többet vagy külföldön, mint itthon, napközben alig látlak, este fáradtan jössz haza, már azt sem tudom, mikor szeretkeztünk utoljára. Nem hiszem, hogy ez, és az egész életmódod normális egy harminchat éves nőnek!

– Jó, igazad van! Még két hónapot adj nekem, és ígérem kárpótolni foglak mindenért!

– Ígéred! – rázta fejét bosszúsan a férfi, és az elmaradt korábbi fogadkozásokra gondolt, mégis belátta: reménykednie kell, nem tehet egyebet. Felesége munkája és jövedelme jelentette a családi jólét legfőbb oszlopát. Szabina akkor is ilyen volt, amikor megismerte, amikor elvette a tőle csaknem húsz évvel fiatalabb elvált asszonyt.

– Ne mérgelődj már megint te vén Medve! – igyekezett kedveskedni Szabina, úgy tűnt sikerrel, mert Csaba bosszúsága enyhülni látszott.

– Jó, adok még egy esélyt! – tréfálkozott kényszeredetten, a férfi.

– Ha a Földvári-féle üzlet bejön, világkörüli útra viszlek!

– Már megint ez a Földvári! Ismeretlenül is utálom a pasast. Egyébként, nagyon ismerősnek tűnt a titkárnője hangja, aki felvette a telefonod. Mintha már találkoztam volna vele valahol.

– Nem a titkárnője, az egyik legjobb, legbizalmasabb munkatársa. Almási Emma. Vele fogok napi kapcsolatot tartani, ha megállapodunk.

– Emma?

– Ismered?

– Ismerem, pontosabban ismertem. Negyven éve nem láttam.

– Diákszerelem? – kérdezte Szabina minden féltékenység nélkül, és elnézően nézte férje elrévedő tekintetét. – A korához képest jól néz ki, egészen csinos!

– Nem volt szerelem. Egy házban laktunk, a szüleink jóban voltak, néha összejártunk.

– Aha, értem. Tényleg régen volt, akkor én még nem is éltem! – jegyezte meg, és a hangsúlyt megemelve félreérthetetlenül célzott Emma korára.

Csaba nem hazudott. Tényleg egy lépcsőházban laktak, a szülők tényleg barátok voltak, és tényleg nem volt szerelmes Emmába. Amit elhallgatott, arra Szabina nem kérdezett rá, egyáltalán nem érdekelte a negyven évvel ezelőtti történet, pedig voltak emlékezetes, nem feledhető percei, órái.

Csaba a nyolcadik osztályt fejezte be, Emma a gimnázium második osztályába készült. Nem volt csúnya lány, de nem volt szép sem. Társai elfogadták, kedvelték barátságos szerénységét, de a fiúk valahogy nem vettek tudomást nőiesedő domborulatairól. Jobban vonzotta őket a szép arcú Evelin, Edit, Ági, a gyakran kihívóan viselkedő Petra és Andi. Ez bántotta, és irigykedve hallgatta az igaz, vagy kitalált szerelmi kalandokat, a csókokról és házi bulikról szóló meséket. Egyre jobban ábrándozott egy igazi ölelésről. Csaba hasonlóképpen élte meg vagányabb, vagy hazudós társai beszámolóit. Vágyakozva nézegette a csinosabb lányokat, és kereste az alkalmat, hogy minél izgatóbb közelségbe kerülhessen valamelyikkel. Emma nem tartozott ezek közé, és ha nincs a tengerparti nyaralás, valószínű sosem történik semmi közöttük.

A Sárosi család augusztus első felében az Adriai-tengernél töltött tíz napot. Abban az időben már nem számított különleges eseménynek a jugoszláviai nyaralás, mégsem utaztak oda tömegesen a magyar turisták. Az akkor még egységes Jugoszláviában, különösen a horvát tengerparton, más, egy kicsit a nyugati világhoz hasonló körülmények fogadták a nyaralókat. Nem volt olcsó, de olyan árucikkek között is lehetett válogatni, amilyeneket itthon még nem, vagy csak nehezen lehetett beszerezni. Csaba szülei ajándékokat vásároltak barátaiknak, ahogy ez szokás volt közöttük, ha valamelyikük külföldre utazott. Emmára is gondoltak, kellemes illatú parfümmel kedveskedtek neki. Hazaérkezésük másnapján a szülők együtt vacsoráztak, Sárosiék élménybeszámolót tartottak, és átadták az ajándékokat. Emma nyaralni volt, csak négy nap múlva várták haza, így nem látták sikerült-e örömet szerezni neki.

