Másfél perces novella
Mióta nem kell kétszer egy órát utazással töltenem, minden nap körbejárom a lakótelepet. Van kis kör, és nagy kör, attól függően, milyen idő van, és mennyire fáj valamelyik alkatrészem. Nem szeretnék újra sok bánathájat magamra pakolni, de a komoly nagy távolságok megtételére már nem vagyok képes. Évtizedekkel ezelőtt még körbe tudtam járni az egész kerületet, ismertem minden utcát és terecskét.
Mindig kitalálok valami elintézni valót magamnak, ami hétköznap könnyű, mert boltba, postára, piacra szinte minden nap kell menni.
Ma a kis körre vállalkoztam, mert fülledt meleg van, olyan jellegzetes vihar előtti. Vékony nyári ruhám a bőrömre tapadt, mire a sétányon a postáig elértem. Fontolgattam magamban, hogy hazafelé leülök egy padra, megpihenni, szemlélődni.
Aztán, ahogy lenni szokott, eszembe jutott még néhány apróság, amit venni kellene, pillanatragasztó, meg a fogyóban levő paradicsom. Némi bosszúsággal konstatáltam, hogy a paradicsom és a paprika, meg a zöldség ára nyár derekán még mindig az egekben van.
Hazafelé indultam, és a kedvenc padomon, amit kinéztem magamnak, egy férfit láttam üldögélni.
Akkor rakta ki éppen maga elé a kartonlapot, rá néhány apróságot, amit eladni remélt. Néhány bizsu, könyv, és más kacat, amik valójában értéktelenek. De az ő számára, aki az eladás révén meg tud venni valamit, amire máskülönben nincsen pénze, mégis fontosak.
Sokszor láttam már őt, korábban a buszmegállóban ült, a napon, de a hőség, meg a figyelő szemek miatt alighanem, az árnyékos sétányra ült át.
Soha nem agresszív, senkire sem erőlteti rá magát, meg a portékáját. Nem úgy, mint a félbolond asszony, aki a lopott virágaival, meg a valószínűleg kukából előhúzott ruhákkal ostromolja a buszmegállókban várakozókat. Bár én adakozó és empátiával megáldott ember vagyok, azt a nőt már sokszor elküldtem melegebb éghajlatra, főleg a stílusa miatt.
Az én emberem csak ül ott, a padon, nemigen törődik senkivel, előtte a kartonlapon a szokásos áru. Megállok előtte, a pénztárcámban csilingelő apróra gondolok, ami a vásárlásból maradt, és hirtelen elhatározásból úgy döntök, hogy próbát teszek.
Megszólítom a férfit, kérdem, mennyit kér a fagyöngy karkötőért?
– Amennyit magának ér – jön azonnal a válasz –, tudja, kaptam az egyik haveromtól egy rádiót, elemet akarok venni bele, itt a kínainál.
Nekem már kezemben a sovány buksza, benne az apróval.
– Háromszáz forintom van – mondom –, meg némi apró, de az kell nekem, a kutyák ellen. Egymásra nevetünk, értjük a célzást. Három karkötőt nyújt felém, szép barna gyöngyök, szeretem a fa ékszereket, van is otthon néhány tucat, elfér majd mellettük.
Kiválasztok egyet, felpróbálom. Az üzlet megköttetett, markába csorgatom a százasokat.
– Pont jó, közlöm vele, s már fel is húzom a karkötőt a jobb csuklómra.
Még meghallgatom a történetét, hogy becsapták, kisemmizték, de ő nem adja fel: nemsokára elmegy Pestről, mert egy romos tanyára beköltözhet, messze innen, vidéken. Ért a földműveléshez is, jó lesz ott neki.
Sok szerencsét! Menjen is, Pest nem jó hely, de talán vidéken még van remény újra kezdeni. Őszintén kívánom neki, hogy váljanak valóra az álmai.
Jobb csuklómon a kis fagyöngy karkötővel hazafelé indulok.
Hozzászólások