A négy nap gyorsan elröppent. Este Csaba apja és anyja moziba menetek. A fiú egyedül maradt otthon, unottan nézte a televíziót, amikor csöngettek. Emma állt az ajtóban, és a szülőket kereste. Köszönetet akart mondani a parfümért, amit ki is próbált, és elégedett volt vele. Nem lehetett tudni, hogy a hosszabb távollét, a nyár, vagy az ábrándok okozták-e, de a fiú úgy látta, a lány előnyére változott, mintha még kedvesebb lenne, és szebb is, mint amikor utoljára találkoztak. Behívta Emmát a szobába azzal az ígérettel, hogy a szülők bármelyik percben megjöhetnek, pedig pontosan tudta: legalább két óra hosszat kellene várakozni rájuk. Beszélgettek a szünidőről, a nyárról, a nyaralásról, tengerről és mindketten érezték, valami ismeretlen vibrálás veszi körbe őket. Melegük lett, szaporábban szedték a levegőt, Csaba érezte, kalapálni kezd a szíve, és férfias változások kerítik hatalmába. Nem tudta mit, és hogyan kellene tennie, csak nézte Emmát, mert egyre jobban vonzódott hozzá. A lány felállt, mint aki menni készül, de nem ez történt:

– Mielőtt lejöttem hozzátok, használtam a parfümöt. Nagyon jó illatú. Nem akarsz meggyőződni róla? – kérdezte, és arca lángokban állt, karjait önkéntelenül kitárta, mert pontosan érezte, tudta, mi lesz a válasz.

A két arc összeért, előbb gyengéd puszikat leheltek, majd a szájak lassan találkoztak és az első, ügyetlen, de felejthetetlen csókba simultak. Egy kicsit eltávolodtak egymástól, majd újra és újra, egyre hosszabban ölelkeztek. Lassan a kezek is felbátorodtak, óvatosan elindultak a másik testét simogatva. Aztán, mintha megijedtek volna a borzongató gyönyörű érzéstől, Emma lágyan kibontakozott az ölelésből:

– Mennem kell, a mamám nem tudja, hol maradok ilyen sokáig!

– Megbántad?

– Nem, dehogy. Nagyon jó volt! – válaszolt szemlesütve, és elment.

Valóban nem bánta meg egyikük sem. A következő napokban, titokban többször találkoztak, és már nem állították meg kezeiket. Nem vallották be senkinek egymásra találásukat, amit más-más okból nem akartak megtenni.  Az egyik délután, a búcsúzás délutánján, a ruha is lekerült róluk. Nem lettek egymásé, ahhoz még nem volt bátorságuk, de anélkül is, korábban elképzelhetetlen izgalmakat, és örömet éltek át. Két nappal később el kellett válniuk. Beköszöntött a szeptember. Csaba Sopronba ment középiskolába, ahonnan csak ritkán, ki tudja, mikor tud hazajönni. Emma szülei költözködést terveztek, mert kinőtték a másfélszobás kislakást. Az ősszel még leveleztek, aztán valamiért abbamaradt, nem találkoztak többet.

Sárosi Csaba nehezen aludt el. Emma emlékét idézte fel magában. Jóleső érzéssel nyugtázta, hogy a lány, illetve már bizonyára asszony, a hangjáról felismerte annyi év után. Nagy hatással lehetett rá, pedig akkor még semmit sem tudtak a szerelemről. Milyen lehet, mi történhetett vele, talán szívesen találkozna velem, Szabina szerint egészen jól néz ki – töprenget, és elhatározta: visszahívja, beszél vele. Földvári cégét könnyen megtalálta az interneten, a titkárnőtől az első szóra megkapta Emma hivatali elérhetőségét. Nagy levegőt vett, és beütötte telefonjába a számokat. Most már azonnal megismerte a hangot, amint megszólalt.

– Tessék! Földvári Ingatlanügynökség.

– Szervusz Emma! Sárosi Csaba vagyok.

– No, csak. Ez aztán a meglepetés – hangzott a nem túl barátságos válasz.

– Kérlek, ne haragudj, amiért nem ismertelek meg azonnal. Ahogy letetted a telefont rögtön beugrott. Nem mertelek visszahívni, úgy tűnt megbántódtál, haragszol.

– Valóban nem esett jól. Felejtsük el! Miért hívtál?

– Miért hívtalak? Mert egész éjszaka csak te jártál az eszembe. Emlékeztem a mi csodálatos találkozásunkra, az első csókra, ölelésre. Jó lenne látni téged, ha nem zavarlak.

– Ezért keresel? – érzékenyült el Emma, és mindent megbocsátott.

– Igen, látni szeretnélek, és beszélni veled. Annyi minden történt, történhetett velünk.

– Nem is tudom! Ismerem a feleséged, csinos, okos asszony, bizonyára boldogok vagytok. Mit mondhatnék én neked? Magányos ötvenes vagyok, semmi érdekes.

– Emma! Semmi sem az, aminek látszik. Te nem tudhatsz rólam semmit, és én sem rólad. Ki a boldog, és ki a boldogtalan? Ezt nem lehet telefonban megbeszélni. Találkozzunk, kérlek! Bármi is történt velünk, vannak olyan szép emlékeink, amelyeket szívesen idéznénk vissza.

– Úgy gondolod, lenne értelme? – bizonytalanodott el Emma, de már tudta, hogy igent fog mondani. Az emlékek őt is megrohanták, már a tegnapi furcsa beszélgetés után.

– Neked is el kell menned a hétvégi tárgyalásokra?

– Szombat délelőtt lesz rám szüksége a főnöknek, azután már nem.

– Akkor szombat délutántól miénk a világ. Mégis lemondom a baráti partit. Csak azt mondd meg, hová menjek érted, és mikor?

– Hová és mikor? – tűnődött el Emma, majd gondolatban hozzátette: és vajon meddig? Vagy talán – reménykedett – vannak még csodák, és igaz is lehet Kovács Kati slágere: „Találkozás egy régi szerelemmel…”!

– Szóval? – sürgette Csaba türelmetlenül.

– Találkozom veled, ígérem! Átgondolom a dolgokat, és időben felhívlak!

 

Emma megtartotta szavát. Szombat délután két órakor találkoztak. Földvári doktor, Szabina, a cég jogi képviselője, és a két olasz üzletember Székesfehérváron a Magyar Király Hotelben tárgyaltak. Emma, és Csaba a nem túl távoli Semiramis kávézóban randevúztak, hogy megbeszéljék a továbbiakat. A férfi csaknem egy órával hamarabb érkezett, maga is meglepődött izgalmán. Szabina előtt két házassága, néhány hosszabb-rövidebb kalandja volt, jóval fiatalabb felesége sem panaszkodhatott férfiasságára.

Balatonfüreden foglalt szállást mindkettőjüknek abban a reményben, hogyha Emma tényleg csinos, mint ahogy felesége mondta, akkor valóban felidézhetik az egykori emlékeket. Persze nem akarta lerohanni, majd lépésről lépésre halad. Bizonyára Emma is így gondolja – vélekedett –, hiszen különösebb ellenkezés nélkül egyezett bele a találkozásba, ami ma már nem szokatlan a hasonló korú nőknél sem. Két óra után néhány perccel megérkezett Emma. Valóban nem látszott rajta életkora, legalább öt évet nyugodtan letagadhatott. Rövid barna hajú, szimpatikus, kissé molett hölgy volt, szeme és tekintete alig változott, Csaba azonnal felismerte. Kedvesnek, vonzónak találta, bár kétségtelen, hogy más körülmények között valószínű nem kelti fel figyelmét. Régi ismerősöknek kijáró örömmel üdvözölték egymást. Kávét, süteményt rendeltek, beszélgettek. Csaba házasságairól, munkájáról, két gyerekéről mesélt. Emma ritkán szólt közbe, fürkészve nézte a férfi tekintetét, olvasni próbált szeméből. Már nem tudta tovább halogatni, hogy ő is mondjon valamit magáról.

– Közgazdász diplomám van, többnyire a szakmámban dolgoztam. Jelenlegi munkámat, munkahelyemet nagyon szeretem, úgy érzem a cég sikereiben nekem is részem van. Nincs családom, nincs férjem, az igazi, gondtalan szerelem nem talált meg. Voltak kapcsolataim, de egyikből sem lett házasság. Egyedül élek, nem panaszkodom.

– Szándékosan mondtad úgy, hogy a gondtalan szerelem nem talált meg?

– Hm! Véletlenül fogalmaztam így, de igaz. Két esetben más-más okok miatt nem volt bátorságom megtudni, hogy mit érez irántam az, akit szeretek. Egyszer pedig én nem tartottam vállalhatónak egy férfi szerelmét, pedig nem volt közömbös számomra.

– Akkor miért?

– Egy munkahelyen dolgoztunk mind a hárman. Ő, a felesége, és én. Tényleg szeretett, őszintén, igazán. Ezt egy nő megérzi. Elválni is hajlandó lett volna néhány év múlva, amikor a gyerekeik már nagyobbak lesznek. Az ilyen viszony azonban nem nekem való. Mit sem ér a szerelem, ha titkolni kell, azt pedig mindig gonosz dolognak tartottam, amikor egy férfi olyan helyzetbe hozza a feleségét, hogy az, mit sem sejtve kedélyeskedik a férje szeretőjével. Sajnos láttam ilyeneket, és persze fordítva is.

– Megértelek! Megkérdezhetem mi volt a másik kettő?

– Ezekről nem akarok beszélni! Inkább azt mondd meg, mire gondoltál, amikor a telefonban arra céloztál, hogy nem vagy boldog!

– Fiatal, csinos nő a párom, aki azonban inkább sikeres üzletasszony akar lenni, mint feleség. Sokat dolgozik, sokat van távol, alig kapok belőle, tőle valamit. Kétségtelen sok pénzt hoz a konyhára, de nekem már nem arra lenne szükségem. Nyugalomra, szeretetre, asszonyra, nőre vágyom, akinek én vagyok a legfontosabb. Lehet, hogy meg kellett volna maradni a saját korosztályomnál, vagy tudomásul kell vennem, hogy ettől többet nem kapok tőle, keressek más megoldást.

– Ezt hogy érted?

– Sokat gondolkodtam ezen mostanában, és akkor váratlanul felbukkansz ifjúságomból, sőt gyerekkoromból. Lehetséges, hogy ez véletlen?

– Talán nem! – sóhajtotta Emma, és kezdte azt érezni, megtörténik a csoda, amiben reménykedett.

– Igen, én is így gondolom! Gyerekkorunkban, ifjúságunk küszöbén félbehagytunk valamit, és a sors most úgy akarja: folytassuk. Szerezzünk örömet egymásnak.

– Sokáig gondoltam rád, pedig tényleg gyerekek voltunk. Ma sem tudom miért szakadt meg a kapcsolatunk.

– Ez most már teljesen mindegy Emma! Újra megtaláltuk egymást, csak a mával törődjünk. Itt az autóm, Balatonfüreden vár bennünket egy szálloda, miénk a hétvége, menjünk, használjuk ki.

– A hétvégét? Csak a hétvégét? – kérdezte döbbenten az asszony, és kezdett összeomlani mindaz, amit eddig építgetett. – Én úgy gondoltam ki akarsz lépni a válságban lévő házasságodból, amihez remek alkalom, hogy találkoztál egy régi szerelemmel!

– Emma drága! Miről beszélsz? Mi akkor sem voltunk szerelmesek, csak kíváncsi kamaszok, akik vágytak a másik nemre, az első csókokra, ölelésekre. Sosem gondoltunk másra!

– Lehet, hogy te nem! Te voltál az egyik olyan szerelmem, akiről az előbb nem akartam beszélni, akitől nem mertem megkérdezni: mit érez irántam. Most már látom, nagyon rosszul tettem. Ha tudom az igazságot, nem ápoltam volna szeretettel emlékedet.

– Ne haragudj, én azt hittem nem érzelmekre vágysz, csak gyönyörre, amit képes vagyok megadni.

– Bizonyára vannak olyan nők, akiknek ez így megfelel. Nekem nem. Összetörtél egy gyerekkori álmot, egy gyerekszerelem romantikáját.

– Sajnálom! Most mit tegyünk?

– Te azt, amit akarsz, nem érdekel! – válaszolt szomorúan Emma – Én visszamegyek a Magyar Király Hotelbe, és kitörlöm a gépemből a felmondólevelem tervezetét. Már nem gond, ha együtt dolgozom a feleségeddel.

 


Hozzászólások



Archívum

Partnereink

Hozzászólások

DISQUS